Népszava, 2016. január (143. évfolyam, 1-25. szám)
2016-01-23 / 19. szám
K intik^Spsz^l 2016. január 23., szombat I mJ Nincs kijózanodás BÓTA GÁBOR Totálisan bepiáltak a Részegek című darab szereplői a Kamrában. Teljesen illuminált állapotban vannak. Rezes Judit Martha-figurája már abszolút bódult állapotban jelenik meg a nézőtéren, még akkor, amikor elfoglaljuk a helyeinket, el sem kezdődött az előadás. Illetve ezzel lényegében már el is kezdődött. Ez az átlátszó esőkabátban, ódivatú ruhában lévő nő hátulról, a széksorokat átmászva, köztünk dülöngélve araszol előre. Ránk-ránk dől vagy éppen esik, sűrűn elnézéseket kér, netán megpihen az ölünkben, kényszeresen mozog, mondhatni, egy helyben ficánkol a szűk térben. Érezteti, hogy közülünk való, akár mi is lehetnénk ilyen állapotban, kár röhögnünk rajta. Aztán valahogyan fölevickél a színpadra, és kapásból elvágódik. Igyekszik feltápászkodni, de persze nem megy. Ott ügyetlenkedik, izeg-mozog a földön, nyújtja fölfelé a kezét segítségkérően, és meg is jelenik egy fura fazon, Mészáros Máté megszemélyesítésében. Szmokingos, nagy pocakú pasas, testére feszül a ruha, a haja pedig úgy égnek áll, mint a bohócoknak. Rá kell jönnünk, hogy lényegében tragikus, abszurdba, sőt burleszkbe hajló bohóctréfák sorozatát látjuk, rögtön az elsőt, Rezesét meg Mészárosét meglehetősen magas hőfokon, ahogy Martha nyújtogatja és nyújtogatja fölfelé a kezét, és ahogyan a Mészáros által játszott, szintén az alkoholtól tökéletesen kiütött filmfesztivál-igazgató igyekszik hozzá lérni, de annyira dülöngél, hogy nem tud összetalálkozni a kezük, az fölöttébb mulatságos és ugyanakkor szívszorító is. Eszünkbe juthat erről akár a Godotra várva második részének az a jelenete, amikor a korábban még elegáns, nagyzoló Pozzo már rongyosan, elesetten, a földön fetrengve, szintén a kezét nyújtva kér segítséget, de segítség sehol. Beckett abszurdja egy végállapotot fejez ki, ahogy Ivan Viripajev Részegek című darabja is sok tekintetben ezt teszi. Olyan állapotról van szó, amikor már nincs segítség. Ha társaságban vagyunk, akkor is egyedül vagyunk. De azért ezt Viripajev megcsavarja. Nála a részegség a megvilágosodás, az őszinteség, a szókimondás állapota is. Azé a szituációé, amikor átszakadnak a gátak. Ledőlnek a társadalmi konvenciók. És mindenki ott áll pőrén, ha akarja, ha nem, megmutatja magát. Az alkoholos állapot a maga furcsa, groteszk módján lehet az igazság pillanata is, ahogy például ez így van Albee Nem félünk a farkastól című darabjának átmulatott, átkínlódott éjszakáján is. Ahogy a modernizált, könnyedebbé tett változatában, az Abigail bulijában, amit egy éve mutattak be a Kamrában, szintén mindenki csúnyán elázik. Ebben a produkcióban már Rezesnek is jócskán volt módja gyakorolni a részegséget, ahogy egyébként Ónodi Eszternek és Kocsis Gergelynek szintén. Valószínűleg nem véletlen, hogy fölerősödik mostanában a részegség, mint társadalmi metafora. Minél reménytelenebbnek tűnik a helyzet, minél több a boldogtalanság, annál inkább előtérbe kerül az alkoholmámor, ami közben viszont mindinkább kibukik az elcseszett élet. Az emberek fékevesztetten kibeszélik magukból, mit rontottak el, ki babrált ki velük, belekiabálják a világba fájdalmaikat és tévképzeteiket. Remek például az a jelenet, amikor egy legénybúcsún elkiáltja magát valaki, hogy Isten suttog a szívében, és ezt rögeszmésen hajtogatja és hajtogatja. A többiek először bámulnak rá bamba értetlenséggel. Aztán egyikük félénken hajtogatni kezdi ugyanezt, majd mindez persze a többiekre is átragad, és már mindenki ismételgeti teljes meggyőződéssel, átszellemült képpel, hogy Isten ott suttog a szívében. Mindehhez kényszeres mozdulatok társulnak, vagy sűrűn ismételt szavak, mondatok. Mindenki próbál valamilyen módon valakibe belekapaszkodni, igyekszik társra lelni, mert aki akár anyakönyvvezető által is hitelesítetten annak van kinevezve, az valahogy nem igazán társ. Reménykedő tekintetek fúródnak egymásba. Közeledő kézmozdulatok maradnak félbe. Sokat ígérő összeölelkezésekről bizonyosodik be, hogy csak időlegesek, és éppen a reményt vesztettségből fakadnak. Egymásba hömpölyögnek a kegyetlen bohóctréfák, melyek nem egyforma színvonalúak és nem is mindig elég jó ritmusúak, de élettel és legfőképpen színészi játékkedvvel telítettek. Halálra élvezik a színészek, hogy viszonylagos folyamatossággal túlpörgetett állapotban lehetnek. Akiknek éppen nincs jelenésük, azok közül is rendszeresen többen ott ülnek a nézőtér szélén, és nem csupán nagy figyelemmel kísérik a játékot, hanem zene, zaj, zörej szolgáltatással, dúdolással, némi énekkel is megadják az alaphangulatát. Tihanyi Ildi jelmeztervezőként remekel elnyűtt, összegyűrt, csáléra álló ruhák felvonultatásában. Külön érdemes kiemelni a kifejező és gyakran akár önmagukban is mulatságos frizurákért is felelős maszkmester, Vég Attila munkáját. Gothár szokás szerint ezúttal is saját produkciója díszlettervezője. Felénk táguló, perspektívájában egyre jobban szűkölő teret tervezett, olyat, amiben eleve dermesztően kicsi a mozgástér. A szűkülő tér végét, ami felé jelképesen is tartanak a szereplők, tükör zárja, ebben gyakran láthatjuk önmagunkat. „Ne a tükröt okold, ha a képet ferde”, szól Gogol A revizor című remekművének egyik legfontosabb mondata. (Mellesleg Gothár is rendezte egykor Kaposvárott, emlékezetes előadásban.) Itt evidensen, már-már szájbarágósan tükröt mutatnak nekünk. A jelenetek végén, velünk szembefordulva, rendre állóképpé merevednek a szereplők. Felfoghatjuk őket a mi tükörképeinkként is. Ilyenek vagytok, bámuljátok csak magatokat, és röhögjetek eltorzult lényeteken, sulykolják a tudatunkba. És röhögünk is sokat, de keserű ez a röhögés. Vagy annak kellene lennie, de olykor inkább jópofa bohózatba csap át a játék, ahogy a ritmusa egyenetlen, úgy ingadozik a mélység és a felszínesség között. De mégis jó az összhatás, mert a színészek, például Pálmai Anna, Borbély Alexandra, Dér Zsolt, Pelsőczy Réka, Rujder Vivien, Vajdai Vilmos, Mészáros Béla, Tasnádi Bence halálosan élvezik, amit csinálnak. Többen brillíroznak. Eszelős, ahogy Ónodi Eszter egy prostituált szerepében kiélt arccal, bamba tekintettel unos-untig egy filmben hallott mondatot ismétel rezignáltan, miközben újra és újra vízbe mártja a fejét. Elképesztő, ahogy Keresztes Tamás Gábrielje monomániásan azt hiszi, hogy azért, mert a testvére katolikus pap, neki is joga van papként viselkedni. Ráadásul az is kétséges, hogy tényleg pap-e, meg egyáltalán létezik-e. Alkoholos állapotban mindennek a körvonalai elmosódnak. Nem tudhatjuk például, hogy az Elek Ferenc által játszott férfi tényleg megtisztul-e attól, hogy bevallja félrelépéseit, vagy ő ezt csak gondolja. A valóság és az ábrándképek is összemosódnak, az azonban egyértelmű, hogy ez a világ nagyon nincs jól berendezve, és senki nem jut egyről a kettőre. Nincs kijózanodás. Perspektívának marad az állandósult alkoholizmus. Ezért olyan levegőtlenül összeszűkülő, kis játékteret biztosító Gothár díszlete. És ki tudja, még az is lehet, hogy tovább szűkül. Az alkoholmámor elkeseredett indulatokat is szül fotó: Dömölky János Walkürcsoda a New York-i Metben VÁRKONYI TIBOR Szőrös szívűek volnának a világ nagy operaházainak a vezetői? Hihetném, ahogyan esztendőkkel ezelőtt elbánt velem a New York-i Met: megfosztott egy bámulatos Lammermoori Luciától. A Mezzo jóvoltából láthattam egy föltehetően néhány estére ajándékozott Natalie Dessay, Joseph Calleja kettőst, de kifogott rajtam a tévékészülék, hiába vettem föl, gonoszkodott, elvitték a dobozt, soha többé vissza nem tért. DVD, bluray változatban nem létezik, a néhány kivételes estének csak sóvárgó emléke maradt. Most 2016 beköszöntőjeként a Met és a Mezzo ismét nagylelkű volt, fél évtized késéssel, de hasonló gyönyörrel lepett meg, Wagnerrel, A walkürrel. Az előadás 2011-es, amelyre gyengélkedései után a varázsos James Levine visszatért. Hetvenedik életévén túl látszanak rajta a megpróbáltatások, de „modernizálódott”. A frakkhoz mindig konokul ragaszkodott, most viszont a könnyed felsőt vette föl, a divatot a fiatalabb karmesterek honosították meg. Órákon keresztül vezényelni Wagnert nem csekély teljesítmény, kímélnie kell magát. De csak a ruházatban. Amint megjelent a pulpituson, ahogyan fogadta a páratlan vastapsot, azért látszott rajta, hogy fizikailag elszállt fölötte az idő. Amint azonban fölemelte a varázspálcát, ahogyan megszólalt ez a páratlan zenekar, az a Levine állt előttünk, aki 1971-ben indult a pályán. A muzsika, a hivatás és nem kevésbé Wagner csodája. A Ring bűvölete. Ennek a hihetetlen erejű estének a titkát a remek énekművészeken kívül Levine adta és a zenekara. New Yorktól Bayreuth földrajzilag távol van, hinnénk, a szelleme is, de ezen az estén hitelesen volt jelen. Gyakran már a Met is engedte elcsábítani magát a rendezői önkénytől, az eredetiség viszketegségétől, ezúttal azonban visszatért a hagyományokhoz. Eszköztelenül korszerű színpad, hatalmas zongora billentyűit ábrázolta, ezen száguldott végig a cselekmény, korabeli jelmezekbe öltöztetve a szereplőket. Semmi erőszak Wagner zenéjén. És ilyen volt a közepes és kisebb szerepek esetében is, a nagy nemzetközi áramlatok idején öröm volt hallgatni Hunding, Sieglinde ajkán is a hiteles germán szót, noha nem bántott az „idegenek” hangsúlya sem. Valójában nem is bánthatott, hiszen az egyik főhős, a tenor, a ma szupersztárja, tősgyökeres német. A joggal ünnepelt Jonas Kaufmann, aki otthon van Pucciniben is, de igazi világa alighanem mégis Wagner és a Ring. A korábbi években is voltak Lohengrinek, a Mesterdalnokokban Walterok, de Kaufmann-nal visszatért az idő, amelyben néha döcögő lemezeken száguldott a svéd Set Svanholm és a dán Helge Rosvaenge tenorja, a wagneri eredetiség, ez a mostani nemzedék boldogan mondhatja, technikai tökéllyel ismét az övé. Az első felvonást záró tavaszi dal zsongása a szerelemtől elkábult Sieglinde kettősével azt a wagneri aranykort varázsolta vissza. Parázs együttes, válogatott gárda, de Levinen és Kaufmannon kívül volt még két pompás teljesítmény. Wotan, ez a walesi bariton, aki termetével, alkatával, Bryn Terfel személyében ismét a történelmi Wagner-időket idézi vissza. Istenség, hatalom és erő, ugyanakkor lelke mélyén emberi jóság is, kivált legkedvesebb leánya, Brünnhilde válságos pillanataiban. A walkür egésze izzó dráma, de alighanem a csúcspont a záró tűzvarázs, amelyben Wotan csak enged atyai és isteni szigorából, a zord büntetés helyett álomba ringatja a zendülő és könyörgő walkürt, az operairodalomnak egyik legszebb nő alakját. A Metben most Terfel páratlan tehetségén túl ez a tősgyökeres amerikai drámai szoprán, Debora Voigt bámulatos színészi játékával és isteni ihletésű hangjával a fő vonzerő. A színpadi varázs átsugárzik a nézőtérre is, a közönséget magával ragadja az eksztázis, akárha nem zsöllyéből nézné végig, hanem a legenda szereplőinek közvetlen közeléből. A Ring valósággá válik. És ekkor érkezik el az igazi varázs. Fölmegy a függöny, az együttes kivétel nélkül a színpadon, csupán egyvalaki hiányzik. A gárda közepében, nem szorongatja a hősnők és hősök kezét, ott marad az árokban Levine, a páratlan teljesítmény után fárasztó volna fölvánszorogni. Akárcsak a tomboló, bravózó közönség, onnan lentről elragadtatással tekint föl partnereire, csókokat küld nekik, látszik rajongó arcán, hogy neki is páratlan élményben volt része. Amelyet Wagner szelleme után valójában ő ihletett, ő volt a teremtője ennek az egyedülálló varázslatnak.