Népszava, 2006. október (133. évfolyam, 231-255. szám)
2006-10-03 / 232. szám
Az oroszok 1956 nyarán nem találtak megfelelő vezetőt Magyarország élére, kezdetben Kádárban sem bíztak Váratlan forradalom - moszkvai késlekedések Egy szovjet történész szerint a szovjet vezetést 1956-ban teljesen váratlanul érték október 23-án este a budapesti fegyveres harcok hírei. Alekszandr Sztikalin nemrég Budapesten járt egy nemzetközi tudományos konferencián, amelyen a forradalom nemzetközi kihatásait elemezték. Korábban társszerkesztője volt a Hiányzó lapok 1956 történetéből című, magyarul is megjelent diplomáciai forrásgyűjteménynek. Alapos ismerője a magyar szellemi életnek: könyvet írt Bibó Istvánról, Lukács Györgyről, s elegáns kötetbe foglalta Kertész Imrét, Hamvas Bélát és Nádas Pétert bemutató tanulmányait. Meggyőződése, hogy a tragikusan végződő magyar forradalom sorsát meghatározta, hogy a szovjet vezetés bizonytalan volt Sztálin halála után. Vajon mi okozhatta a helytelennek bizonyult, habozó intézkedések sorát Magyarország kapcsán? Hiszen a Kreml sokféle csatornán értesülhetett az akkori izgatott politikai helyzetről, amely az értelmiség körében a koncepciós per nyomán kivégzett Rajk László temetése után kialakult. Természetesen rendelkezésükre álltak megbízható források, hiszen Jurij Andropov - a későbbi pártfőtitkár - volt a szovjet nagykövet, akinek éppen budapesti tevékenysége alapozta meg további politikai karrierjét. Ő már májusban figyelmeztetett arra, válságjelek mutatkoznak Magyarországon, s hasonló jelzéseket adott Szerov tábornok, a biztonsági szervek (KGB) elnöke, aki a Politikai Bizottság ülésein is részt vett. Mihail Szuszlov - akit a Politikai Bizottságban „keményvonalasnak” tartottak - nyári budapesti tárgyalásai után viszont azt jelentette, semmi sem utal súlyos válságra. Néhány magyar vezető - például Vas Zoltán - a válság mélyülésével egy időben nyomatékosan figyelmeztette szovjet elvtársait a súlyos politikai veszélyekre. Ők úgy vélték, teljesen új emberekre van szükség, ami Nagy Imre rehabilitálását jelentette volna. Ráadásul Nyikita Hruscsov pártfőtitkár rendszerint egymással ellentétes politikai alapállású pártvezetőket küldött Magyarországra tárgyalni - például Szuszlovval Anasztasz Mikojant, aki a hozzá legközelebb álló politikus volt, s ők sok részletben egymástól eltérően interpretálták a magyar helyzetet. - Mikor eszméltek rá Moszkvában, hogy ég a ház Magyarországon? - Csak október 23-án este, amikor már a budapesti rádió ostromáról kaptak jelentést, és Gerő Ernő, a Magyar Kommunista Párt akkori első embere a Magyarországon állomásozó - egyébként nem nagyszámú - szovjet csapatok bevetését kérte a rend helyreállításához. - Mivel magyarázható a Kreml politikai rövidlátása? - Elsősorban a lengyel helyzettel. Ez volt a fő front, ezt tárgyalta rendszeresen a szovjet vezetés. Valószínűleg azért, mert ott súlyos nemzetközi katonai konfliktussal fenyegetett volna a szovjet katonai erő bevetése, a nagy létszámú lengyel hadsereg pedig meglehetősen ütőképes volt. A katonai konfliktust végül ügyes kompromisszummal elkerülték, teljesítve végül a lengyel nemzeti követelést, a nyomás alá vetett Wladislaw Gomulka visszatérését a lengyel párt élére. - Miért nem szolgált mintaként a merész személyi döntés a magyar válság feloldására is? - Nem látszott olyan alternatíva, mint Lengyelországban. Hiszen míg Gomulkát még akkor helyezték nyomás alá, amikor a szovjet tömb szemben állt Tito Jugoszláviájával, Nagy Imrétől csak néhány éve vonták meg a bizalmat. Persze mást is számításba vettek Moszkvában. Rákosi nyári leváltása előtt már latolgattak több megoldást. Számításba jött Hegedűs András miniszterelnök, akit azonban nem találtak eléggé tapasztalt politikusnak bonyolult politikai helyzet esetére. Ő maga sem vállalta ezt a funkciót. Mérlegelték Kádár János személyét is. De nem az első titkári posztra, mert úgy látták, hogy egy börtönből éppen kiszabadult politikus ne legyen első ember szocialista országban. Kádár azért sem lehetett Moszkva embere, mert az volt a „bűne”, hogy a háború idején feloszlatta a kommunista pártot Magyarországon. Vele csak hosszabb távon számoltak, Gerő Ernő kinevezése pedig kompromisszum volt. Október 23-án aztán Moszkva a forradalmi helyzet miatt időlegesen elvesztette a személyi döntés lehetőségét: mindenki azt a Nagy Imrét követelte, akit ők korábban nem akartak. Egyértelművé teszik-e a jegyzőkönyvek, hogy mikor döntöttek a szovjet vezetők Magyarország elözönléséről? - Október 31-én. A döntést széles körű, igen bizalmas állam- és pártközi tárgyalások és egyeztetések előzték meg, nem csekély vitákkal. A döntő érvet az jelentette, hogy Nagy Imre kormánya nem volt ura a helyzetnek s felmondta a Varsói Szerződést. - Tehát a Köztársaság téri pártház ostroma, valamint Szuszlov és Mikojan újabb budapesti látogatása után döntöttek katonai megoldás mellett. Hol lehetett a tűréshatár? - A szovjet vezetés az adott helyzetben elfogadta volna, hogy a kommunisták megosszák a hatalmat más demokratikus pártokkal. De kockázatosnak is ítélték, hiszen látszott, a magyar kommunisták teljes mértékben kiszorulhatnak a hatalomból. Ezt Moszkva akkor nem tűrhette el. Külpolitikai szempontból közrejátszott a szuezi válság mélyülése. Miután ott nem avatkoztak be, úgy ítélték meg, a Nyugat ugyanígy tesz Magyarország esetében. Ezek után a katonáké volt a szó. A politikai megoldást pedig Kádár János munkás-paraszt kormánya jelentette Moszkvának. - Mi motiválta ön szerint a megtorlás kegyetlenségét és ki döntött róla? Vannak, akik Kádárt tartják például Nagy Imre gyilkosának. Mások szerint Moszkva parancsának engedelmeskedett. Természetesen Moszkva végső jóváhagyására volt szükség minden lépéshez. Az öt halálos ítéletet is jóváhagyták. Kádár tudta, amíg Nagy Imre él, ő nem lehet legitim miniszterelnök. Következésképpen őt terheli a történelmi felelősség a szigorú ítéletekért, mert Moszkvából azt a tanácsot kapta, hogy a magyar bíróság legyen szigorú a perben, de nagylelkű az ítélkezésnél. E tanácsot nem fogadta meg, noha hajthatatlanságát némiképp magyarázza, hogy hatalmas nyomás nehezedett rá a magyar párton belül a szélsőbaloldaliak, valamint azok részéről, akiket a forradalom idején súlyos sérelem ért. A történelmi felelősség tehát Kádár Jánosé. Kötelességem megemlíteni azonban, hogy Kádár tíz év múlva igen következetesen szemben állt Moszkvával a csehszlovák helyzet megítélésében, és nem akart katonai megoldást. N. Sándor László Október 20-tól november 4-ig tart az állami ünnepségsorozat Szabadság Nyilatkozat készül Gazdagnak ígérkezik az 1956-os forradalom 50. évfordulójára rendezendő állami ünnepségsorozat, amelynek programját független emlékbizottság állított össze. A parlamentben elfogadják a Budapest '56 Szabadság Nyilatkozatot. November 4. - a központi ünnepség szervezői szerint - az emlékezés és a gyász napja, bár az akkori forradalmárok azt mondják, attól a naptól kezdve egy másik forradalom bontakozott ki Magyarországon, amely ugyan csendesebb volt, de hónapokon át tartott. A program összeállításához számos intézmény, köztük az ’56-os Emlékbizottság, a Külügyminisztérium, a Terror Háza Múzeum, a Hadtörténeti Intézet, illetve az 1956-os Intézet nyújtott szakmai segítséget. Az állami ünnepségsorozatot október 20-án a Szabadság hőse emlékérmek átadásával nyitják meg. Ezt azok kapják, akiket az 56-os szervezetek felterjesztettek. Október 21-én, szombaton virágokkal borított T-34-es tank kerül a Kossuth térre, ez a rendezők szándéka szerint a szabadság szimbóluma lesz. Ettől a naptól október 23-ig a budai alsó rakparton, a Szabadság hídtól a Lánchídig, nemzetiszínű szalagot feszítenek ki, amely az ötven évvel ezelőtti felkelés útvonalát jelzi. Az Erzsébet híd két pesti pillére közé hatalmas lyukas piros-fehér-zöld zászlót feszítenek ki, a budai oldalra óriásmolinó kerül. Ugyancsak szombaton szabadtéri múzeum nyílik a Corvin köz mögött, a Kisfaludy utcában. Október 22-én történelmi élőképsorozat segítségével ismerkedhetnek meg az érdeklődők az 50 év előtti eseményekkel. Az Emlékezés útján - az Oktogon, illetve az Izabella utca között - az élő képek mellett színházi produkciók, kiállítások várják az oda látogatókat. Ezen a vasárnapon állami kitüntetéseket adnak át a Parlamentben, este az operaházban ünnepi gálával tisztelegnek a forradalom és szabadságharc hősei előtt. Sólyom László köztársasági elnök mond beszédet. Október 23-án, délelőtt 10 órakor a külföldi állam- és kormányfők, valamint a nemzetközi szervezetek képviselőinek jelenlétében vonják fel az állami lobogót a Kossuth téren. Ez alkalomból 16 ország állam- és öt ország kormányfője, valamint több külügyminiszter érkezik Budapestre. Itt lesz José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke, Jaap de Hoop Scheffer, a NATO főtitkára és Angelo Sodano bíboros, vatikáni államtitkár. Délelőtt 11 órakor kezdődik a parlament ülése, amelyen Gyurcsány Ferenc beszél, s elfogadják a Budapest ’56 Szabadság Nyilatkozatot. Később a közjogi méltóságok és a külföldi vendégek virágot helyeznek el Nagy Imre szobránál, a Műegyetem kertjében emlékművet avatnak, megemlékezést tartanak a 301-es parcellánál. Késő délután fellobban a forradalom lángja a Parlamentnél, a Nemzeti Színház tagjai pedig ünnepi műsort adnak a Kossuth téren. Este avatják fel a Dózsa György úton az 1956-os emlékművet, ott többek között Kosáry Domokos, az ’56-os Emlékbizottság elnöke beszél. Másnap indul el a Szabadság vonata, 10 nap alatt 20 helyszínre gördül majd be. A korabeli harci járművekkel, fotókkal, tárgyakkal megrakott vonat fél napig állomásozik egy helyen. Október 25-én a parlamenti sortűz áldozataira emlékeznek, másnap pedig megnyílik Az én ’56-om című óriásplakát-pályázat győzteseinek kiállítása a Kossuth téren. November 4-én, az emlékezés és a gyász napján emlékfalat avatnak a Fiumei úti temetőben. Az 57 gránitlapból álló falra 1600 áldozat neve kerül fel, azoké, akik anno a pesti harcokban veszítették életüket. A megemlékezéssorozat záróünnepségére este kerül sor a Hősök terén. Fazekas Ágnes Parlamenti emlékezés Szili Katalin házelnök október 11-re emlékülésre hívta meg a magyar menekülteket ötven esztendővel ezelőtt befogadó országok parlamenti elnökeit. Szili korábban bejelentette, november elején Nagy Imre-emlékszoba nyílik a Parlamentben, ahol Mindszenty-emléktáblát is elhelyeznek. NÉPSZAVA 2006. OKTÓBER 3., KEDD ÖTVENEDIK ÉVFORDULÓ 11 ’56 a korabeli sajtó A napi sajtó mindig az adott kor történetírása. Ezt a történetírást, mint esetünkben - 1956 őszéről van szó - nem is olyan könnyű fél évszázad múltán megfejteni. Ez sokszor még a kortársaknak is nehéz, hogy az akkori politikai helyzetben egy-egy elrejtett bekezdés, egy felcsattanó hang éppen milyen politikai motiváció hatására keletkezett. Most megpróbáljuk - az események politikai hátterét is röviden jellemezve - végigkövetni 1956. október 2-től a tragikus november 4-ig a magyar sajtót - lássuk, hogyan és miről írtak. A Szabad Nép, a központi pártlap október 2-i száma az 56-os történéseket alaposan ismerő számára is aligha árul el valamit a három hét múlva kirobbanó drámai eseményekről. Vezércikke mi másról is szólna, mint Hétesztendős a hősi út címmel, a Kínai Kommunista Párt VIII. kongresszusáról: „Nevezetes napokat él át nagy barátunk, a testvéri 600 milliós Kína, mely most tartja kommunista pártjának VIII. kongresszusát. Jelentősége csak az SZKP XX. kongresszusához fogható... Négy alapelve: hűség a proletár internacionalizmushoz, örök barátság a Szovjetunió és a népi demokratikus országok iránt, őszinte készség a békés együttélés elfogadására, szolidaritás a gyarmati népekkel, a nagyhatalmi sovinizmus elitélése és a nemzetközi biztonság következetes védelme.” A semmitmondó panelmondatok - már tudjuk - távol állnak a valóságtól. A VIII. kínai pártkongresszuson alig esett szó a Szovjetunió sorsdöntő XX. kongresszusáról. És a békés együttélés elfogadása helyett kíméletlen harcot hirdetettek „ az imperializmus ellen”. Csak a lap 5. oldalán olvasunk egy figyelemre méltó cikket: A poznani per margójára. (A roppant alacsony bérezés, a közellátás zavarai és az általános elnyomás miatt 1956. június 28-án a lengyelországi Poznan gyárvárosban véres munkásfelkelés zajlott le.) Wladislaw Bluzer poznani különtudósító így fogalmaz: „Nincsenek a vádlottak padján a munkások, akik részt vettek a sztrájkban, tüntettek és a mi körülményeink között helytelen módszerekkel keltek igazságos törekvéseik védelmére.” Tegyük hozzá, négy nappal korábban a Szabad Nép ilyen címmel írt: Gyilkosok és fosztogatók a poznani bíróság előtt. Ugye érezhető, hogy a lengyel tudósító más nyelven beszél? Ugyanezen a napon az Irodalmi Újság már érezhetően másképp fogalmaz. Az írószövetség közgyűlése után című cikkében ezt mondja: „Ért tükrében hető várakozás előzte meg országszerte az írószövetség közgyűlését. És ezt a várakozást nem sugalmazott, de régebben természetesnek vett propaganda váltotta ki, hanem a közgyűlést megelőző irodalompolitikai és politikai konfliktusok, amelyek íróink döntő többségének szellemi magára találásából és az irodalompolitika hivatalos irányzatának összeütközéseiből keletkezett.” A szerkesztőségi cikk ezután természetesen hangoztatja az írók párthűségét, de még nyomatékosabban aláhúzza, hogy „íróink úgyszólván valamennyien a XX. kongresszus szellemében foglaltak állást a múlt hibáival szemben”. Ehhez csak annyit, hogy a szeptember 17-én tartott írószövetségi közgyűlés valósággal elsöpörte a párt dogmatikusait. Távoznia kellett az írószövetség vezetéséből a volt kultuszminiszternek, Darvas Józsefnek, Illés Bélának, a dogmatikus Gergely Sándornak. Helyükre bekerültek azok az írók - írja Méray Tisztító vihar című könyvében, akiket egy évtizeden keresztül mellőzött a hivatalos irodalompolitika: a börtönből csak nemrég szabadult Ignotus Pál, a korábban teljesen mellőzött Németh László. Mellettük helyet kaptak a kommunista írógeneráció azon tagjai, akik az utóbbi évek küzdelmében szembefordultak múltjukkal, és bebizonyították akaratukat és képességüket egy megújult irodalomban való részvétellel: Háy Gyula, Déry Tibor, Zelk Zoltán (Háyt, Déryt és Zelket, mint a forradalom eszmei előkészítőit, a november 4-i megtorlás után súlyos börtönnel büntették). Összeállította: Szász István Október 2.