Népszava, 2007. március (134. évfolyam, 51-76. szám)
2007-03-03 / 53. szám
5 3 SZOMBAT t metaforája A rendezővel Klimov a belorussziai partizánokról szóló Requiem egy mészárlásért című filmje hatott rám. Az ötvenes évek Franciaországában játszódó második részben pedig Jean-Pierre Melville bűnügyi filmjeinek atmoszférája. - Ön szerint kell-e bármiféle megszállottság ahhoz egy rendező részéről, hogy egy megszállottság történetét mesélje el? - Nem vagyok sem pszichológus, sem olyasvalaki, aki megosztja saját pszichológiai problémáit a nyilvánossággal. Egy biztos: a kreativitás bizonyos fokán elkerülhetetlen a szembesülés saját neurotikus pontjainkkal, érzelmi problémáinkkal. Éppen az a zseniális az alkotómunkában, hogy a filmeken keresztül emberek sok ezrei előtt kifejezhetjük a szorongásainkat. - Közhelyszerűen hangzik, hogy zsenialitás és őrület között vékony a határvonal. Számomra úgy tűnik, magát a perverzióba váltó zsenialitás titka izgatta. - Leginkább az erőszak motivációi és megnyilvánulási formái érdekeltek, de nem állíthatom magamról, hogy jártas lennék a kriminológiában vagy a lélektanban. Egy filmnek sem lehet az a célja, hogy tudományos, szociológiai, pszichológiai megfejtésekkel szolgáljon. A zsenialitás őrületbe torkolló tüneteinek kérdésköre nagyon messzire vezet. Elég, ha csak a keresztes háborúkra, az inkvizícióra, a vallási üldözésekre gondolunk. A különféle ideológiák köntösébe bújtatott erőszakra. -Mitől érezte hitelesnek Ullielt az ifjú Hannibal Lecter szerepére? - Gaspard-nak első látásra angyalarca van, de éppúgy hordoz magában valami eredendő gonoszságot, ördögi vonzerőt. Éppen az a vonzó benne, hogy éles kontrasztot képez az érett Hannibállal. -A hírek szerint elég kemény próbatételek elé állította ifjú színészét a szerepre való felkészülés fázisában. - Jó néhány könyvet elolvastattam vele a kínzásokról, és elküldtem őt egy boncolásra Prágában. Szükségét éreztem annak, hogy közvetlenül is szembesüljön az emberi test anatómiájával éppúgy, mint a japán harcművészetekkel. Minden várakozásomat felülmúlta a bátorsága, mert ezt követően már magától kérte, hogy részt vehessen egy orvostanhallgatóknak tartott boncoláson, ahol lehúzták a bőrt egy hulláról. Hiszek abban, hogy egy művész számára megkerülhetetlen a közvetlen találkozás az adott témával, bármi legyen is az, erről Forrás: SPI SZÉP SZÓ Egész Párizs egy nyoszolya Tarján Tamás Az első mozdulatnál eldől minden. A szólót táncoló Kiss István Róbert - pályaudvari takarítónőnek öltözve - úgy nyújtózkodik egy hatalmasat, mesterkéltet, ahogy azt csak az operettszínpadon teszik. Nem a main: az évtizedekkel ezelőttin, az évszázadnál is régebbin. A táncos felkászálódik, megigazítja tekintélyes műmelleit, a mozdulat ismétlésével később rá is erősít a hatásra. Holott nem az lenne az érdekes, hogy a Párizsi élet nyitánya alatt férfi rop egy néma kis női szerepet, hanem hogy az orfeumi miliő, a kánkán varázsa, a franciás életkedv még a néptelen pályaudvarra is kiárad. Egy hirtelen, pajkos fuvallat megrázkódtatja a szürke, füstös hétköznapot, s az élet szegénye, akinek sosem jut a csillogásból, mindinkább nekibátorodik a maga örömére, éber félálomban járt vérpezsdítő táncnak fején a vörös tolldísszel, mely csak az imént landolt a lába előtt. Aligha van gát, amelyet ebben az önfeledt percben ne törne át. Aztán észhez tér, a szelecske tovaszáguld. A főalakok beszivárgásával, megérkezésével indulhat a „nagykép”. A táncos becsületesen tette a dolgát, a közönség máris az első tapsra ragadtathatta magát. Csak éppen azt vette el tőle a rendezés, amit adni akart. A jelképes mozgássort, a megidézett valóságot, mely a ragyogó, féktelen, nagyszerű, felvillanyozó párizsi élet alatt húzódik. A zenés erotika műfaji titulust kapta az előadás. Való igaz, sokat célozgatnak az intenzív nemi tevékenységre, főleg az orális szexre. Egy kis szoknya alá bújással, sliccre hajlással Éőcsei Jenő koreográfiája is mintha merész lenne. De mozgásnak, játéknak ezek az elemei csak akkor érnének valamit, ha Jacques Offenbach opera-operettjét (opéra-bouffe-ját) magas színvonalon muzsikálnák és énekelnék el a Budapesti Operettszínházban. A Makláry László vezényelte zenekar azonban az árokban hagyja a dallamok kígyózóbb, rafináltabb hangzásait, s egyetlen megragadó énekesi teljesítménye sincs a bemutató első szereposztásának. Bizonyos szerepkörökben hiány, másokban fölös létszám mutatkozik a társulatnál, kevés a vérbeli - és zenitjén levő - operettista. Az énekesi próbára alig tett, méteres varkocsú Faragó András (Alfonz inas) éri be a legkevesebb ósdi patronnal. A közhelyeket is malíciózus méltósággal alkalmazza. Lehoczky Zsuzsa (Quimper Karadek grófnő) felvonásokat várat magára, hogy - ha nem is régi fényében - temperamentumos nagynéniként ellentmondást nem tűrően birtokba vegye a színpadot. Ő legalább jelenlétével, stílusának ökonómiájával mozgósítja a többieket, akik nem dinamizmusukkal tűnnek ki. Nem számítva a homlokba hulló hajú Szabó P. Szilvesztert (Bobinet), aki szokásához híven akkor sem maradna veszteg, amikor ez a lendületességben segítené, és Földes Tamást (Gondremark báró), aki igyekszik kiaknázni a nagypapás jelmez és a fickós hajlandóság ütköztetéseit. A produkció főszereplője Túri Erzsébet nagyszabású díszlete, melyre a közeli, az Eiffel cég tervezte Nyugati pályaudvar szerelvényei is befuthatnának, s melyet körúti Grand Hoteljeink is bérbe vehetnének. A magasból alábocsátott, terített lakomaasztal, az egy rövid epizód kedvéért megépített fürdőszoba, a négy égtáj felé szétspriccelő figurákat az „alvilágba” elutaztató „körvonat” bőséges bámészkodásra nyújt lehetőséget. Ha Béres Attila neve nem szerepelne a színlapon, nemigen találnám ki, hogy évekkel ezelőtt néhány visszhangos, újszerű színrevitel az ő pályakezdéséhez kötődött. Itt a terjengős első részben letűnt operettsablonok világába forgatja vissza a lomha időt, mely felett a díszlet természetesen nem járó pályaudvari nagy órája őrködik egy darabig. A második rész valamivel mozgalmasabb, s a humor sem csak az erőltetett régi viccekből csepeg. Nüanszai, rendezői fricskái is életképesebbek. Malackodásában véletlenszerűen feltünedezik némi filozófia is. Offenbachnak önmagával - egy másik örökzöldjével - való összefuttatása, a revükép magába olvasztja az egész Operettet. A kirakati harsányságú, a zenés színház művészeténél az idegenforgalmi csalogatást jobban szolgáló Párizsi élet Füzér Anni által gazdagon öltöztetett közreműködőit is sokszor a forgószínpad, az emelő, esetleg a szokatlan testhelyzet hozza az énekesi megszólalás kedvezőbb pozícióiba. Homonnay Zsolt (Gardefeu) egy ruhafogashoz kötözve (bizarr szex!) a legjobb játékban és tónusban is, Kalocsai Zsuzsa (Gondremark báróné) hangjának méze akkor csordul, amikor a különleges teák mestere, Alfonz emeletnyi magasból pislant le rá. Szendy Szilvi igyekszik tűzről pattantani Metellát, a félvilági művésznőt. Fischl Mónika és Vadász Dániel a kéz- és lábiparművészet (a kesztyű- és cipőkészítés) területéről érkező fiataljai kézzel-lábbal is sokat dolgoznak Gabrielle-ért és Frickért, akik a szereplista szerint egymás kedvesei, ám felbukkanhatnak más kezek és lábak fonadékában is. Alighanem az ő „színház a színházban” szerepük viszi a legmesszebbre a Romhányi József nevével fémjelzett magyar szöveget (dramaturg: Ari-Nagy Barbara) Henri Meilhac és Ludovic Halévy 1866-os eredetijétől. Kit érdekelne ma már, ha két csóró fiatal özvegyasszonynak és katonatisztnek álcázza magát? (Az úgynevezett brazil nagykövetségen lefolyó maszkabál a legkínosabb néznivalók egyike.) A mű cselekményéről nem szükséges számot adni, hiszen jószerivel valamennyi zsák törekvése csakis arra irányul, hogy mielőbb megtalálja a maga foltját. Minden nő lel répát (vagy teát...), és a férfiak is úgy tapasztalják: egész Párizs nyoszolya. Egy éjszakára. Sajnálatos, hogy az ifjúi hév és a kacajos, ricsajos erkölcstelenség konvencióinál többet nem látott bele a rendező és a színészcsapat. Annál magasabbra hágott a premieren a színház direktorának nem szűken mért szavakba foglalt elégedettsége. Nagy kár, hogy vezető közjogi méltóságaink közül ezen az estén csak egy volt jelen, mert így csak őt kereshette a köszöntő reflektor az előadás „negyedik felvonásában”, a hagyományossá váló hosszas, nyilvános, tirádás önünnepléskor. Milyen szép lett volna, ha a színészek után még egy seregnyi operettkedvelő politikust is külön-külön megtapsolhattunk volna! Jacques Offenbach: Párizsi élet Budapesti Operettszínház Rendező: Béres Attila Ambrus Judit A vitrinbe zárt idő édes-szépre fakult nippjeit elővesszük, sokáig nézegetjük őket, finoman lefújjuk róluk a port, elgondolkodunk róluk, megpróbáljuk felidézni, mióta tároljuk elménk emlékketreceiben őket, megpróbálunk visszaemlékezni minden velük kapcsolatos dologra, szomorúra és humorosra egyaránt, s gyávaságunkhoz vagy bátorságunkhoz mérten felelevenítjük a hozzájuk kapcsolódó vicceset és a drámait is. Ha így, vitrinből szedegetjük elő a tárgyakat, semmiféle sorrendiség nem béklyóz minket, az idő kecses porcelánfigurái után rögvest elővehetjük a robusztus agyagmedvét, selyempiroska után a farka törött műanyag kutyát, az összeszáradt mézesszív után a valahafriss volt mikulásállatot, az ezüstszelence után az üveggolyót. Mindegyik elindíthat bennünk emlékeket, emlékképpé szelídült vagy épp csak zavarossá ülepedni tudó álmokat. Hogy megtörtént-e, nem történt-e meg, ha megtette valaki, vajon ki tette, s pontosan mit, hogy az időnek, időnknek ki lenne, kik lennének a főszereplői, lényegtelen. Hogy azért emlékezünk-e, hogy ezzel egy másik emléket elfedjünk, szintén nem érdekes. Hogy bűntudatunkat akarjuk-e édes emlékek paplanéba ágyazni vagy konkrét történések huzatába húzva védjük magunkat, szintén érdektelen. Folyik az emlékáradás, és olykor hazug emlékeket teremt, olykor igaz történeteket hoz elő. Én mondom, Te mondod, O mondja vagy X. mondja, tulajdonképpen mindegy, ahogy az is, hogy egy képzeletbeli szájról olvassuk-e le az egészet, hallgatjuk a történeteket, mint egy hosszú-hosszú, indázó mesét, nevet adunk a történetmondónak, mint egy kívülállónak, legyen Félix, Andor, Róbert a mesélő. Ő, aki valójában Te vagy. Akkor ő mesél, ő magyarázza meg a megmagyarázhatatlant, ő présel át arca törmelékén mindent, az ő mondatágyaiból lóg ki a nem-így-volt párnacsücske. És aztán ő az, aki jót nevet az egészen. Meséli a történetet, hogy „nem hittek a nevükben, nem hittek a név azonosító erejében, minél többször változtattak nevet, annál közelebb kerültek a nirvánához, ám egyszer összetalálkoztak egy kötélhídon, szócsinak és csengnek hívták őket, a híd közepén már suhan és puli voltak, puli azt mondta, ha nem tudjuk eldönteni, melyikünk térjen ki, itt fogunk éhen halni, tévedsz, mi csüng, mondta teng leng, ha nem tudjuk eldönteni, melyikünk térjen ki, mielőtt éhen halnánk, előrántom a tőröm és ledöflek. pucsics erre azt mondta, tévedsz, sunyi, ha nem tudjuk eldönteni, melyikünk térjen ki, mielőtt éhen halunk, vagy előrántod a tőröd, és ledöfsz, az alkotó végtelen kegyelmében megkönyörül rajtunk, és átsétálunk a hídon, anélkül, hogy kitérnénk, tengerre megkérdezte, hogyan lenne az lehetséges, mire csont, ahogy az őszi eső átszűrődik a kunyhók elfekvő füstjén...” Mint látjuk, humor és bőr cseng alapjában nem hittek a név azonosító erejében, mindig megváltoztatták a nevüket, hogy közelebb kerülhessenek a Nirvánához, kivéve egyszer, Pu Li ugyanis egyszer mégis megtartotta önazonosságát. Ahogy a metaXa egész történetfolyamában az áradásnak nem állja semmi útját, nem zárja pont a mondatokat és nem nyit a mondatoknak nagy kezdőbetű ajtót, folynak, zubognak a hol humoros, hol szomorú történetek, és ha csak nem új fejezet kapujában állunk, nem találunk benne nagy betűt, kivéve egyszer, Karcsinál, a lázadónál (110. o.), aki mégiscsak valahogy kiemeli magát a szövegfolyamból. Garaczi új regénye is mintha valamiféle lázadás volna. Lázadás az ellen, amilyennek eddig láttuk a szerzőt, amilyennek eddig láttatta ő magát: könnyednek, viccesnek, olyannak, aki egy mondatban elnyom három tréfát, s pompázó járművein mindig a ne m vitrinbe zárt idő nippjei vetés kapaszkodójába fogódzhatunk. A Metaxa, illetve a metaxa százféle szövegdarabból van összerakva, és persze vannak benne könnyed, vicces és humoros részek is, de az egész mű igen súlyos olvasmány. Az emlékezésről és a felejtésről és azoknak a lelki egyensúlyt megőrző helyes arányáról, szerelemről és csalárdságról, az élet és a halál morbid eseményeiről. A szerző könyve elején ezt találjuk: „nem akarok semmit megérteni, nem akarok vezekelni, mindent leviszek a pincébe, mint egy teli bőröndöt, és soha többé nem megyek oda, a múlt be van temetve, el van felejtve, vége, a múltnak befellegzett, üszők és korom” - majd eljutunk az: „és most élővé akarod beszélni, élővé akarod élni, a bőrébe bújsz, hogy elnémítsd a bűntudat démonait” - mondatig. S ami közte van, sűrű és... Garaczi László: Metaxa Magvető, 2006., 150 o., 2290 Ft.