Népszava, 2020. május (147. évfolyam, 102-126. szám)

2020-05-15 / 113. szám

Nyitott mondat : Darvasi László Stein Frid és a fehér szamár ugyan keveredett ő ide? Hát úgy, hogy azonnal in­dult, ő és néhány elvtárs, amikor hallotta, hogy baj­ban a köztársaság, támadnak a fasiszták, és jelentke­zett a sorozóbizottságnál. Hát úgy, hogy különösebb akadály nélkül fölvették mint régi bajtársat. Ez még a harminchatos év nyár végén volt, de már jöttek a hírek, hogy megalakulnak hamarosan a Nemzetközi Brigádok is, mert egy­­emberként mozdult meg, és már útra kelt a kommunista világ. Nos, van itt ez a világforradalomnak nevezett jelentékeny és szükségszerű folyamat, és egyáltalán nem egyszerű harcolni érte, bízni benne, illetve meghozni bizonyos áldozatokat. Föl­ismerni az ellenséget, például, aki nem föltétlenül szemben bú­jik, hanem inkább mellette tesz úgy, mintha harcolna, mintha küzdene, jóllehet inkább szabotál. Hát így kerül ő ide, Albace­­te városába, sivár hegyek közé, melyek normális állapotukban fennkölten és magabízón hallgatnak, most azonban készsé­gesen és némiképp csodálkozva visszhangozzák a dörejeket, a robbanásokat, melyeket rendre sűrű, lassan oszló, a völgyekben paplanként meghúzódó füst előz meg. A világforradalom kérte, hogy iparkodjon, nem menekült, nem szabotálta a lelkét, nem az apja vagy az anyja bonyolult és véget nem érő ügyeit igyeke­zett maga mögé tudni, nem a megalkuvó, gyáva zsidók tömegét akarta eltanácsolni az élete színpadjáról, hanem azért küzdött, amiért már Robespierre is. Sztálin elvtárs! Rákosi elvtárs! Zalka Máté elvtárs! A szabadság hívta. Az más kérdés, hogy Spanyolországban kifejezetten forró, már-már elviselhetetlen a nyár. De még a szeptember is a föld­höz vágja az embert. Rekkenő a forróság a tenger nem látta vég­telen belvidéken, októberre enyhül valamelyest, hűvösödnek az éjszakák, s ahogy beköszönt a november, éjjelente már fázni is lehet. De az még odébb van. Jobban fázik az ember, ha éhes, ha szomjas. Olyan a táj, de tényleg, mintha a Holdon lenne. A dol­gok később kelnek életre, később szunnyadnak, a tüzek még füs­tölve is énekelnek, dalolnak a kabócák, a Hold földje és homokja sikongat éjjelente. Olyan sebes a spanyol beszéd. Gyakran talál­kozik az ember borjúval vagy termetes bikával, mindegy, csöpög a pofájából a hab, kaparja halkan a sziklás földet maga alatt. Ha túl sokáig nézi az ember, hörren, nekiindul. Zenélnek a kabó­cák, zenekar. Az emberek nyakán a szüret, a betakarítás, mázas cserépkancsók táncolnak a gyalogutakon. Olyan sok alaki gya­korlatuk volt, hogy már azt hitte, soha nem lát fegyvert. Lőni már tudott. Mindent tudott, puskával, gépfegyverrel, egyelőre semmit sem tehetett. Mennyi nép volt a táborokban. Lengyelek, oroszok, németek, franciák, angolok, magyarok! De hát ide is jöttek zsidók, nem? Jöttek utána az Internacionálé forgatagába, mint a bolhák! Vörös ékszerek, kommunista drágakövek! Jöttek utána a nem­zetközi felszabadulásba, és úgy kopogtak a bakancsaikkal, akár­ki megmondja, akárki meglátja, akárki regisztrálja, hogy bár tagadni akarták, de mégis, mégis zsidóként jöttek, zsidóként szaladtak ide verőfénybe, komor hegyoldalba. Mert például ez a kis Speindler, ez a potrohos kis szegedi hentesfiú is odament a német tiszthez az első, a legelső bevetés előtt, aki különben hamburgi fiú volt, azt mondta neki, itt van ez az aranyórája a nagypapájától, szép darab, lecsatolta. Doxa, mutatta, hová he­lyezhetné biztonságba, míg ő harcol, és netán a vérét s életét ontj­a a világforradalomért. Grószfati? A tiszt értetlenkedett. Jaja, a Mars téren volt akkora hen­tesboltja, hogy a bivaly belefért volna! Was für ein Bivaly?! Ok, az éppen megalakult, zajos és lelkes magyar brigád a németek irányítása alá tartoztak. A tiszt fuldoklott zavarában vagy dühében, niksz, niksz, krucifiksz, végül annyit tudott kinyögni, adja oda neki azt az izét. Elteszi. Inkább spanyolul mondta, mint németül. Vámos! Ő meg Stein Frici odalépett a tiszthez, ami­kor Speindler elballagott lőszert és sebkötöző rongyot, meg valamennyi kulacs vizet véte­lezni, különben elég szűken mérték a lőszer bármi fajtáját, kellett az árulók kivégzésére is, és azt kérdezte, hogy mi a probléma. Tudott úgy kérdez­ni, hogy látszott rajta, nem akárki. Hogy kérdezhet is, ha akar, ha arra támad kedve. Mutatta a német, mit bíztak rá, savanyú volt a mosolya. Tényleg Doxa? Tényleg az. Vizsgálták a szép kimunkálású, domború motívumos, fi­nom szerkezetet, futott körben a kismutató, ballagott utána a nagyobbik pálca, ez az idő, ilyen az idő, ha szépen és értőn foglalkoznak vele, ha szépen mérik, ha tisztelettel kezelik, dö­rögtek Franco nagy, öblös hangú ágyúi. Régen nem volt már derült Spanyolország fölött az ég. November hetedike lett, ütközetre készültek, az első igazi csatára, a tűzkeresztségre. Madrid, a szenvedő menyasszony várta őket! Úgy hívták a helyet, hogy Casa de Campo, a sebes folyású Manzanares-folyó partján ütöttek tanyát, igazán festői környezetben, a látványt egy tágas park szélén, hol királyok, császárok és kizsákmányolók pihentek, árnyas pagonyai. Hát itt aztán nem pihentek. Speindler remegve rázogatta a kezét, mint aki folyton be akar mutatkozni. Mintha nyomban az ébredés után elkezdődött volna. Micsoda égiháború kezdődött el, semmiféle, földi háború volt az, csak az égig elhallatszott. Ilyesmiben még neki sem volt tapasztalata. Másképpen folytak a harcok, ha volt is éppenség­gel, a Tanácskormány alatt. De most! Kartács! Repeszek! Nem szűnő fegyverropogás, az ágyúk ugatása, lánctalpas szörnyete­gek közlekedése. Visszahull lassan az égbe fölbaszott fűszál. Az időt letétbe helyezték, mint egy húsz éve kapott kis jegygyűrűt. Az óra, a Doxa óra hátul marad. Nem akarja odavinni, a kis Spe­indler, ez a szegedi árvabogár nem akarja magával vinni az időt, nem akarja, hogy az időnek baja essék, idő és ember elválaszt­ható, ezt gondolja, azt gondolja, hogyha őrá ráfingik a bomba, és a szeme fönnakad, mint a taglózott borjúnak, akkor az óra jár, majd továbbhalad, tovább az idő, mintha az ő, személyes ideje baktatna föltartóztathatatlanul. De csak valameddig! Az igazság beköszöntéig! Ez lesz a világforradalom, illetve az, ami utána következik, hogy az idő megáll, mert megállhat. Nem kattognak, nem ketyegnek majd az órák. Nem jár egy átkozott vekker sem, se Doxa, se házi vekker, se kakukkos vagy láncos óra, se torony­óra. Becsapott közéjük az átkozott bomba. Fölrobbantak, mint a patkányok, velük törtek gyümölcsfák, sárga labdák szálltak, az ehetetlen dísznarancsok, cédrusok hasadtak ketté, mint a gyufaszálak. Mintha maradna az ember agyában egy kitartó sikoltás. Szét akarja vetni az ember fejét, olyan hang. Ez a légnyomás, bassza meg? Az, kérlek, pár favor. Stein Frici, miután szétmázolta a füléből és az orrából szivár­gó vért, és fölköhögte, kiöklendezte a torkába szakadó földet, mászni kezdett a hamburgi gyerektiszt még mindig rángatózó teste, annak elroncsolt, félbevágott állaga felé, a szőke fürtű, kifejezetten erős állkapcsú német fiúhoz, akit egy altonai vas­kályha mellett szült meg az anyja, legalábbis az utolsó, spanyol édes borral meglocsolgatott éjszakában erről mesélt. Látta, hogy meg-megmozdul még, mintha föl akarna állni és elmen­ni innen, ebből, ebből a szörnyen fájó ért­­hetetlenségből. Van nem messze egy híd, a Franciák hídja tán. Nem volt már a német­ben élet, mire a ragacsos, törmeléktől össze­szórt földön átkúszva odaért. Tényleg szétve­tette a testét a robbanás, nem is ő rángatózott, hanem közvetlenül mellette egy kutya. Hogy került oda az állat? És nem volt keze sem, kisza­kadt belőle. De azért Stein Frici nem adta föl, míg pattogtak, süvítettek fölötte a lövedékek, kereste és megtalálta a hamburgi fiú elrepült karját, kezét. Tízméteres sugarú kör csupán, azt összemászni a pokolban. Benne volt a tenyérben a Doxa óra, az ujjakat úgy kellett szétfeszíteni. Hát hiszen tényleg egy Doxa volt. Járt. Stein Frici meg erre aztán elájult. Gyógyulását egy spanyol lánynak köszönhet­te, úgy hívták, Manuela. Hatalmas melleit néha az arcára helyezte, duerme ninitó. Az apja szama­rat árult meg öszvért, folyton rikácsolt egy kakas az udvaron, el gallo del nombre es Pedro. Nevetett, mintha túl sok fog lenne a szájában, nevetve mu­tatta, hogy már háromszor megerőszakolták a fa­siszták, duerme ninitó, duerme. Hogy lehet szamarat árulni? Meg öszvért?! Lehet. Meg lehet élni ilyesmi­ből? Igen, a spanyolok, ezek az átkozott spanyolok, akik­nek a szájában vízesés van, mindenre képesek. Láza volt, nem is igaz. Drágám, Spanyolország. Ja, igen, és a világforradalom! Megkérdezte Manuélát, mi van a világforradalommal, elv­társnő. És nézze közben a kövér galambokat, amik a spanyol pa­rasztblúz alatt turbékoltak. Hát hogy éppen, nevetett a lány, éppen az elvtárs szaros seg­gét törölgeti, az van a világforradalommal. De mondana még valamit. Mit? Egyszer apjának született egy fehér szamara, burro bianco. Hogyhogy fehér szamara? Albínó! Mindenki azt akarta megvenni. A fehéret. De az apja nem adta. Azzal csak csalogatott! Karácsony előtt végre sikerült eljutnia Párizsba, a francia határon, megkérdezték, hol szerezte a sebesülését, azt bizony­gatta, hogy ebben a véres időszakban, ezekben a tajtékos hó­napokban igazán nagy, már-már nevetséges balszerencse érte, képzelje, tiszt úr, megrúgta egy szamár, milyen szamár, ráadá­sul egy fehér, egy hófehér szamár, burro bianco, az meg hogy le­het, hát ő se tudta, egyszer csak elébe állt egy szamár, fehér volt, mint a friss hó, és nekitámadt. A szamarak ölnek, ha elmegy az eszük. Megvadulnak, rúgnak, harapnak, ölnek. A fehér szamár üldözte is. És hol történet mindez? A Holdon történt. Hogyhogy a Holdon?! Kimutatott a vonatablakból, a Hold tele van fehér szamárral, valóságos kolóniában élnek ott, ott kergetőznek egyik kráterbe be, másik kráterből ki. Egy ideje cseng a füle. Az a fehér égés a homlokán, látja a határőr úr. Hát talán ezért hagyták, utazhatott tovább. Prága követke­zett, és szilveszterre már látta is Budapestet, a Parlamentnél forró bort ivott. Megevett egy adag véres hurkát a közeli pia­con, fröccsöt ivott rá, aztán kisétált a jégtorlaszokat hurcoló, ködös Dunához. Hogy visongtak a sirályok. Figyelte, követik-e, jár-e valaki a nyomában. Nem követték, legalábbis semmi ilyes­mit nem tapasztalt. Egy napot a fagyos Pesten töltött, volt egy konspirációs találkozója, ahol meg kellett beszélnie, hogy a trockista ellenforradalmárok veszélyesebbek, mint a fasiszták. Mert azok bizony. Megbeszélték az elvtárssal. Azt újra utazott, a szülővárosába, szilveszter után nyomban, már a harminchetes esztendőbe érve. Vonattal utazott le. Az állomáson várták. Egy fehér szamár állt az indóház előtt. PICASSO: GUERNICA, 1937. FORRÁS: SHUTTERSTOCK

Next