Népszava, 2008. május (135. évfolyam, 102-126. szám)

2008-05-31 / 126. szám

2008. MÁJUS 31., SZOMBAT N­ői szalon Egyszerűen Deneuve SZENTGYÖRGYI RITA Bárhol cigarettára gyújt, ahol nem sza­bad. Cartier lightot szív. Szája szeg­letében mindig ott bújik egy kritikus félmosoly — másokról, magáról, az aurájához túl közel tolakodókról, akik pusztán a francia mozi nagyasszonyát látják benne. Ritka pillanat volt a jégkirálynőnek becézett Deneuve felolvadását látni. Könnyekkel küszködve, meghatot­­tan vette át Sean Penn ajándékát, a 61. Cannes-i nemzetközi filmfesz­tivál külön életműdíját, amelyben Clint Eastwooddal osztozott. A film, amely az amerikai mozi fenegyerekét zsűrielnök szerepkörben Deneuve el­ismerésére ösztönözte, egy bergmani építkezésű családi dráma. Arnaud Desplechin francia rendező saját szö­vevényes familiáris viszonyait ültette át filmvászonra. A Karácsonyi mese rém rendes családjának tagjai képte­lenek a múlttal és az egymással való megbékélésre. Deneuve rideg zavart­­ság és finom érzékenység különös ke­verékével kelti életre Junont, az anyát, aki leukémiában szenved. Annak is egy ritka fajtájában, amibe hajdanán elsőszülöttje belehalt. A csontvelő­átültetéshez megfelelő donor remé­nyében hozta világra később második fiát, Henrit, aki most megmenthetné az ő életét. A film csúcsjelenete, amikor anya és fia (a Szkafander és a pillangó élő­halottját alakító Mathieu Amalric) karácsony este a kerti padon két ciga­­rettaslukk között arról beszélgetnek, mennyire nem szeretik egymást. „A szeretet senkit nem botránkoztat meg, annál megbotránkoztatóbb az anyai szeretet hiánya. Tabutéma, holott lé­teznek olyan anyák, akik nem szeretik a gyereküket. Ha van valami, ami száz film után még mindig a kamera elé hajt, akkor az az érzelmi tabuk dönge­­tése. A korral egyre szemérmetlenebb vagyok ezen a téren.” Szót érdemel, éppen Deneuve kíméletlenül őszinte alakítása kapcsán, hogy a sok-sok do­kumentumfikció, politikai puskapor és sztárőrület mellett a felszín alatt men­­nyire az érzelmek vállalásáról, a sors kényszeréről is szólt az idei cannes-i filmes tűzijáték. Mindez sok esetben a külső-belső veszélyeknek kitett anya­ság történetein belül. „Szívós vagyok, mint a hosszútáv­futók, és semmit nem felejtek, akár az­­ elefántok” - állítja magáról a francia film Nagy Katalinja tökéletes sminkbe burkoltan, már-már zavaróan kivédhe­tetlen külsővel. Látni akarom címmel önmagát játszotta egy libanoni rendező háborús filmjében. Félelemmel és em­lékekkel a tekintetében. Mindkettő jel­lemző rá kameratávoli állapotban is. Az önmaguktól és a környezetüktől egy­aránt sokat követelő emberek kemény­ségét nehezen tolerálják benne. Mintha a gyengeség hiányozna a szótárából. Ehelyett szerepel benne szigor, tisztán­látás, tisztesség, szabadság. „Catherine egy félreismerten elismert nő, akitől mindenki tart azon egyszerű oknál fogva, hogy nem ismerik. Nehezen nyílik meg, de ha egyszer közel enged magához valakit, tűzön-vízen át kitart mellette” - mesélte róla Tony Marshall, a Közel a paradicsomhoz rendezője, amelyben William Hurttel romantikus szerelmet él meg a két torony katasztró­fája utáni New Yorkban. Az ismeretlen Deneuve kertészke­dik, süt, naplót vezet. Kedvenc fája a gingko, az egyetlen, amelyik ellenállt a hirosimai atomtámadásnak. A Fifth Avenue-n járva mindig megcsodálja őket, szeretné, ha több lenne belőlük Párizsban is. Szűkebb hazája, otthona immár négy évtizede a jó öreg Saint-Germain-des-Prés. Gyakran tűnik fel sötét napszemüvegben, felhúzott ka­bátgallérral, oldalán olykor a régi barát Roman Polanskival a Quartier Latin egyik régi mozijában, a Panthéonban. „Szeretem érezni a terem hangulatát. E tekintetben régimódi vagyok, mint Marco Ferreri volt. Nem tudok és nem akarok elvonatkoztatni attól, hogy a mozi amennyire személyes, annyira kollektív élmény.” Önmagam árnyékában címmel nem­régiben könyv formában osztotta meg évtizedek óta vezetett naplójának java­részt a hivatására vonatkozó részleteit. Ezek alapján teljesen más kép bonta­kozik ki a nyilvánosság kereszttüzében egyre merészebb színkompozíciókban virító nagyasszonyról, a puszta jelen­létével tekintélyt parancsoló jégkirály­nőről. „Alapvetően a saját életem kor­mányosa vagyok, de senki ne higgye, hogy ez a kormányzás olyan magától értetődően egyszerű. A végső döntést én hozom meg ugyan, hogy kihez, mi­hez adom a nevemet, az arcomat. Ám mihez kezdenék, ha nem jelennék meg egy rendező képzeletében, ha nem szü­letne meg bennük a vágy, hogy engem akarjanak? Ne higgyék, hogy nincse­nek kételyeim, nem szorongok, nincse­nek mélypontjaim. Szerintem mindaz, amit egy alkotó tevékenységet végző ember láttat magából, valami csodá­latos, önmagával folytatott küzdelem eredménye. És ez a harc, erőfeszítés sok mindenből tevődik össze: ráérzésekből, intelligenciából, életenergiákból. Persze van, aki csak magyarázza a dolgokat, és van, aki éli. Csak azok között van kü­lönbség, akik reggelente felébrednek és akik az egész életüket átalusszák. Túl rövid az élet ahhoz, hogy ne tartson éb­ren az érdeklődésem.” A „mi lett volna, ha...” kezdetű mon­datok nem különösebben foglalkoztat­ják Deneuve-öt. A Cherbourgi esernyők idején még kelendő árucikk volt olyas­miket mondani, hogy autóbalesetben tragikus körülmények között elhunyt nővére, Framjoise Dorléac volt kette­jük közül a tehetségesebb. Évekbe telt, amíg Catherine úgy-ahogy feldolgozta magában imádott testvére elvesztését. Mindmáig lekötelezettje Polanskinak, Truffaut-nak, Bunuelnek, akiknek si­került egészséges mederbe terelniük színészi önértékelését. Annyit mégis elárult: „Ha nem lettem volna színész­nő, vélhetően nagyon fiatalon férjhez megyek, nagyon fiatalon gyerekeket szülök és gyorsan elválok. Szívesen dolgoztam volna egy építészeti terve­zőirodában vagy az iparművészetben. Mindig volt érzékem a formákhoz, a lakberendezéshez. Az egyszerű, tiszta vonalakat szeretem magam körül. Ha nem hangozna furcsán a számból, mon­danám, a zen­életérzést, annak ellenére, hogy nem foglalkoztat a spiritualitás. Még csak babonás sem vagyok...” Rózsakertjének ápoltságával vetek­szik mindig esztétikus megjelenése. Yves Saint-Laurent visszavonulása óta Pradát és Gaultier-t egyaránt visel. Inkább férfi barátságokat tart fenn a filmszakmából. Híres, gyors szerel­meket is többnyire partnereivel, ren­dezőivel élt meg. Roger Vadimnak és Marcello Mastroianninak egy fiú- és egy lánygyermeket köszönhet. Chiara lányával meghittebb a kapcsolata, mint Christiannal. Amit nem kürtöl világgá, mert tud­ja, hogy a legtöbb karitatív szervezet a hírneve miatt keresi meg, részvétele békemissziókban, kiállása társadalmi ügyek mellett. Az UNESCO jószol­gálati nagyköveti tisztéről tiltakozása jeléül mondott le, mert egy Angolának fegyvereket szállító honfitársa belépett a szervezetbe. „Mindaz, amit egy alkotó tevékenységet végző ember láttat magából, valami csodálatos, önmagával folytatott küzdelem eredménye. És ez a harc, erőfeszítés sok mindenből tevődik össze: ráérzésekből, intelligenciából, életenergiákból" Fotó Reuters SZÉP SZÓ Jégbüfé Csikós Virág K. Károly feltűnés nélkül kíván­ta imádni G. Cecíliát. Diszkréten rajongva. Tűzijáték és fanfárok nélkül. K. Károly szemérmes ember volt ugyanis, meg aztán idegileg sem bírta a hajcihőt. Nem hőbörgött. Nem hőzöngött. De még csak nem is verte a mellét. Nem­ így szerette G. Cecíliát is: tűzijáték és fanfárok nélkül. G. Cecília pultos volt a Jégbü­fé­­ben. Na nem a belvárosiban, ha­nem egy kültelkiben. K. Károlyt mégsem tántorította el ez a föld­rajzi malőr. Mert G. Cecília édes kis nő volt. Bőre úgy rózsaszín lett a neonfényben, mint egy puncsos mignon. A szeplők úgy takarták be az orrát, mint rakoncátlan por­cukorszemcsék a kakaós kugló­fot. Ahogy finom mozdulatokkal lejtett a süteményes vitrin és a kasszagép között, lenge cukorillat röpült a nyomában. De a szíve! A szíve beton volt. Mint a dobostorta kalapja. Ez fájt K. Károlynak, de nem hő­börgött, nem hőzöngött. Még csak nem is verte a mellét. Föltűnés nélkül imádta tovább G. Cecíliát. Diszkréten rajongva. Tűzijáték és fanfárok nélkül. Jobb dolga nem lévén, K. Károly jött és fogyasztott. G. Cecília pe­dig kegyetlenül keresztülnézett rajta. Mintha K. Károly minimum pillekönnyű csipkefüggöny volna. És akkor K. Károly bánatában még többet fogyasztott. Mindenekelőtt fagylaltot. Azt remélve, hogy a je­ges nyelet lehűti az ő forrón izzó szenvedélyét. Hátha kihuny a tűz, és lecsillapszik a parázs! Eddig azonban mindhiába. K. Károly a fagyasztás ellenére is lángolt és lobogott. Kitartón jegelte magát. Csokoládéfagylalttal meg mál­nával. Eperrel, majd citrommal. Pisztácia, dió, puncs, tutti-frutti, mák, túró, rizs, amaretto és sárga­dinnye ízekkel. K. Károly már két hónapja, há­rom hete és öt napja csillapította eme jeges nedűvel szerelmi étvá­gyát, amikor az intő jelek napnál fényesebben bevilágították a kül­telki Jégbüfé linóleummal borított enteriőrjét. K. Károly fölpuffadt. Robbanásra készen. Az ominózus naptól fogva időzített bombaként szuszakolta be magát az egység meglehetősen szűkre szabott bejá­rati ajtaján. Három nap múlva be is követ­kezett a tragédia. Kiskanállal épp a karamellfagylalt mélyére fúrt, amikor K. Károly hirtelen kipuk­kadt. A detonáció egy végtelen­ségnek tűnő másodpercig tartott. Amikor G. Cecília frufruját meg­lengette a dörej szele, egy recsegő hang kíséretében elindult a falon egy hajszálrepedés is. Nem telt bele húsz másodperc, és a néhai jégbüfé helyén egy-egy szánalmas kőkupac, néhány csepp karamell­fagylalt, egy megperzselt szív, valamint K. Károly földi marad­ványai nyugodtak. Rohamsebességgel vonult ki a kerületi kábeltévé, a környéket ellepték a regionális rádiók, or­szágos televíziók, független hír­­ügynökségek és villogó vakuk. A helyszínre érkezett a miniszterel­nök, a hazánkban vendégszereplő világhírű grúz férfikórus, és befu­tott a pápa részvétnyilvánító táv­irata is. Pedig K. Károly föltűnés nélkül kívánta imádni G. Cecíliát. Diszkréten rajongva. Tűzijáték és fanfárok nélkül.

Next