Népszava, 2019. július (146. évfolyam, 150-176. szám)
2019-07-05 / 154. szám
NÉPSZAVA 2019. július 5., péntek VELEMENY Ami a kultúrharc helyett zajlik szociológus Megveszekedett orbánista vagyok - jelentette ki előadásában a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, Demeter Szilárd, aki a legutóbbi, június 27-én megtartott parlamenti konzervatív kultúrpolitikai konferencián hellyel-közzel az egyetlenként beszélt ideológiákról is, és próbálkozott kihívóbb megfogalmazásokkal. A többiek - Fekete Péter kulturális éppen-államtitkár, Kucsera Tamás Gergely a Magyar Művészeti Akadémiáról, vagy Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke - leginkább aktuális helyezkedésük sikeréről-kudarcáról számolhattak be. Nem véletlen, hogy Demetert megtapsolták, pedig a teremben láthatóan kevesen akartak most rohamozni. S azt sem hitték, hogy Demeter új irodalompolitikai fogásai (szépirodalmi marketing, a kiadók meghódítása stb.) nélkül másé lesz-lehet a győzelem. E konferenciaformával a jobboldal már régóta kísérletezik, az idei talán a harmadik volt a sorban, s a projektet mindvégig a legkülönfélébb minőségekben L. Simon László jegyezte. Noha az ellenzéki értelmiség a kormány kultúrpolitikáját folyamatosnak, egyenesen összefüggőnek éli meg, a pozíciójukat még védők érzékelik a különbségeket is. Az első ilyen parlamenti konferencia megtartásakor, az évtized elején még nem álltak rendelkezésre kész, akár csak megtervezett akciók. Ideológiákról, értékekről volt szó. Egy stadionos előadás maradt meg az emlékezetemben: úgymond identitást kell vaskézzel építeni, ez a szimfonikus zenekarokkal nem megy, de a focira beindul a nép. Tehát e pontokon kell befektetni, minden más felesleges. Előadtak, persze, ismert jobboldaliak is, mondták, ami nekik lényeges volt, de nem látszott, hogy a kitaláló emberek számára mindez különösebben fontos lett volna. Inkább ideológiai hangsúlyokra emlékszem, meg kisebbrendűségi komplexusokra az általuk „baloldal nyolc éve még hihették a konzervatív oldalon, hogy harcolni kell, most úgy tudják, hogy győztek. A kiszorítottak, a bizonytalan munkahelynek eltűntek, vagy éppen most menekülnek el. dalinak” vagy liberálisnak nevezett intézményekkel, műhelyekkel szemben. De a jelenlévők többsége jámbor ember volt, csak kevesen átkozták nagyon hangosan a kor közismert „máshitű” alkotóit. Az ellenzéki értelmiség ma is állandóan támadva érzi magát, de a konzervatív közlegény a kiszorítósdiban talán nem feltétlenül vesz részt. Ha megnyílik előtte egy pozíció, beleugrik, elfoglalja. De akkor még az öklét ritkábban használta. Nem hitte, hogy automatikusan jár neki itt valami. Arra pedig alig gondolt, hogy a jobboldali kultúrbuzogányokkal érte személyesen is folyhat küzdelem. A mostani összejövetel már másról, mindenekelőtt pénzről, intézményrendszerről, hatalomról szólt. A stílus nem változott, nem a volt agit-propról, a liberális ellenségről, az ellenállás leküzdéséről esett szó. Hat-nyolc éve még hihették ezen az oldalon, hogy harcolni kell, most úgy tudják, hogy győztek. A kiszorítottak, a bizonytalan munkahelyűek eltűntek, vagy éppen most menekülnek el. Miért kellene a már bebiztosított intézményekben velük foglalkozni? Láttam pedig most is a konferencián egypár tucat saját ügyeiben lobbizó színházi embert, zenészt, akik még reménykedtek, hogy a vigaszágon itt még kaphatnak valamit. Kívánom nekik a legjobbakat, de a főtisztviselők bujkáltak előlük, zömüknek nem is sikerült a vállcsillagosok szeme elé kerülni. S ha jól tudom, ugyanez zajlik máshol is. Nincsenek fórumok az alkukra, még arra sem, hogy a próbálkozó úgy érezhesse, ő legalább szólt, elmondta. A kultúrpolitikai kép most azt hangsúlyozza: ne is álmodozz. Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi kultuszügybe nem épültek bele a panaszok, a hangsúlykorrekciók, a módosítások. Látszik viszont három csomópont. Az első, hogy akárhogy számoljuk is a különböző építkezéseket, most egyértelműen sok a pénz. Legalább kétszer annyi, mint volt az évtized elején. Sőt, a hivatalos számok szerint még több. És ha van elkölthető összeg, azt el is költjük. Nem elvek szerint, nem nemzeti vagy másmilyen ideológiákra, hanem betonra. Korrekció itt nem létezik, az ilyen felhizlalt rendszerek a saját pályájukon haladnak. Hiszen túl sokan, túl sokat veszíthetnek. Másodszor: megvannak a nagyrendszerek, s mivel ezekhez nem lehet hozzányúlni, meglétük lesz azután maga az ideológia. Mint most éppen a népfőiskolák, amelyek hálózata bővül, és Lezsákék nem is titkolják, hogy ekörül felépült egy utópiájuk. Nem arról van szó, hogy nincs népművelési eszmény, hiszen van - arra pedig szálláshelyek, népkonyhák, kirándulóhelyek többszörös hálózata épül. Viszont kizárólag ezek lesznek-vannak itt ezután, tényleg sokszorosan ellenőrzött módon. Úgymond a népre költik a pénzt, de keményen megnézik, kik és mire használják majd ezt az infrastruktúrát. Szó sincs a ballib kiszorításáról, mert maga a közművelődés úgy épül fel, hogy a városi értelmiségnek akármilyenek is a tapasztalatai, a világképe egyszerűen nincs, nem lehet köze hozzá. (Kérdés, hogy ha megyéket, városokat ki lehet szakítani ezekből a „népi” rendszerekből, akkor itt mekkora lehet, maradhat egyáltalán a mozgástér.) S harmadszor, időközben elindult valamiféle lökdösődés a tudományágak között. Nem arról van szó, hogy az 1990-2000-es évek tudományterületeit, mondjuk a mesterségesintelligencia-kutatást erősítenénk fel a 1980-90-es évek kultúrakutatása vagy szociológiája helyett. Hanem a néprajz, az irodalomtudomány, a kulturális örökségtudományok kerülnek előtérbe, diszciplínatechnikailag is visszaevezünk tehát a harmincas évekbe. Ilyen hivatkozásokkal ismét nem lesz „kultúrharc”, mert most más eszközöket használunk az íróasztalok újraosztására. A nemzetközi versenyben így azonban megnézhetjük magunkat, hacsak nincs véletlenül néhány keményen tehetséges, kitartóan érvényesülni képest természettudósunk. Ami most körvonalazódik, az a kultúrharc nélküli kultúrharc. Csapataink egyelőre nem állnak harcban, és nem is tudjuk, ebben a helyzetben mit kellene a nemzeti és kozmopolita, baloldali és konzervatív értelmiségnek együtt csinálnia. Már az is szép, hogy néhány arcot egyelőre kölcsönösen felismerünk. Bár már kérdés, hogy még meddig. TAMÁS PÁL Kövér csinálja csak a négy fal között! Magyarországon 2009. július 1-je óta van lehetőségük az azonos nemű pároknak a bejegyzett élettársi kapcsolat létesítésére. Tehát tíz éve már, hogy a szocialisták kormányzása alatt megszülettek azok a jogi keretek, amelyek az LMBTQ társadalom tagjainak megadják azt a lehetőséget, hogy az együttélésüket hivatalosan is elismerjék. Erre való tekintettel szólaltam fel a parlamentben július elsején, a törvény hatálybalépésének 10. évfordulóján, mert úgy vélem, annak idején egy jelentős lépést tettünk az azonos nemű párok tisztelete, megbecsülése felé. Ma évente átlagosan alig száz bejegyzett élettársi kapcsolatot létesül Magyarországon. Szakértők szerint ennek az lehet az oka, hogy a párok még mindig inkább rejtőzködve élik a mindennapi életüket. Az, hogy úgy érzik, bujkálniuk kell elkeserítő, de nem meglepő. Mi mást tehetnének, ha egy olyan országban élnek, ahol Magyarország egyik közjogi méltósága, Kövér László mondja ki, hogy nem egyenrangúak? A házelnök ugyanis egy lakossági fórumon kijelentette: „Egy normális homoszexuális tudja, hogy a világ rendje micsoda, hogy ő A szocialisták kormányzása alatt megszülettek azok a jogi keretek, amelyek az LMBTQ társadalom tagjainak együttélését hivatalosan is elismerik így született, ilyenné lett. Próbál ehhez a világhoz alkalmazkodni úgy, hogy nem tartja magát feltétlenül egyenrangúnak.” Kövér azonban ennél is tovább ment, amikor kifejtette, hogy szerinte nincs különbség a pedofília és az azonos nemű párok házassága, valamint az általuk való örökbefogadás között. A házelnök ezzel a kijelentésével nemcsak az LMBTQ közösség, hanem minden magyar demokrata méltóságát tiporta meg. Persze mindenkinek joga van ahhoz, hogy véleményét szabadon kifejtse. Csakhogy Kövér László a magyar országgyűlés házelnöke, és így az ország egyik legfőbb közjogi méltóságaként, nyilvános politikai rendezvényen beszélt. Ebben a minőségében tett félelemkeltő, az emberi méltóságot csorbító kijelentést. Ezen a ponton Popper Péter pszichológus szavait kell felidéznünk. Szerinte ugyanis „nincs nagyobb támadás az emberi méltóság ellen, mint a félelem. A félelmek meggátolnak abban, hogy önmagunk legyünk.” Az emberi méltóság elismerése és tisztelete az európai kultúra egyik legjelentősebb sarokköve, amelyre nemcsak a modern demokráciáink, de egész társadalmunk épül. A Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága már a 23/1990. (X. 31.) AB határozatában kifejtette, hogy „Az emberi élet és az emberi méltóság elválaszthatatlan egységet alkot, és minden mást megelőző legnagyobb érték. (...) A magyar államnak az élethez és az emberi méltósághoz való jog tekintetében is elsőrendű kötelessége, hogy tiszteletben tartsa és védje.” A polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya szerint „az emberi közösség valamennyi tagja veleszületett méltóságának, valamint egyenlő és elidegeníthetetlen jogainak az elismerése a szabadság, az igazságosság és a világbéke alapja, [a szerződő felek] felismerték azt, hogy ezek a jogok az emberi lény veleszületett méltóságából erednek.” Természetesen a fentebb idézett tételek mellett is joga van Kövér Lászlónak a magánvéleményéhez. De senkinek a véleménynyilvánítása nem irányulhat arra, hogy valaki másodrangú állampolgárnak érezze magát a saját országában, hiszen pontosan a Kövér László által tett kijelentésekhez hasonló, az emberi méltóságot sértő megszólalások vezetnek ahhoz, hogy valaki szégyellje felvállalni a szexuális irányultságát, és ne merjen élni a törvény által számára biztosított lehetőségekkel. Az ilyen kijelentések vezetnek ahhoz, hogy pusztán a szexuális irányultságuk miatt megtagadják egy lakás bérbeadását egy azonos nemű párnak, vagy azt, hogy a gyermeket közösen nevelő párok ne mindkét tagja látogathassa meg a beteg gyermeket a kórházban, baleset esetén ne bármelyikük intézkedhessen. A Kövér Lászlóéhoz hasonló kijelentések állami vezetőktől teljességgel elfogadhatatlanok, hiszen az ilyen hozzáállás vezet a társadalom szétszakadásához, az abban rejlő ellentétek kiújulásához vagy erősödéséhez, és vezet oda is, hogy embertársainkkal szemben ellenséges környezet alakul ki. Kövér László impozáns szolgálati lakása négy fala között azt csinál és azt gondol, amit akar. Közszereplőként azonban nem rombolhatja a társadalmi együttélést, és nem gyengítheti a magyar társadalmat. Sajnálattal vettem tudomásul, hogy más nem emelt szólt az LMBTQ közösség mellett a parlamentben, senki nem emlékezett meg a bejegyzett élettársi kapcsolat bevezetéséről. Éppen ezért fontos, hogy a 2019. július 6-án 14.30-kor a Képviselői Irodaház mellől induló, az LMBTQ közösség által szervezett felvonuláson minél többen legyünk, hogy egységben léphessünk fel a kirekesztés, a diszkrimináció és az emberi méltóságot sértő megnyilvánulások ellen. Mert ez nemcsak az LMBT közösség, hanem minden magyar demokrata ügye. DR.GURMAI ZITA országgyűlési képviselő, az MSZP frakcióvezetőhelyettese Az oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.