Népszava, 2011. július (138. évfolyam, 152-177. szám)

2011-07-09 / 159. szám

Szenvedélyek sok zenével BÓTA GÁBOR Két zenés darab, mindkettőt kőszínházból hurcolták ki szabad térre, egyiknek is és másiknak is a szerelem áll a középpontjában, és mégis úgy különböznek egymástól, mint ég és föld. Az egyik monumentális hatásra törekszik, jókora díszlettel, ha úgy tetszik, gigamusical, szuperlátványosság, káprázzon a néző szeme, és akusztikus szempontból is legyen lenyűgöző, amit hall. Ez a Claude-Michel Schönberg-Alain Boublil által írt A nyomorultak, nagyzenekart igénylő, a világ egyik legtöbbet játszott zenés musicalje, ami a kecskeméti Katona József Színházból érkezett a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra. A másik produkció jóval szerényebb, mindössze négyen ülnek a zenekarban, bár persze jót tenne, ha többen lennének, a díszlet sem parádés, és fenomenális énekhangokra sincs szükség, bár ez sem jelentene hátrányt. A Komáromi Jókai Színház érkezett Lajtai Lajos-Békeffi István A régi nyár című operettjével a Városmajori Szabadtéri Színpadra. A nyomorultakon érződik, hogy kisebb színpadra tervezték az előadását. Bár Kentaur díszletei igencsak impozánsak, ő már a meglehetősen rossz technikai adottságú Magyar Színházban, A vámpírok bálja előadásával bebizonyította, hogy cudar felszereltségű teátrumban is képes csodát tenni. A Margitszigeten ilyen tekintetben még vacakabb a helyzet, és ráadásul sokkal nagyobb a színpad. Ha nincsenek is olyan rafináltan lenyűgöző díszletváltások, mint A vámpírok báljában, vagy Az operaház fantomjában, de megjelenik a korabeli Párizs, vaskos, nyomasztó falakkal, sötéten, sejtelmesen és találékonyan világítva. Szinte agyonnyomva a szereplőket még a derűsebbnek ható jelenetekben, a meghitten szerelmes pillanatokban is. Kentaur díszlete jelzi, hogy ebben a világban nemigen lehet happy end, felhőtlenül boldog vég, valami mindig árnyékot vet a boldognak tűnő időszakokra is. Ahogy Jean Valjean sem tud szabadulni soha a fegyenc múltjától. Hiába gazdag már, örvend köztiszteletnek, a múlt agyában állandóan, kitörölhetetlenül, örökkönörökké ott kísért a múlt. Ezt azonban Korcsmáros György rendezése nem hangsúlyozza különösebben, ahogy a szegénység, gazdagság, a múlhatatlan szabadságvágy témaköre sem különösebben erős. A mindent elsöprő szerelem kerül a középpontba, ettől olykor kicsit melodramatikus lesz az amúgy profi módon kivitelezett produkció. Régi dilemma, hogy a musical műfaja elvisel-e mázsás súlyokat, igazi mélységeket, vagy a klasszikus témák törvényszerűen leegyszerűsödnek, felszínesebbekké válnak, cserébe a kiugró popularitásért és sikerért. Ezúttal határozottan volt ilyen érzésem, bár közel sem olyan mértékben, mint a Rómeó és Júlia musicalváltozata esetében, amelynek zenéje is sokkal könnyedebb, mint ahogy Shakespeare remekműve megkívánná. A jó ellenpélda egyébként éppen a szintén a Rómeó és Júliából készült, Berstein által írt West Side Story, amely azon kevés musicalek közé tartozik, melyek igazi, tragikus, fájdalmasan drámai közlendő megfogalmazására is alkalmasak. Kakasülő A nyomorultak esetében is lenne erre esély. De ehhez például a barikádokon valóban elszánt, szabadságvágytól kigyúlt arcokat kellene látnom, nem igyekvő statisztákat, akiket utasítottak, hogy lelkesedjenek kicsit. Gyakran az az érzésem, hogy egy intimebb térben jóval erőteljesebb ez a produkció, feltehetően nem volt elég idő bepróbálni, jóval nagyobb színpadra, sokkal tágasabb nézőtér elé. Mindenki igyekszik a maximumot nyújtani, a Jean Valjeant adó Egyházi Géza és a fegyházas időszaka óta örök üldözője, a Miller Zoltán által alakított Javert között érződik is a múlhatatlan feszültség, ha Javert magába forduló öngyilkossága nem is hat különösebben indokoltnak a látottak alapján. Koós Réka Fantine szerepében szívfacsaróan haldoklik, Zavaros Eszterről mint Cosette-ről és Puskás Péterről mint Mariusról hihető, hogy holtodiglanholtomiglan egymásba szerettek. Rományi Nóra mutatós jelmezeket tervezett, Bakó Gábor koreográfus megmozgatta a szereplőket, Drucker Péter jó tempót diktált az előadásnak, ami összességében messze a hazai musical produkciók átlagszínvonala fölött teljesít. A komáromi teátrum régóta üdítő elevenséggel ad zenés játékokat, ahogy Méhes László is régóta fantáziadúsan, de az eredeti dramaturgiába nem különösebben belenyúlva, enyhe iróniával, buzgón leporolva, frissen tálalva rendez ilyeneket. Ezúttal is ezt tette. A régi nyár igen vékonyka történet, mégis tele van hálás szerepekkel, amiket a színészek „feltölthetnek” a saját egyéniségükkel. Ettől akár a produkció el is kezdhet szólni valamiről. Ha pedig nem, az sem nagy baj, felhőtlen szórakozás, az előadók számára hálás, nosztalgikus, igazán fülbemászó, vagy már eleve ott lévő örökzöldekkel. Hiszen a Hol van az a nyár?, vagy a Legyen a Horváth-kertben Budán, érezhetően még a fiatalok számára is ismerős. Legendás produkció volt a József Attila Színház előadása, lassan harminc évvel ezelőtt, Iglódi István rendezésében, Törőcsik Mari főszereplésével. Gyönyörű volt, fifikásan rafinált a szeszélyesen tébolyító Mária, a híres színésznő szerepében, aki lazán elcsábítja a lányának tetsző fiatalembert, hogy aztán ejtse, és tálcán nyújtsa át a lányának. Most Nagy-Kálózy Eszter ugyanebben a szerepben szintén tébolyító. Fantasztikusan állnak neki Horváth Kata tetszetősen testre simuló ruhái, ismeri a női fogások teljes tárházát, és mint szerepe szerint is színésznő, briliánsan bűvészkedik velük. De ennél sokkal többet csinál. Eljátszik egy középkorú asszonyt, aki maga sem biztos már a vonzerejében, és bebizonyítja önmagának, meg a környezetének, hogy bármire képes, azt teker az ujja köré szempillantás alatt, akit csak akar. Ettől válik sokkal többé a produkció, mint felhőtlen szórakozás. Méhes azt hangsúlyozza a rendezésében, hogy kezdetben csaknem valamennyi karakter, amelyeket Tar Renáta, Tóth Tibor, Majorfalvi Bálint, Holocsy Krisztina, Fabó Tibor, Holocsy Katalin, Hajdú László intenzíven, kellő komédiáskedvvel játszik, sok tekintetben gátlásos, nem nagyon tud mit kezdeni magával, aztán kivirágzik, önbizalma lesz. Szóval nem a semmiből jön az elmaradhatatlan boldog végkifejlet, hanem érzékelhetővé válik a hozzávezető út. Vagyis ahogy A nyomorultakban is, megvan a szerelem aranyfedezete, ha úgy tetszik, szenvedés is van a hátterében, így a látszólag felhőtlen szórakozás semmivel sem kevesebb, mint az a produkció, ami eleve több mélyenszántó tartalmat ígér. A nyomorultak esetében is kérdéses, hogy a musicalváltozat mennyire lehet mély, tragikus fotó: puskelzsolt A nyettől a nemig VAJDA PÉTER Az egykori honvédelmi miniszter kötetében visszaidézi egy beszélgetését Moszkalenko nyugalmazott marsallal, akit a gorbacsovi vezetés azért küldött Magyarországra, hogy ellenőrizze az itteni szovjet csapatok viszonyát a lakossághoz. Ez az után történt, hogy már érződött, megszűnőben vannak a korábbi tabuk, és így felvethetők az „ideiglenesen” itt tartózkodó szovjet katonák konkrét, súlyos köztörvényes ügyei is, amelyekben a magyar bíróságok tehetetlenek voltak. Kárpáti Ferenc Kádárt tájékoztatta, a magyar vezető Gorbacsovhoz fordult, és Moszkalenko küldetése hátterében az SZKP PB döntése állt. Az említett beszélgetésen Kárpáti felvetésére az agg marsall grúz anekdotával válaszolt: „Ha vendégségbe meghívnak valakit és tovább marad, az bizony kellemetlen szokott lenni... Egyszer soká maradtak, s a házigazda letérdelt az udvaron, felnézett az égre, mondd, Uram, neked is vannak rokonaid?” Amikor a téma hivatalosan felvetődött, nem az anekdotikus hozzáállás volt a jellemző. Kulikov marsall, a VSZ Fegyveres Erői parancsnoka Budapesten tájékoztatta Kádárt a kőkemény „nyetről”: a szovjet törvények továbbra sem teszik lehetővé, hogy állampolgáraik ügyében más államok bíróságai ítélkezzenek. Kádár munkatársainak szűk körében elítélően nyilatkozott erről, maga az ügy - a csapatvisszavonási igény előhangja - azonban a nyilvánosság előtt rejtve maradt csakúgy, mint a szélesebb téma, egészen Nyers és Grósz Gorbacsovval folytatott 1989. márciusi tárgyalásáig, amelyen viszont már nem joghatóságról, hanem csapatkivonásról volt szó. A 85 éves Kárpáti most megjelent emlékiratainak ez az egyik témája: a folyamatban részt vett politikus saját élményanyaga alapján bővíti ismereteinket a korról, beszámol a részleges csapatkivonásról, ami az európai stabilitásnak adott teljesen új dimenziót, hiszen ezt követően szovjet részről csak légvédelmi csapatok maradtak a nyugati határ 100 kilométeres sávjában. Ugyanakkor, amikor - már a Németh-kormány idején - a szovjet csapatok teljes kivonása került napirendre, éreztette időleges hatását, hogy maga az utat törő Gorbacsov - aki a szellemet a palackból kiengedte - „befékezett”, ragaszkodni látszott ahhoz, hogy a Nyugat és a Szovjetunió külföldön állomásozó csapataikat egyenlő arányban csökkentsék. Burlakov vezérezredes pedig, a nálunk állomásozó csapatok parancsnoka Kárpáti ismeretei szerint egzisztenciális okokból sem volt abban érdekelt, hogy a csapatkivonás a lehető legrövidebb idő alatt végbemenjen, neki sem mondták meg, hogy a csapatokat hová irányítják és ott mi vár rájuk. „Bizonytalanságba kerültek, nem tudták, a kényelmes magyarországi körülmények után mi lesz velük.” Burlakovék ellenállása miatt időlegesen veszélybe került a teljes kivonásról szóló egyezmény 1990. március 10-i aláírása. A magyar vezetők álláspontját a mátyásföldi tárgyalásokon végül is támogatta az ott részt vevő budapesti szovjet nagykövet is. Kárpáti feljegyzései sugallják, hogy az ő határozottsága ez ügyben a moszkvai vezetés belső tanácsadói körének befolyásához kapcsolódhatott. Sahnazarov elnöki tanácsadó: „Kétségtelen, hogyha nem is ma, de holnap Magyarország és Lengyelország új kormányai követelni fogják csapataink kivonását. Ez esetben jobb, ha mi kezdeményezünk, s nem ellenfeleink nyomására és gúnykacaja közepette vonulunk ki.” Kárpáti kommentárja ehhez: szinte hihetetlen, hogy a birodalom vezetése csak 1989 végén ismeri fel, hogy számára is előnyös lehet, ha ezt a lépést, amelyet a magyarok jó ideje javasoltak, végre megteszi. A „miért tartott eddig?” fontos kérdésére a válasz egy lényeges elemét körvonalazzák valóban forrásértékű visszaemlékezései és a könyvéhez csatolt, egykor szigorúan titkos dokumentumok. Nemcsak a már említett Burlakovepizód, emellett a nyolcvanas évek felidézett más történéseinek sora is arra utal, hogy a nemzetközi katonapolitikában a „varsói” marsallok (a VSZ egyes szovjet katonai vezetői) továbbra is követelték maguknak az ügydöntő szó jogát. Kiderül, hogy a szovjet katonai vezetés 1987 decemberében mintegy kész helyzetet kívánva teremteni kísérletet tett arra, hogy a szuverenitást sértve rögzítse: egy esetleges háborús helyzetben a magyar erők, a mozgósítás, a hadigazdaság teljesen szovjet irányítás alá kerültek volna, ez gyakorlatilag hatályon kívül helyezte volna a magyar alkotmányt. Ugyanabban az évben, valamivel korábban, Ahromejev szovjet vezérkari főnök felvetette: Magyarország vonakodása hadfelszerelési kötelezettsége teljesítésétől „láncreakciót válthat ki a többi testvéri országban”(!); hasonló álláspontot foglalt el Jazov honvédelmi miniszter, aki még kihívó üzenetet is kívánt küldeni Kádárnak. Ezekben az esetekben már a megdermedt szovjet tolmácsoknak a magyar nemet kellett nyetre fordítani... Kárpáti nem tartja véletlennek egyébként azt, hogy Ahromejev és Jazov karrierje a hamvába holt Gorbacsov elleni összeesküvésben betöltött szerepük miatt tört meg. Ennek a puccsnak kimenetele, szerepe a „szovjet végjátékban” ismert. De kevésbé köztudott az a tény, hogy a rendszerváltozás felé haladó országban a magyar vezetés a nyolcvanas években sikeresen védte pozícióit, elérte az atomeszközök kivonását, és tető alá hozta a megállapodást a szovjet erők részleges visszavonásáról, amelyet húsz éve a teljes kivonás követett: történelmi teljesítményként az, amit Kárpáti visszaidéz, nem is tűnik kevésnek.