Népszava, 2009. október (136. évfolyam, 230-255. szám)
2009-10-24 / 249. szám
2009. OKTÓBER 24., SZOMBAT SZÉP SZÓ Női szalon Bóta Gábor Takács Katalin Dominika hercegnőt alakítja az Új Színház premierjén, Molnár Ferenc A hattyú című darabjában. Interjúnkban korábbi szakmai hibáiról és félelmeiről beszél, arról, hogy sajnálja, ahogyan eljött a Radnóti Színházból, amit pedig élete fénykorszakának tart. — Egyik interjújában azt mondta, azért is jó, hogy színésznő lett, mert így oldódtak a gátlásai. - Azáltal, hogy a színpadon többféle helyzetet kell megélnem, állandóan változom. A szorongásaimat is be tudom pakolni a szerepbe, és így tudom azokat kioldani. - Ha eljátszik egy rosszkedvű nőt, jókedvű lesz tőle? - Állandó kérdezz-felelek helyzet az, hogy mit tudok átadni a személyiségemből, amit a szerep elvárna, amit a helyzet hoz, vagy a rendező kér. Folyamatosan visszakérdezek, hogy én milyen vagyok egy olyan helyzetben, amilyenbe a figura került. Ez örökös szembesülést jelent önmagammal. - Egyik leghíresebb szerepe Ibsen Nórája. Nyilatkozta valahol, hogy azt követően vált igazán önállóvá, miután meghaltak a szülei. Amikor Nóra eljátszására készült, azt kereste, miért nem tud a szüleiről, netán más emberektől leszakadni? - Nem akkor kerültem szinkronba Nórával, hanem később. Előre eljátszottam azt, ami aztán húsz év múlva az életemben is bekövetkezett. - Az volt az ön számára Nóra élethelyzete, hogy elvált a férjétől? - Igen. Én akkor nőttem föl. - Dömölky János rendező, a volt férje szakmai és emberi szempontból is burkot jelentett? - Abban a régi felállású házasságban éltem, a szülői példát követve, ahol az asszony az otthon-háztartás-gyereknevelés háromszögében él, és kis csicsergő énekesmadár, ahogy a darabban is mondják. - Ilyennek érezte magát? - Abszolút ilyen voltam. - Pedig sokan elkönyvelték vörös hajú démonnak. - A védettség már az apámtól eredt. Vagyis, hogy van egy férfi, akire föl lehet nézni, akinek a szellemiségét, az életről való gondolkodását el tudom fogadni, mert tetszik. Szinte gyerekként éltem a férjem mellett. - Ha már az édesapja, később a férje mellett is burokban érezte magát, mitől voltak a nagy gátlásai? - Azért mentem bele a burokba, és azért nem lázadtam ellene, nem törtem szét, mert nem tudtam elfogadni önmagamat, féltem, mi lesz, ha megnyilvánulok. - Mit nem fogadott el önmagából? - Hogy vörös a hajam, hogy így nézek ki, úgy nézek ki. - Miért, hogy néz ki? - Az mindegy, ha az embernek baja van önmagával, lehet akár a világ legszebb lánya. Kételkedtem abban, hogy mire vagyok képes, mit tudok megcsinálni. - De közben szép sikerei voltak. - Egy fiatal színésznőben van nagynagy adag hit és bizodalom abban, hogy mégiscsak jelent valamit, ha a színpadra lép. De ez nem azt jelentette, hogy igazán meg mertem mutatni a színpadon azt, ami belül volt, nem mertem kiállni a világba, a szélnek odatenni magamat, és azt mondani, hogy „tessék, itt vagyok én, Takács Kati!” - Jókora csalódás volt, amikor a vígszínházi gyakorlatán Várkonyi Zoltán azt mondta, nem tud beszélni, menjen vidékre? - Igaza volt. Tán nem is ő mondta, hanem az osztályfőnökömmel, Horvai Istvánnal üzente. De Várkonyi mondhatta, hiszen tanár volt, igazgató, rendező. - Mi baj volt a beszédével? - Nem volt elég kifejező. Zártan, torokból beszéltem. És ez abban az időben, 1975-ben, még számított. Venczel Vera elvitt tanárhoz, Ónodi Kis Mártához, és gőzerővel próbáltam javítani a beszédemen. Végül is vidékre kerültem, és rengeteg főszerepet eljátszottam. Tehát nem tett rosszat velem Várkonyi. - Harmincnégy évesen még szült, és aztán hívta fel Bálint Andrást, hogy szívesen szerződne a Radnóti Színházba. - Harmincöt éves voltam, amikor a Radnóti Színházba kerültem. Sok mindent vidéken játszottam el, és emiatt keveset filmeztem, tévéztem, mert nehezen tudtak egyeztetni. - A Radnóti Színházban eltöltött időszakát lehet fénykorszaknak nevezni? - Abszolút, mert megkaptam mindazt, amit ilyen időszakban jó eljátszani. Valló Péter főrendező és Bálint András igazgató személyében pedig odafigyelő emberekkel találkoztam, akik minden évben törekedtek arra, hogy nekem meglegyen a megfelelő szerepem. Nagyon-nagyon jó éveket töltöttem a Radnótiban. - Megbánta, hogy elszerződött az Új Színházba, ahol Székely Gábor lett akkor az igazgató? - Megbántam, hogy úgy történt, ahogy. Bekopogtam Bálinthoz és Vallóhoz, s bejelentettem, hogy elmegyek. Néztek rám, hogy „eldöntöttem?” Azt feleltem, „eldöntöttem.” „Jó, hát akkor mit fűzzünk hozzá?”, válaszolták. - Megsértődtek? - Joggal. Ezt nem jól csináltam. Meg kellett volna beszélnem velük, hogy mire szántam el magam. De én nem kérdeztem az ő véleményüket, csak rájuk öntöttem a nagy elhatározásomat. - Mitől volt ez a nekiveselkedés? - Két beugrás alkalmával találkoztam Székely Gáborral, és borzasztóan szerettem, ahogy próbált. Bár aztán az Új Színházban már nem dolgoztam vele. - Miért nem? - Nem rendezett olyan darabot, amelybe berakhatott volna. Egy színházba kellenek főszereplők és kevésbé főszereplők. Engem az utóbbi feladatkörre hívott, bár lehet, ha kifuthatja magát Székely színháza, a következő négy évben tőle is nagyobb feladatokat kaptam volna. - Nem volt csalódás, hogy emiatt főszerepeket hagyott ott? - Dehogynem, akkora csalódás volt, hogy szinte megdöglöttem. Azt éreztem, hogy te úristen, csak ennyit érek? Szörnyen labilissá váltam abban a helyzetben. Megint előjöttek az önértékelési problémáim. - Nem fordult meg a fejében, hogy visszamenne a Radnóti Színházba? - Megfordult, de nem volt visszaút. - Megpróbálta? - Meg, és körülbelül azt a választ kaptam, hogy „ezt most felejtsük el, Katikám”. Nem csak én jöttem el a Radnótiból, hanem sokan mások is, más konstrukció állt föl, betöltődtek a helyek, újabb lendületet vett a színház, és ebbe én már nem fértem bele. - Amikor Székely Gábornak nem hosszabbították meg a szerződését, sokan etikai okokból is eljöttek a színházból. Ön nem gondolkozott ezen? - Én is aláírtam azt a levelet, amelyben tiltakoztunk a történtek ellen. De tudtam, hogy maradok. Olyan élethelyzetben voltam, amikor nem tehettem meg azt, hogy nem viszek haza havonta bizonyos összeget. A gyereket nem azért szültem, hogy távolról neveljem, tehát nem akartam visszamenni vidékre. Mártha István felajánlotta, hogy maradjak, és én maradtam. Kész. Ez ennyi. És ha Székely Gábor megint színházat vezetne, megint arra várnék, hogy hívjon, és mehessek hozzá. Ez egy ilyen végig nem élt szerelem. - Azt írták önről, hogy mióta eljött a Radnótiból, gondolnak önre, de nem gondolkodnak önben. Ez így pontos? - Ez így nagyon pontos. Vannak színházak, ahol tudnak színészekben gondolkodni, ez fontos a színész fejlődése, megújulása miatt. Az Új Színházban amiatt, hogy hol volt állandó rendező, hol nem, változó, mikor milyen szerepet kaptam. Volt néhány igen jó szerepem, többek közt a Roberto Zuccóban, Az álszentek összeesküvésében, a Pheadrában éreztem, hogy valami mást is kell csinálnom, mint a megszokott. - A hattyú Szinetár Miklós rendezésében nyilván hagyományos előadás lesz, de a szerep abszolút lehet önnek való. - Ez remek karakterszerep. Egy főhercegnő, akitől sok minden függ, és aki az etikett szabályrendszerében élő arisztokrata nő, ugyanakkor olyan, mint egy szakácsnő, ismeri az élet praktikus oldalát is. Ezt a kettősséget érdekes eljátszani. - Csak a harmadik felvonásban jön be, de ziccerhelyzetben el lehet vinni vele a tejfölt. - Egyenlőre az alapanyagokat rakosgatom, hogy sikerül-e a titkot, a „tejfölt” hozzáadnom, majd a közönség eldönti. Nem a szerep nagysága határozza meg a sikert, de továbbra is szeretnék olyan jelentős szakmai kihívást, mint a Tháliában, a Sírpiknikben. Nem azért vágyom nagyobb szerepekre, hogy híresebb legyek, hanem hogy jó helyzetben jó munkát végezhessek, amitől boldog vagyok én is. Végig nem élt szerelem Horváth Ildikó Ma is beesnek középkori dolgok. Ott van például Fertya bá a tyúkokkal, meg a Reginával. Ez az inas, kútágas kinézetű agglegény történetesen a XXI. században téblábolt, mint annyi társa. Egy volt a hatmilliárdból, mégis különleges. Egy fényes város szomszédságában élt öreg, döngölt házban. De annak a fala minden második évben fehérre lett meszelve. Két hektár földet túrt makacsul Fertya. Vetett bele krumplit magának, kukoricát a tyúkjainak. Esténként kiült a gang lépcsőjére, és elillant, asszonytalan életén tűnődött. Minden jópofájúnak jut feleség, ő egyet se lett. Az alkatrészgyárban sem, ahová néhány évtizeddel ezelőtt hajnal bebuszozott. És a mezőben sem, pedig jártak kosárral, talicskával, gereblyével elegen. Talán a magány és a begyöpösödés tette: Fertya bá éjszakánként tizenkét táltossal viaskodott. Olyanok voltak a paripák, mint Attila lovai. Arany sörényűek, ezüstzablásak, pengű patkójúak. Sóval gyönyörűek, de haraptak. Nagy lapátfogukat belecsapták Fertya bá vállába, combjába. Reggel úgy ébredt, hogy a lábikráját tapogatta, megvan-e még az a lottyadt izom, amivé futballista lába az évtizedek során satnyult. Természetesen Fertya sosem rúgott labdába, legfeljebb rögbe, ha bús méreg szaggatta a szívét. Egy este - épp a ganglépcsőn helyezgette egyik lábát a másikra - egy barna kardigános asszony óvakodott eléje. Mintha a földből csúszott volna ki. Egyszer csak ott volt. Haja ezer kunkorban röpködött jobbra-balra. Vén volt, de majdnemhogy mutatós. Csupán egyetlen foga hiányzott. A karján kosarat himbált, csak egy kockás rongy volt benne, százéves konyharuha. Mondta, hogy ő Regina. Nem kell félni tőle. Arát szerez, akinek szükséges. Ez a foglalkozása. Felkapta a fejét Fertya bá, és úgy vizslatta a göndör nőszemélyt, mint régvolt időkben apja a malacot a vásárban. - Aztán hogyan? - kérdezte. Regina elmondta a szabályokat. Kevéssel is beéri. Először csak ötezer forintot kér. Azt elégeti. Meg egy fehér tyúk fejét. - Mármint a fejét? - nézett az asszonyra oktalanul Fertya. -Azt, persze azt. De azt a temetőben kell lenyiszálni. Éjféli órán. Igaz, ott lesz mindenféle farkasfajzat, sárkányivadék. De hát egy fenséges menyasszonyért ennyit igazán megtehet bárki. Fertya szívott egyet az orrán. Arra gondolt, elég neki a tizenkét táltos, éjszaka. Erőtlen hangon megkérdezte: - Nem vihetnéd ki magad a fehér tyúkot? — Dehogynem, dehogynem - rikkantott Regina, és kikapta a káricsáló jószágok közül a legszebb fehéret. Betuszkolta a kosárba a kapálódzó szárnyast, a kockás kendőt ráborította. S már ment is a sáros csapáson. Hogy merre, Fertya el nem tudta képzelni. Hát nem volt másik a környéken. Reginát se látta azelőtt erre senki. Az öreg agglegény éjfélkor felült az ágyban. Elképzelte, mi mehet végbe most a temetőben. Regina konyháját ez idő tájt átjárta a pecsenyeillat. Épp a fehér tyúk mellcsontját szopogatta. Macskája epekedve hallgatta a csámcsogást, és várt. Két nap múlva egy fekete tyúk vándorolt ki a temetőbe, azaz Regina konyhájára. Volt Fertyának vörös izlandija is elég. De a boszorkány csak fehéret meg feketét akart. Adta Ferty a reménnyel, de ara négy hét után sem akadt. Ugyanakkor Regina még a padlásra is felszemtelenkedett. Lehordta a kupacokba hordott kukoricát. Azt mondta, kell a megboldogult tyúkoknak. Mivelhogy visszajárnak a másvilágról. Mikor Fertya utolsó alkalmas tyúkja is elfogyott, váratlanul világosság gyúlt az agglegény agyában. Magára kanyarította bélelt mellényét, rázárta az ajtót a döngölt házra és megindult a sáros csapáson. Maga is meglepődött, hogy a csapás egy zöldre pingált épülethez vitt. Csak egy kilométerre állhatott az ő házához. De valahogy beleveszett a mezőbe, jól elbújt néhány görbe akác takarásában. Fertya belökte az ajtót. Hát ott ült Regina és pénzt számolt. Az öreg nem köszönt. Mást se mondott. Szépen felvette az ajtó mellett támaszkodó, hosszú nyelű lapátot, és hatalmasat vágott vele a boszorkány göndör feje tetejére. A nő lezuhant, Fertya pedig mellé lépett. Majd fát dobott a tűzhely kihunyó parazsára. Később a bíróságon egymásnak mutogatták Fertya aktáit a jogtudorok. Különös, különös, mondatták. Közép-Európában a kannibalizmus egészen ritka dolog. Mondhatni, ismeretlen. Fekete tyúk, fehér tyúk