Népszava, 2019. július (146. évfolyam, 150-176. szám)

2019-07-01 / 150. szám

BELFÖLD Brüsszelig ér a fóti ügy GYEREKVÁROS Az Európai Bi­zottság részletes beszámolót kért a magyar hatóságoktól a gyermekott­honok, köztük a Fóti Károlyi István Gyermekközpont „kiváltását” célzó, uniós forrásból finanszírozott pro­jektről - derült ki Marianne Thys­sen szociális ügyekért is felelős uni­ós biztos válaszleveléből, amit Szél Bernadett megkeresésére küldött. A független országgyűlési képviselő azért fordult EU-s szervekhez, mert szerinte biztos, hogy a kormány nem rendeltetésszerűen használja fel az uniós pénzeket. Szél Bernadett állítja, a gyermek­­otthonok kiváltására, korszerűsíté­sére és a hiányzó gyermekotthoni kapacitások létrehozására szánt, összesen 4,5 milliárd forintos ke­retösszegű uniós pályázatból csak olyan projekteket lehetett volna támogatni, amivel a gyerekek jobb helyzetbe kerülnek. Vagy úgy, hogy kisebb lakásotthonokba költöznek, vagy pedig a speciális férőhelyek bővítésével többen juthatnak az ál­lapotuknak megfelelő ellátáshoz. Szél szerint a fóti pályázatnál egyik cél sem valósul meg. Bár a kormány azt kommuni­kálja, hogy a speciális és különleges igényű gyerekeket is gondozó fóti otthon egy „korszerűtlen tömegin­tézmény”, ennek épp az ellenkezője igaz: a különleges igényű, például mozgássérült gyerekek számára már évekkel ezelőtt modern, kis lét­számú lakóépületeket hoztak létre a gyermekközpontnak otthont adó Károlyi-kastély több tízhektáros, ősfás parkjában. A pszichés zava­rokkal küzdő gyerekek otthona pedig egyike annak az öt speciális gyermekotthonnak, amellyel kap­csolatban a fenntartó is elismerte korábban, hogy a férőhelyek meg­szüntetése nem elfogadható. Mindezek ellenére most a „kivál­tás” jegyében olyan intézményekbe költöztetnék át a gyerekeket, ame­lyek már jelenleg is túlzsúfoltak. Ilyen a kalocsai és a zalaegersze­gi gyermekotthon. Igaz, mindkét helyszínen történt férőhelybővítés­­ összesen 224 millió forint EU-s forrásból. Ám a „bővítés” valójában csak a fóti gyermekközpont bezá­rásával megszűnő férőhelyek pót­lására szolgál. Zalaegerszegen ezzel 72-re, Kalocsán 56-ra emelkedett a férőhelyek száma, csakhogy közben a vonatkozó kormányrendelet sze­rint legfeljebb 40 fő helyezhető el egy speciális gyermekotthonban. - Amit a kormány csinál, az az uniós pénzek elcsalása - mondta Szél Bernadett. Hangsúlyozta: ha visszaélnek a kiváltásra szánt forrá­sok szabályszerű felhasználásával, a gondozottak helyzetének javítására szolgáló beruházások éppen hogy rontani fognak a gyerekek hely­zetén. A szociális ügyekért is felelős uniós biztos válaszlevelében arra is kitért: ha bármilyen visszásságot találnak, megteszik „a szükséges lé­péseket”. JUHÁSZ DÁNIEL FIGYELNEK Ha visszásságot találnak, akkor az EU „megteszi a szükséges lépéseket" NÉPSZAVA 2019. július 1., hétfő Ungvári Tamás halálára GYÁSZ 88 éves korában szombaton elhunyt Ungvári Tamás Széchenyi- és József Attila-díjas író, műfordító, irodalomtörténész, a Népszava volt rovatvezetője. Díszpolgárát Budapest a saját halottjának tekinti. FRISS RÓBERT 1930. szeptember 25-én született. Az Eötvös Gimnáziumba a nume­rus clausus miatt nem vették fel, így került a Zsidó Gimnáziumba. Diplomát 1952-ben, 21 évesen szer­zett az ELTE angol-magyar szakán. Először Tatán tanított általános is­kolában, majd a Csillag folyóirat ro­vatvezetője lett. 1959-től a Magyar Nemzetnél dolgozott szerződéses munkatársként. 1960-tól fordító, dramaturg, a Budapester Rund­schau szerkesztője. 1960-1961-ben a Petőfi Színház dramaturgja. 1970- től a Magyar Színházi Intézet tu­dományos főmunkatársa, 1975-től a Szépirodalmi Könyvkiadó szer­kesztője, 1980-1981-ben a Szín­ház- és Filmművészeti Főiskola docense, 1982-től egyetemi tanára. Több külföldi egyetem vendégpro­fesszora. A Cambridge Egyetemen a Churchill College „overseas fel­low” tiszteleti tagságban részesült. Fulbright vendégprofesszorként négy esztendőt töltött a kaliforniai Claremontban. IREX cserepro­fesszorként a Columbia, a Yale és a Harvard Egyetemen tartott előadásokat. Művelődéstörténe­tet tanított a Zsidó Egyetemen, a Rabbi Szemináriumban. Egy ideig a Népszava publicisztikai rovatát is vezette. Munkásságát több díjjal, kitüntetéssel elismerték. Széche­nyi­ és József Attila díjas, megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, Budapest díszpol­gára volt. Közéleti tevékenységét Radnóti Miklós antirasszista díjjal és Hazám díjjal ismerték el. Ennyit a Wikipédia lexikális adatairól, amelyeket a túlélőknek „ilyenkor” kötelességük elsorolni. Mint ahogyan azt is, hogy félszáz­nál több könyvet írt, tanulmányo­kat, esszéket, lefordított több tucat színdarabot, regényt. Amelyekkel (és) mindenekelőtt, s nem csak az egyetemi katedrákról­­ taní­tott. Nemzedékek agyát csiszol­ta és csiszolta tovább az írásaival. Csiszolta nem csak hajdani táska­rádiós „szösszeneteivel”, nem csak a Beatles Bibliával, amely az első magyar nyelvű elemzése volt a XX. századi popkultúrának, hanem az időről, a felvilágosodásról írt hatal­mas esszéivel is. Hihetetlen tudású embert veszí­tett az ország. Ráadásul olyan köz­lésvággyal megáldott tudós embert, akinek nemcsak ahhoz volt tehetsé­ge és tájékozottsága, hogy a világot átlássa, hanem hogy erről a világról közérthetően tudjon beszámolni. Nagyon beteg volt. Menthetet­lenül beteg. Fizikai állapotára - a közelmúltban a Népszavának adott interjújának készítésekor megta­pasztalhattam - hihetetlen magas­ból tekintett, és azt csak az igazán tiszta szellemű emberek öniróniá­jával kezelte. Az elmúlás keserűsé­gével. „Tettem, amit tudtam... mara­dok az őrtüzemnél, öregen, halálos betegen is meg tudtam még csi­nálni egy Löw Imánuel-válogatást. És gyönyörű papíron van” - mond­ta. Dolgozott az utolsó pillanatig. Azzal a tudására alapozott elegan­ciával és méltósággal, ami a legsajá­­tabbja volt. Manapság ritka elegáns méltóság volt. Tartja magát - mondta az ilyen emberről valaha egy kihalt kor. Tar­totta magát, mert úgy gondolta, a Nem kicsi a dolgunk. A jövőről immár nélküle­­ volna épp mit beszélni. Miközben a hozzá mérhető elegáns méltó­sággal kellene búcsúz­nunk tőle. A mécses őrzőjétől. A Taná­runktól. társadalmi modor a társadalom lelki állapotát mutatja, az emberek egymáshoz való viszonyát. „Anyám azt mondta: ha bárki megelőz téged a köszönésben, erkölcsileg elvesz­tél. Igaza volt. Nagyon hiányzik az udvariasság. Én még békebeli egyetemi tanár voltam valamikor. Békebeli, mert az egyetemi tanár valamikor méltóságos úr volt. Nem az úr, a méltóság hiányzik. Kihalt egy nemzedék. Nekem meg az éle­temben nem tudom, hogy hányadik hulláma jött az új indokoknak. Ami nekem a mai társadalomból hiány­zik, az a polgári tempó. Egy társa­dalmi közösséget igenis összetart a szokás és a modor. Ha ezt a bordá­zatot a társadalom száműzi magá­ból, nem jut előbbre” - mondta. Tudta, hogy a világ ma megélt káoszában szinte lehetetlen fel­fedezni a totalitás rendjét, de az egészhez minden gondolkodó hoz­zá tudja tenni a saját mondanivaló­ját. Ezt tette. „Komolyság kell hoz­zá, mert a történelem élő valami, amihez föl kell nőni. Másrészt soha nem volt tisztességes felvilágoso­dás Magyarországon. Jászi Oszkárt kiűzték, Károlyi Mihályt leverték, József Attilát megölték. Mit aka­runk? Nagy erővel neki kellene látni ennek a munkának. A francia forra­dalom nem ért véget, most kezdtük, alig több mint kétszáz éve” - hagyta örökül az utókornak. A honlapján így írt: „Nem egészen értem, hogyan jutottam el az idős kor küszöbére, mégis hálás vagyok, hogy ezt a ma­gasnak számító kort elértem. Ser­dülőkoromat tönkretette a második világháború, ifjúkoromat egy másik diktatúra. A berlini fal leomlásával beköszöntő szabadság hatalmas esély, bár kulturális hozama egye­lőre csekély. Panaszám­at mégse vár­jon tőlem senki. Ha egyetlen mon­datban kellene megfogalmaznom, mi volt az életem, ennyit mondok: menekültem előre. A pályaváltozta­tás és -igazítás a világon mindenütt előny, nekem sokszor a szememre vetették. Holott én sokszor igazítot­tam... A jégkorszakban, amelyikben éltem, az előremenekülés ígérte a túlélést, így nem értek a nyomom­ba. Az egyéniségemet a változási ké­pesség alakította. (...) Az életprog­ramomat beteljesítettem. Tőlem senkinek nem kell és nem kellett félnie, engem viszont bátran lehe­tett és lehet irigyelni. (...) Az a vidám pesszimista, aki vagyok, tisztelettel köszönti olvasóit, híveit, irigyeit és ellenfeleit. Minden úgy volt jó, aho­gyan volt. A jövőről meg nincs mit beszélni.” Nem kicsi a dolgunk. A jövőről­­ immár nélküle­­ volna épp mit beszélni. Miközben a hozzá mér­hető elegáns méltósággal kellene búcsúznunk tőle. A mécses őrzőjé­től. A Tanárunktól. Talán mindenre gondolt, de arra nem, hogy ez lehe­tetlen, bármennyire muszáj is. 1930-2019 „Annyira ha­sonlított apám­ra, hogy apám azt mondta anno a frissen alakult Magyar Televízió szer­kesztőségében, ha délelőtt bejövök, az az Ungvári. Ha délután bejön az Ungvári, az én vagyok." P. G.

Next