Népszava, 2005. november (132. évfolyam, 256-280. szám)
2005-11-08 / 261. szám
NÉPSZAVA 2005. NOVEMBER 8., KEDD VÉLEMÉNY Kasza László Német koalíció nagy nehézségekkel A villám nem válogat. Ha becsap, azt éri, akit ott talál. így volt ez múlt hétfőn is, amikor a német politikában pusztított jobb- és baloldalon egyaránt. A baloldali áldozat Müntefering szociáldemokrata pártelnök, a tervezett nagykoalíció alkancellárja és munkaügyi minisztere. A jobboldali pedig a bajor CSU elnöke, Stoiber, a szupergazdasági tárca várományosa. De persze - mint mindig, ha közvetlenül a politikusokat éri is a balszerencse - az igazi áldozat az ország, amelynek egy ideje nincs működőképes kormánya. A Corriere della Sera már „olasz viszonyokról” beszél az egykor oly szilárd politikai lábakon álló, „tüchtig” Németországban. Korai lenne vészharangot kongatni, de az biztos, hogy a két hete folyó koalíciós tárgyalások sikerét - enyhén szólva - nem segítette elő a pusztító vihar. Az történt, hogy múlt hétfőn az SPD választmánya egy rutinülésen nagy többséggel leszavazta a pártelnök javaslatát a pártfőtitkár személyére, mire Müntefering általános meglepetésre lemondott. Ennek hallatán Stoiber kijelentette, hogy „az SPD-ben fellépett személyi változások miatt megváltoztak a koalíciós feltételek”, így nem vállalja a neki szánt posztot, amiért persze tíz körömmel harcolt az elmúlt hetekben. (Azt még azért önfeláldozó politikus módjára hozzátette, hogy „bajor miniszterelnökként jobban tudom szolgálni a pártot és az országot”.) A szociáldemokraták gyorsan felocsúdtak az elnökük lemondása okozta kábultságból. Tudták, hogy a pártot ért tekintélyveszteséget (támogatottságuk egy nap alatt 17 százalékkal csökkent) csak úgy tudják határok között tartani, ha minimalizálják a bizonytalanságot. Két nap alatt új pártelnökjelöltet varázsoltak elő a kalapból, Matthias Platzeck brandenburgi miniszterelnök személyében. (Jelölését a november 14-ére összehívott pártkongresszusnak még jóvá kell hagyni.) Közölték, hogy küldöttségüket a koalíciós tárgyalásokon továbbra is Müntefering vezeti, valamint ő marad a párt alkancellár- és munkaügyiminiszter-jelöltje is. De mindez csak kozmetikázás. Tény, hogy a pártot elbizonytalanította a vezető testületeken belüli veszekedés, fejetlenség. Az SPD-nek van pillanatnyilag egy - a politikai terminológia szerint - „halott kacsa” kancellárja és egy még meg nem választott elnöke. Az utóbbiról legtöbben csak azt tudják, hogy „zöld” hátterű, mindössze tíz éve párttag, keletről jött politikus. (Ha megválasztják, ami valószínű, Németország mindkét tradicionális néppártja élén a keleti tartományokból származó vezető áll majd. Ilyen sem volt még.) Persze tévedés lenne azt hinni, hogy a A szerző újságíró mostani valami különös, soha nem látott helyzet a német szociáldemokratáknál. Az SPD-ben rövid életűek az elnökök. Az utóbbi három évtizedben hetet fogyasztottak. Vogel és Lafontain kivételével egyik sem önszántából ment. Ebben a legrégibb német pártban (142 éves) fontos szempont a hagyomány. Lassalle mondta, hogy „az a jó szociáldemokrata, akinek már a nagyapja is az volt, aki szereti a párt istállómelegét”. Ilyen persze egyre kevesebb van. De egy mentalitás mindmáig él a pártban. Az, hogy céljuk a békés, szociális, szolidáris társadalom, amelyet nem lehet felső utasításokkal megvalósítani. Ami az istállómeleget illeti, a nyolcelemis Müntefering rendelkezett vele („azért beszélek tőmondatokban, mert összetettekben nem tudok”). Az Armani öltönyös Schröder nem. De mindkettőből hiányzott az érzék annak a hagyományos szociáldemokrata szabálynak a tiszteletben tartására, hogy döntés előtt mindent vitassanak meg a lehető legszélesebb körben. A párt már csak fogcsikorgatva vette tudomásul, hogy Schröder nem bocsátotta vitára 2003-ban a szociális megszorításokkal járó „Agenda 2010” nevű reformtervet, aztán csak Münteferinggel közölte májusban, hogy új választások kiírását kezdeményezi, és végül, amikor itt is vesztett, senkivel sem egyeztetve közölte, hogy pártja továbbra is az ő kancellárjelölését támogatja. A párt megelégelte ezt a felülről irányított politikát. Az ostor végül is Müntefering hátán csattant, amikor most azzal állt a választmány elé, hogy itt van a jelöltem a főtitkárságra... A választmány annak tudatában mondott nemet, hogy az elutasítással kiváltott káosz aláássa a párt tekintélyét, megkérdőjelezi kormányzóképességét. Ami a másik tábort illeti, a keresztény pártoknál nem csaptak ilyen magasra Stoiber visszavonulása következtében a hullámok. Sőt. A CDU-ban „örömteli sajnálkozással” (Süddeutsche Zeitung) vették tudomásul a döntést. A bajor miniszterelnök túl sok borsot tört nyomán, erőszakos magatartásával a testvérpárt orra alá ahhoz, hogy most nagy szomorúságot váltson ki távozása. De saját pártjában, a CSU-ban sem tárt karok várják vissza a berlini kirándulót. Stoiber „úgy megyek, hogy maradok” taktikája különösen azokat a potenciális utódjelölteket bosszantja, akik már javában osztoztak az egykori „pate” örökségén. Nem hiszem, hogy igaza lesz a „Bayern Kurier” (CSU-pártlap) kommentárjának, hogy „csak addig cincognak az egerek, amíg a macska alszik.” Itt most többről van szó. Az a bizonytalanság, amelyet a bajor miniszterelnök az utóbbi hónapokban keltett maga körül (megyek Berlinbe, maradok Münchenben; belépek a nagykoalíciós kormányba, kívül maradok; pénzügy- vagy szupergazdasági miniszter leszek, sokat ártott tekintélyének. Állandó csipkelődése Angela Merkellel szemben, annak éreztetése, hogy szerinte ő lenne a jobb kancellárjelölt, rontotta a testvérpártok választási esélyeit is. A Frankfurter Allgemeine Zeitung szerint „Stoiber három hónap alatt maga rombolta le azt a piedesztált, amelyet évtizedeken át szorgalmas és kitartó munkával épített magának”. Pedig érdemei elvitathatatlanok. Ő húzta ki a CSU-t a Franz-Joseph Strauss által visszahagyott korrupciós mocsárból, aratott Bajorországban sorozatosan 60 százalék körüli választási győzelmet (amiről mások álmodni sem mertek), egyensúlyba hozta a bajor költségvetést, minimálisra csökkentette a munkanélküliséget, a hagyományosan mezőgazdasági tartományt a modern technika fellegvárává tette. És most „Isten hozott” helyett, „minek jöttél”-lel fogadják azok, akiket ő nevelt, akik eddig csak ajnározták. Talán jelképes, hogy Stoiber, mielőtt a berlini vihar után visszatért volna Münchenbe, villámlátogatást tett Rómában, ahol a bajor pápa külön kihallgatáson fogadta. (Der Spiegel: „szüksége lesz égi támogatásra”.) Végül azt gondolom, hogy az elmúlt hét eseményei a nagykoalíció esélyeinek ártottak legtöbbet. Az alapgondolat az volt, hogy mindhárom párt elnökét delegálja a tervezett kormányba. A CDU Angela Merkelt, a CSU Edmund Stoibert, az SPD pedig Franz Münteferinget. Ezzel kívánták alátámasztani a megegyezés és közös felelősségvállalás szándékát. Erre feltétlenül szükség lenne az olyan nagy reformtervek megvalósításához, mint adóemelés, szociális megszorítások, atomenergia, környezetvédelem kérdése, nyugdíj- és egészségügyi reform. A három pártelnökből egy maradt, Angela Merkel. Az, hogy ennek ellenére sikerül-e létrehozni a nagykoalíciót, az ő közmondásosan kemény, célratörő, magatartásán múlik. Az idő sürget. A tárgyalásokat legkésőbb november 14-éig be kell fejezni, mert valamennyi érintett párt erre a napra hívta össze rendkívüli kongresszusát, hogy döntsön a koalíciós szerződés elfogadásáról. Ha addig nincs megegyezés, le kell mondani a kongresszusokat. Erre persze már volt példa Németországban. Bunkók Láttunk mi már nemcsak hogy karon varjút, de politikust is másik politikus vörös festékkel leöntött szobrát sikálni, nem is beszélve mondjuk az időnként úgyszintén (nyilván ez a tavaszi-őszi divatszín ezekben a körökben) vörös festékkel megdobált ilyen-olyan emlékművekről, meg sem lepődik hát már az ember, amikor azt hallja, hogy valami művészlélek megint előkapta a festékes vödröcskéjét, és mázolt egy kicsit az MSZP-székház, amúgy, megengedem, tényleg nem túl látványosan tarkabarka épületén, majd, mint olvasom a hírekben, kifejezetten büszkén tekintett nem csak a saját művére (ami végül is az egészséges művészi önbizalom jele), de magára az alkotás folyamatára is (ami viszont szerintem azért már valami egészen másé). De mondom, szerintem ma már ezen az ember a hír elolvasása utáni percben teszi túl magát, idegeskedni se érdemes rajta (ezeknek...?), legfeljebb (büszkén) Kertész Imre örökbecsű mondatára gondol, miszerint négy százalék hülye mindenhol akad (a büszkeséget az adja, hogy nálunk azért, lám, alighanem még ennél is több!), ám akkor (mintegy élőben ráerősítve a Nobel-díjas író tételére) előugrik a legnagyobb ellenzéki párt egyik ilyenkor (meg máskor, mindig) szokásos előugrója, és az abban a pártban mostanában egyre jobban terjedő össznépi tréfálkozással azt mondja, hogy mit itten, nem is történt semmi, az illető mázoló mindössze komolyan vette a szocialisták új imázskampányát, amely szerint a piros a jövő színe, és, idézem, „ezért vitt nekik egy kis piros festéket. Ezt a képletes megfogalmazást tárgyiasította ez a polgár” - összegezte a történteket a (hogy kollégám ugyanitt írt szombati jegyzete címét idézzem) tréfarépás fiatal politikus, amúgy a nagyobbik ellenzéki párt parlamenti frakciójának egyik helyettes vezetője. A párt sajtóosztályán meg ezek után azt közölték az érdeklődő újságírókkal, hogy a párt a történtekkel kapcsolatban nem ad ki semmiféle közleményt, minek, nincs miért, nyilván szerintük is rendben van ez így azzal, amit a frakcióvezetőhelyettesük mondott. Amúgy szerintem is „rendben” van, már legalábbis onnan nézvést, hogy ezeknek a vicces előugróknak, akárcsak annak idején az ősembernek, tényleg minden jó, ami a kezükben azonnal bunkóvá válhat és amivel suhogtatni lehet erre-arra, leginkább persze az általuk halálos ellenségnek tekintett másik politikai oldal felé. Csak azt nem értem, hogy ezeknek az uraknak (?) vajh miért nem tűnik fel, hogy hogy, hogy nem, de az ilyen típusú mázolgatók (tojásdobálók, sípfújók stb.) valahogy mindig csak az ő politikai oldalukon működnek, a másikon valahogy sohase. Csak hogy a magam területéről beszéljek, hogy az utóbbi évek két komoly magyarországi műtárgyrongálását is miért, miért nem, de éppen az általuk, na jó, nem akarom azt mondani, hogy felheccelt, de mindenképpen az ő szavaikkal legitimizáltak, és ezzel nyilván „bátorítottak” követték el. 1999 júliusában egy férfi a Kiscelli Romtemplomban egy körülbelül egy méter átmérőjű, kék Dávid-csillagot fújt festékspray-vel Hermann Nitsch egyik képére (és csak zárójelben a zárójelen belül jegyzem meg, hogy ugyanannak a kiállításnak a kapcsán a múzeum igazgatóját is halálosan megfenyegette valaki telefonon; tegyem hozzá, a kerületi - nem érdekes, hogy éppen az ottani polgármester szeret előszeretettel leszedetni plakátokat is a kerületében? - rendőrkapitányságtól annak idején többszöri megkeresésünkre sem voltak hajlandók válaszolni, hogy mi lett a rongáló ellen indított eljárás végeredménye, az akkori kisgazda irányítású Környezetvédelmi Minisztérium közigazgatási államtitkárának a kabinetfőnöke pedig 2000 októberében egy vidám vidéki születésnapi buli keretében egyenesen több célzott lövést adott le Somogyi Győző egy Herman Ottót ábrázoló festményére, amiért is első fokon kulturális javak körébe tartozó tárgyat megsemmisítő rongálás bűntette miatt egyévi, kétévi próbaidőre felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte a Keszthelyi Városi Bíróság. Látható tehát: a vicces bunkó mindig oda sújt, ahova kell. Martos Gábor Zárójel Egy beszéd A kutya és a postás sajtóbéli összefüggése az unalomig közismert. Ha a kutya megharapja a postást, az nem hír, hiszen mindennapos a történet. Ám ha a postás mar bele a kutya lábikrájába - az bizony már, éppen ritkaságánál fogva, felborzolja a szerkesztői kedélyeket. Hát persze hogy Orbán Viktor tegnapi parlamenti felszólalásáról szól a példázat. A jobb internetes újságok percről percre tudósították a Várható Nagy Eseményt, SMS-értesítések szaladtak körbe, a riporterektől kidagadt az Országház sajtópáholya. Pedig tulajdonképpen csak annyi történt, hogy az ellenzék első embere, ahogy az szokás általában a demokráciákban, szólásra emelkedett. A világ nagy részén valószínűleg nem is értik, mi a hír ebben. Csak mi, akik itt edződtünk, tudjuk értékelni, hogy Orbán ezzel az egyébként teljesen normális cselekedetével belátta, hogy ezt így kell tenni. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök elérte, hogy Orbán kénytelen részt venni a parlamenti munkában. S nem teheti meg, hogy csak az övéi közt, mint egy afféle „nemzet atyja”, a politikai vitákon túl szerepeljen. Nevezhetnénk ezt Gyurcsány szimbolikus győzelmének, nagyobb szavakkal a parlamentarizmus győzelmének - de ne kapkodjunk, várjuk meg a folytatást. A lényeg az, hogy tegnap megszólalt a parlamentben is a Fidesz vezetője. S ebben az egyre inkább show-műsorrá váló politikai világban az sem mellékes, hogy Gyurcsány viszontválasza után odaült a parlamenti patkóban elődje elé és néhány szót váltottak mindazok örömére, akik még úgy vélik, valamiféle normális párbeszédet fent kell tartaniuk egymás között a politikai elit vezetőinek. S az a legjobb, ha ennek a helyszíne a parlament, az ülésterem, de akár a folyosó vagy éppen a büfé. (Isteni a bableves ott amúgy is.) S szenteljünk egy szót Orbán bátorságának is. Hiszen Elszánt Hívei benne nemcsak a pártelnököt, hanem a Tévedhetetlen Vezért is látják, akinek mindig igaza van. Ezen Elszánt Hívek egyrészt örömmel tapsolnak, ha a T. Vezér alázza a kormánypártokat és reménytelennek festi le az ország képét, másrészt, ha már a Tévedhetetlen Vezér hozzászól, akkor annak olyannak kell lennie, hogy kő kövön ne maradjon. Ám Orbánnak volt mersze nem a „luxusbaloldalt” simfelni, ehhez ott vannak a kis tévedhetetlenek, és egy a nagy parlamenti átlagból nem nagyon kitűnő, de azért formás javaslatcsomaggal előállni. Hogy ebből a szokásos „nemzeti” jelzővel ellátott indítványsorozatból mi lesz, még nem tudjuk. Legfeljebb sejtjük. De most nem is az a lényeg, hanem hogy egy lépéssel azért csak közelebb kerültünk tegnap egy normálisabb világhoz. Dési János Hacsek Mindenki érti, miről van szó, ha valaki azt mondja, nem két tábor és nem két zászló kell Magyarországon. De az sem mindegy, ki mondja. Jeles személyiség - Orbán Viktor - hirdette meg ugyanis az „egy a tábor, egy a zászló” jelszavát. Persze még akkor, amikor azt gondolta, nincs szüksége rá, hogy minden embert, az egész társadalmat képviselje, elég lesz, ha együvé tömöríti a teljes jobboldalt. A gondolat - és majdan megvalósítása ellen nem volt apelláta. Akik pedig ellenkeztek - Dávid Ibolya és maradék MDF-es társai -, azok osztályrésze a kiközösítés és a megszégyenítés lett. S bár így önállóak és függetlenek maradtak, de egyedül is. Most azonban a miniszterelnök vette fel a kesztyűt (ebben az ügyben is). Természetesen nem a jobboldali egységtörekvések miatt. Ám jobb- és baloldalról - valamint középről is - sokak véleményét erősítette meg, amikor arról beszélt, nem lenne üdvözítő, ha a választás után csak két párt foglalná el a parlament helyeit (lásd még: két tábor, két zászló). És Gyurcsány Ferenc olyan helyzetben van, hogy nemcsak a (hátrányos) helyzetet képes vázolni, hanem megoldást is tud javasolni. Így aztán az MSZP képviselőcsoportja már a héten beterjeszti módosító indítványát a választási törvényhez. Eszerint pedig 2006-ban minden olyan párt frakciót alakíthatna, amely legalább három képviselőt képes a törvényhozásba juttatni egyéni választókerületből és ráadásul e pártok listás voksai sem vesznének el, függetlenül attól, hogy elérték-e az ötszázalékos küszöböt. Ezután a labda a másik nagy párt, vagyis a Fidesz térfelére kerül. Ahhoz ugyanis, hogy valóban módosítani lehessen a törvényt, az ő szavazataik is kellenek, lévén a jogszabály kétharmados. És túl a szavazásokon, kétségkívül a kétféle demokráciafelfogás próbája lehet az, hogy megadják-e a lehetőséget a kisebb pártoknak a parlamentbe kerüléshez. Orbán ugyan megvédené a társadalmat a jelenlegi koalíció minden nyűgétől, de ennek ára, hogy minden hatalmat adjanak - no nem a szovjeteknek, hanem neki(k). Gyurcsány viszont úgy véli, egy olyan parlamentben, ahol az ő pártjáé a többség, helyet kell kapnia a társadalom minél több részét képviselő minél több erőnek. Magabiztos nyilatkozatok eddig is voltak szép számmal. Az új javaslat nyomán az is kiderül, mennyire bízik magában a két nagy tábor. S eldől, a demokráciának áll-e a zászló. Sebes György 7 NÉPSZAVA -ALAPÍTVA 1873-BANFőszerkesztő: NÉMETH PÉTER Lapigazgató: MUZSLAI KATALIN ■ Lapszerkesztők: HAHN PÉTER, TÓTH JENŐ ■ Vizuális szerkesztő: KIS ZOLTÁN ■ Képszerkesztő: WEBER LAJOS ■ Belföldi szerkesztőségvezető: SEBES GYÖRGY, helyettese: HORVÁTH ÉVA, szerkesztők: GYÉMÁNT MARIANN (Mozaik), PODHORÁNYI ZSOLT (Kultúra), POR VILMOS ■ Külpolitikai szerkesztőségvezető: RÓNAY TAMÁS ■ Publicisztika: ANDRASSEW IVÁN ■ Sportszerkesztőség-vezető: T. HÁMORI FERENC. A sportszerkesztőség partnere: MobilPress ■ Főmunkatársak: BÁRSONY ÉVA, ELEKES ÉVA, HORVÁTH ILDIKÓ, KEPECS FERENC, KOCSI ILONA, SZABÓ IRÉNÉ ■ Szép Szó: VERESS JENŐ ■ Magazin, szolgáltatás: SZIGETI PIROSKA« Vezető tervezőszerkesztő: NAGYNÉ GERGELY FLÓRA, ZSIGOVICS ZSOLT Kiadja az Editorial Kft. ■ Ügyvezető igazgató: RAJOSNÉ BUJNYIK ÉVA ■ Technikai igazgató: TÓTH JENŐ ■ Terjesztési igazgató: FODRÓCZY ELVIRA ■ Hirdetési igazgató: VITKOVICS MERCÉDESZ Szerkesztőség: 1087 Budapest, Könyves Kálmán krt. 76. ■ Postacím: 1430 BUDAPEST, PF. 4, Telefon: 477-9000, központi telefax: 477-9020 ■ Elektronikus levélcím: (e-mail cím): nepszava@nepszava.hu ■ Hirdetés telefon: 477-9030, telefax: 477-9033 ■ Terjesztés: telefon: 477-9000/130, telefax: 477-9020. ■ Internet URL-cím: http://www.nepszava.hu ■ Terjeszti árusításban a LAPKER. Rt., előfizetésben a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága. Előfizethető az ország bármely postáján, a hírlapkézbesítőknél és a kiadónál. További információ: hirlapelofizetes@posta.hu, 06/80-444-444 vagy 06/80-200-502. Előfizetési díj egy hónapra 1980 Ft, negyedévre 5799 Ft, fél évre 11 430 Ft, egy évre 22 524 Ft. Nyomdai előállítás: Magyar Hivatalos Közlönykiadó Kft. Lajosmizsei Nyomdája ■ Felelős vezető: BURJÁN NORBERT vezérigazgató-helyettes ■ ISSN 0133-1701 Vidék 124816 A NÉPSZAVA példányszámát a MATESZ hitelesíti Felelős szerkesztő: HORVÁTH ISTVÁN Főszerkesztő-helyettes: DÉSI JÁNOS, KATONA JÓZSEF