Népszava, 2008. május (135. évfolyam, 102-126. szám)
2008-05-31 / 126. szám
2008. MÁJUS 31., SZOMBAT Női szalon Egyszerűen Deneuve SZENTGYÖRGYI RITA Bárhol cigarettára gyújt, ahol nem szabad. Cartier lightot szív. Szája szegletében mindig ott bújik egy kritikus félmosoly — másokról, magáról, az aurájához túl közel tolakodókról, akik pusztán a francia mozi nagyasszonyát látják benne. Ritka pillanat volt a jégkirálynőnek becézett Deneuve felolvadását látni. Könnyekkel küszködve, meghatottan vette át Sean Penn ajándékát, a 61. Cannes-i nemzetközi filmfesztivál külön életműdíját, amelyben Clint Eastwooddal osztozott. A film, amely az amerikai mozi fenegyerekét zsűrielnök szerepkörben Deneuve elismerésére ösztönözte, egy bergmani építkezésű családi dráma. Arnaud Desplechin francia rendező saját szövevényes familiáris viszonyait ültette át filmvászonra. A Karácsonyi mese rém rendes családjának tagjai képtelenek a múlttal és az egymással való megbékélésre. Deneuve rideg zavartság és finom érzékenység különös keverékével kelti életre Junont, az anyát, aki leukémiában szenved. Annak is egy ritka fajtájában, amibe hajdanán elsőszülöttje belehalt. A csontvelőátültetéshez megfelelő donor reményében hozta világra később második fiát, Henrit, aki most megmenthetné az ő életét. A film csúcsjelenete, amikor anya és fia (a Szkafander és a pillangó élőhalottját alakító Mathieu Amalric) karácsony este a kerti padon két cigarettaslukk között arról beszélgetnek, mennyire nem szeretik egymást. „A szeretet senkit nem botránkoztat meg, annál megbotránkoztatóbb az anyai szeretet hiánya. Tabutéma, holott léteznek olyan anyák, akik nem szeretik a gyereküket. Ha van valami, ami száz film után még mindig a kamera elé hajt, akkor az az érzelmi tabuk döngetése. A korral egyre szemérmetlenebb vagyok ezen a téren.” Szót érdemel, éppen Deneuve kíméletlenül őszinte alakítása kapcsán, hogy a sok-sok dokumentumfikció, politikai puskapor és sztárőrület mellett a felszín alatt mennyire az érzelmek vállalásáról, a sors kényszeréről is szólt az idei cannes-i filmes tűzijáték. Mindez sok esetben a külső-belső veszélyeknek kitett anyaság történetein belül. „Szívós vagyok, mint a hosszútávfutók, és semmit nem felejtek, akár az elefántok” - állítja magáról a francia film Nagy Katalinja tökéletes sminkbe burkoltan, már-már zavaróan kivédhetetlen külsővel. Látni akarom címmel önmagát játszotta egy libanoni rendező háborús filmjében. Félelemmel és emlékekkel a tekintetében. Mindkettő jellemző rá kameratávoli állapotban is. Az önmaguktól és a környezetüktől egyaránt sokat követelő emberek keménységét nehezen tolerálják benne. Mintha a gyengeség hiányozna a szótárából. Ehelyett szerepel benne szigor, tisztánlátás, tisztesség, szabadság. „Catherine egy félreismerten elismert nő, akitől mindenki tart azon egyszerű oknál fogva, hogy nem ismerik. Nehezen nyílik meg, de ha egyszer közel enged magához valakit, tűzön-vízen át kitart mellette” - mesélte róla Tony Marshall, a Közel a paradicsomhoz rendezője, amelyben William Hurttel romantikus szerelmet él meg a két torony katasztrófája utáni New Yorkban. Az ismeretlen Deneuve kertészkedik, süt, naplót vezet. Kedvenc fája a gingko, az egyetlen, amelyik ellenállt a hirosimai atomtámadásnak. A Fifth Avenue-n járva mindig megcsodálja őket, szeretné, ha több lenne belőlük Párizsban is. Szűkebb hazája, otthona immár négy évtizede a jó öreg Saint-Germain-des-Prés. Gyakran tűnik fel sötét napszemüvegben, felhúzott kabátgallérral, oldalán olykor a régi barát Roman Polanskival a Quartier Latin egyik régi mozijában, a Panthéonban. „Szeretem érezni a terem hangulatát. E tekintetben régimódi vagyok, mint Marco Ferreri volt. Nem tudok és nem akarok elvonatkoztatni attól, hogy a mozi amennyire személyes, annyira kollektív élmény.” Önmagam árnyékában címmel nemrégiben könyv formában osztotta meg évtizedek óta vezetett naplójának javarészt a hivatására vonatkozó részleteit. Ezek alapján teljesen más kép bontakozik ki a nyilvánosság kereszttüzében egyre merészebb színkompozíciókban virító nagyasszonyról, a puszta jelenlétével tekintélyt parancsoló jégkirálynőről. „Alapvetően a saját életem kormányosa vagyok, de senki ne higgye, hogy ez a kormányzás olyan magától értetődően egyszerű. A végső döntést én hozom meg ugyan, hogy kihez, mihez adom a nevemet, az arcomat. Ám mihez kezdenék, ha nem jelennék meg egy rendező képzeletében, ha nem születne meg bennük a vágy, hogy engem akarjanak? Ne higgyék, hogy nincsenek kételyeim, nem szorongok, nincsenek mélypontjaim. Szerintem mindaz, amit egy alkotó tevékenységet végző ember láttat magából, valami csodálatos, önmagával folytatott küzdelem eredménye. És ez a harc, erőfeszítés sok mindenből tevődik össze: ráérzésekből, intelligenciából, életenergiákból. Persze van, aki csak magyarázza a dolgokat, és van, aki éli. Csak azok között van különbség, akik reggelente felébrednek és akik az egész életüket átalusszák. Túl rövid az élet ahhoz, hogy ne tartson ébren az érdeklődésem.” A „mi lett volna, ha...” kezdetű mondatok nem különösebben foglalkoztatják Deneuve-öt. A Cherbourgi esernyők idején még kelendő árucikk volt olyasmiket mondani, hogy autóbalesetben tragikus körülmények között elhunyt nővére, Framjoise Dorléac volt kettejük közül a tehetségesebb. Évekbe telt, amíg Catherine úgy-ahogy feldolgozta magában imádott testvére elvesztését. Mindmáig lekötelezettje Polanskinak, Truffaut-nak, Bunuelnek, akiknek sikerült egészséges mederbe terelniük színészi önértékelését. Annyit mégis elárult: „Ha nem lettem volna színésznő, vélhetően nagyon fiatalon férjhez megyek, nagyon fiatalon gyerekeket szülök és gyorsan elválok. Szívesen dolgoztam volna egy építészeti tervezőirodában vagy az iparművészetben. Mindig volt érzékem a formákhoz, a lakberendezéshez. Az egyszerű, tiszta vonalakat szeretem magam körül. Ha nem hangozna furcsán a számból, mondanám, a zenéletérzést, annak ellenére, hogy nem foglalkoztat a spiritualitás. Még csak babonás sem vagyok...” Rózsakertjének ápoltságával vetekszik mindig esztétikus megjelenése. Yves Saint-Laurent visszavonulása óta Pradát és Gaultier-t egyaránt visel. Inkább férfi barátságokat tart fenn a filmszakmából. Híres, gyors szerelmeket is többnyire partnereivel, rendezőivel élt meg. Roger Vadimnak és Marcello Mastroianninak egy fiú- és egy lánygyermeket köszönhet. Chiara lányával meghittebb a kapcsolata, mint Christiannal. Amit nem kürtöl világgá, mert tudja, hogy a legtöbb karitatív szervezet a hírneve miatt keresi meg, részvétele békemissziókban, kiállása társadalmi ügyek mellett. Az UNESCO jószolgálati nagyköveti tisztéről tiltakozása jeléül mondott le, mert egy Angolának fegyvereket szállító honfitársa belépett a szervezetbe. „Mindaz, amit egy alkotó tevékenységet végző ember láttat magából, valami csodálatos, önmagával folytatott küzdelem eredménye. És ez a harc, erőfeszítés sok mindenből tevődik össze: ráérzésekből, intelligenciából, életenergiákból" Fotó Reuters SZÉP SZÓ Jégbüfé Csikós Virág K. Károly feltűnés nélkül kívánta imádni G. Cecíliát. Diszkréten rajongva. Tűzijáték és fanfárok nélkül. K. Károly szemérmes ember volt ugyanis, meg aztán idegileg sem bírta a hajcihőt. Nem hőbörgött. Nem hőzöngött. De még csak nem is verte a mellét. Nem így szerette G. Cecíliát is: tűzijáték és fanfárok nélkül. G. Cecília pultos volt a Jégbüfében. Na nem a belvárosiban, hanem egy kültelkiben. K. Károlyt mégsem tántorította el ez a földrajzi malőr. Mert G. Cecília édes kis nő volt. Bőre úgy rózsaszín lett a neonfényben, mint egy puncsos mignon. A szeplők úgy takarták be az orrát, mint rakoncátlan porcukorszemcsék a kakaós kuglófot. Ahogy finom mozdulatokkal lejtett a süteményes vitrin és a kasszagép között, lenge cukorillat röpült a nyomában. De a szíve! A szíve beton volt. Mint a dobostorta kalapja. Ez fájt K. Károlynak, de nem hőbörgött, nem hőzöngött. Még csak nem is verte a mellét. Föltűnés nélkül imádta tovább G. Cecíliát. Diszkréten rajongva. Tűzijáték és fanfárok nélkül. Jobb dolga nem lévén, K. Károly jött és fogyasztott. G. Cecília pedig kegyetlenül keresztülnézett rajta. Mintha K. Károly minimum pillekönnyű csipkefüggöny volna. És akkor K. Károly bánatában még többet fogyasztott. Mindenekelőtt fagylaltot. Azt remélve, hogy a jeges nyelet lehűti az ő forrón izzó szenvedélyét. Hátha kihuny a tűz, és lecsillapszik a parázs! Eddig azonban mindhiába. K. Károly a fagyasztás ellenére is lángolt és lobogott. Kitartón jegelte magát. Csokoládéfagylalttal meg málnával. Eperrel, majd citrommal. Pisztácia, dió, puncs, tutti-frutti, mák, túró, rizs, amaretto és sárgadinnye ízekkel. K. Károly már két hónapja, három hete és öt napja csillapította eme jeges nedűvel szerelmi étvágyát, amikor az intő jelek napnál fényesebben bevilágították a kültelki Jégbüfé linóleummal borított enteriőrjét. K. Károly fölpuffadt. Robbanásra készen. Az ominózus naptól fogva időzített bombaként szuszakolta be magát az egység meglehetősen szűkre szabott bejárati ajtaján. Három nap múlva be is következett a tragédia. Kiskanállal épp a karamellfagylalt mélyére fúrt, amikor K. Károly hirtelen kipukkadt. A detonáció egy végtelenségnek tűnő másodpercig tartott. Amikor G. Cecília frufruját meglengette a dörej szele, egy recsegő hang kíséretében elindult a falon egy hajszálrepedés is. Nem telt bele húsz másodperc, és a néhai jégbüfé helyén egy-egy szánalmas kőkupac, néhány csepp karamellfagylalt, egy megperzselt szív, valamint K. Károly földi maradványai nyugodtak. Rohamsebességgel vonult ki a kerületi kábeltévé, a környéket ellepték a regionális rádiók, országos televíziók, független hírügynökségek és villogó vakuk. A helyszínre érkezett a miniszterelnök, a hazánkban vendégszereplő világhírű grúz férfikórus, és befutott a pápa részvétnyilvánító távirata is. Pedig K. Károly föltűnés nélkül kívánta imádni G. Cecíliát. Diszkréten rajongva. Tűzijáték és fanfárok nélkül.