Népszava, 2022. február (149. évfolyam, 26-49. szám)

2022-02-21 / 43. szám

VELEMENY Munka alapon M­ióta Orbán Viktor, bő három évtizede, megtette első lépése­it a magyar politika mezején, soha nem volt erőssége a közgazdasági tör­vényszerűségek alapos ismerete - a közelmúlt és a jelen gazdaságtörté­netét nyilvános megszólalásai alkal­mával mindig önellentmondásoktól tarkítva adta elő. Ezt a rá nézve közel sem hízelgő összképet tovább gaz­dagította a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara szokásos gazdasági évnyitóján, miközben egy sikerek­ben bővelkedő ország kormányának megfontolt fejeként igyekezett meg­mutatkozni; olyan gazdaságpolitika híveként, amely a munkaalapú tár­sadalomra esküszik. A miniszterelnök ugyanakkor tisztában van azzal, hogy egy mo­dern társadalom már korántsem a munkára épül, sokkal inkább az ér­téktermelő képességre, a tudásra. Hiszen ő maga is ezzel indokolta a legfontosabb felsőoktatási intézmé­nyek gazdálkodásának alapítványi formákba történő beerőszakolását. S ezt a főnöke előtt felszólaló Varga Mihály pénzügyminiszter termé­szetesen helyesléssel fogadta, úgy is mint az Óbudai Egyetem kurató­riumának jelentős állami támoga­tásokat osztogató elnöke. És bizony a kormányfő a munkaalapú társa­dalom dicsőítésekor arról megfe­ledkezett, hogy az általa megvetett szocializmus politikai gazdaságtana ugyancsak ezt tekintette a gazdasági fejlődés motorjának. Kontinensünk egyik legrégebben hivatalban lévő kormányfője képte­len kiemelkedni az ellentmondások és a féligazságok tengeréből. Rögesz­méjévé vált, hogy a tőke természete szerint kétféle lehet: jó tőke, amely nemzeti, hiszen azzal a tulajdonság­gal bír, hogy az országhatáron belül tartja a megtermelt profitot, szem­ben a külföldivel, a rosszal, a multi­nacionálissal, amely viszont kiviszi. Semmilyen kutatás nem bizonyítja ennek a nézetnek az igazságát, de az tény, hogy a külföldi cégek, ha Ma­gyarországon kedvezőbbnek tartják tőkéjük hozamának megtérülését, akkor újra befektetik - és ezt valóban gyakorta meg is teszik. Vaj­on káros-e az a tulajdonosi döntés, ha az adózott profitjukat hazautalják? Korántsem. Legfeljebb sajnálhatjuk. Micsoda ellentmondás az, hogy ugyanakkor Orbán Viktor szinte szó szerint megismételte azt a 16 eszten­dővel ezelőtti iránymutatását, hogy „a magyar gazdaság addig nem jön rendbe, amíg a beáramló befekteté­sek és a Magyarországról induló ki­fektetések nem kerülnek egyensúly­ba”. Attól eltekintve, hogy a helyzet ebben a bő másfél évtizedben sem javult, egyben a diszkriminatív gon­dolkodás iskolapéldája is mindez: ha a külföldi társaság hazautal, azt elítéljük, de ha egy magyar cég jár el ugyanígy, az vágyaink netovábbja. Viszont az is elhangzott: a „kül­földi tőke kell, anélkül nem vagyunk versenyképesek, külföldi beruhá­zások nélkül nincsenek új tech­nológiák, de ugyanakkor a magyar tulajdont erősíteni kell, és kell egy folyamatosan javuló arány.” Félre­értés ne essék, a honi szíveket meg­dobogtató hazafiúi buzgalom poten­ciális arányjavítója nem a csekély létszámú nemzeti tőketulajdonosok teljes köre. A kormányfő ezúttal is elsődlegesen az államban, és csak második lépcsőben a családi, vala­mint közismert baráti körében gon­dolkodott. BONTA MIKLÓS Csupa véletlen K­attogó fényképezők és villogó vakuk kereszt­tüzében kényszeredet­­ten-zavartan mosolygó diákok és tanárok, maga­biztos arccal a kamerába néző po­litikusok, köztük megannyi laptop szépen bedobozolva: Szentendrén, Nyíregyházán, Balatonfüreden, Salgótarjánban, Miskolcon vagy éppen Nagykanizsán uniós pénzből tolja meg a választási kampányt a kormány. Arra is ügyelve, nehogy disszonáns hangok keveredjenek a propaganda-diadalmenetbe, a nemkívánatos sajtónak kívül tága­sabb, ne adj’ isten olyat is kérdezne, amire válaszolni ciki. Inkább tehát coki. A közelmúltban jelentette be a kormány, hogy 560 ezer tanulói és 55 ezer tanári laptopot vásá­rol 200 milliárd forintért, az első merítést pedig már el is kezdték kiosztani, persze megfelelő külső­ségek között: közoktatási poten­tátok, helyi főméltóságok, köztük - egészen véletlenül - az érintett körzetek áprilisban csatasorba álló kormánypárti képviselői. Akiknek amúgy pontosan annyi közük van a projekthez, mint ellenzéki rivá­lisuknak, de mondhatnánk a sarki fűszerest, a dunai halőrt, vagy az Angliában mosogató pedagógust is. Erre persze szívesen rákérdez­tünk volna, ahogyan arra is, miért éppen március 31-ig, vagyis véletle­nül pont a választásig kell kiszórni a laptopokat, amikor jelenleg kor­mányzati ukázra tilos a digitális ok­tatás. Eddig miért nem volt fontos az osztogatás, noha a 2016-ban elfo­gadott Digitális Oktatási Stratégia alapján a pedagógusoknak 2019-re kellett volna állami laptophoz jut­niuk? S ha már a DOS, akkor hogyan áll az ígéret, hogy 2020-ra minden iskolában széles sávú internet és megfelelő kapacitású wifi segíti majd az oktatást? Apró betűs rész: a középiskolai felvételi eljárás utolsó napján leáll­tak az Oktatási Hivatal weboldalai, bizonytalanságban tartva diákok tízezreit. Ha nem háborognak, még biodíszlet is lehet belőlük. JEGYZET Vas András "Un .4 V NÉPSZAVA 2022. február 21., hétfő A NOB egyre kilátástala­nabb küzdel­met folytat a figyelmün­kért, ami úgy elég nehéz, hogy idős bá­csik próbál­ják kitalálni, mi kell a fiataloknak. Bácsi, kérem... K­ezdjük a pozitívumokkal: jó volt ez pekingi olimpia, jó volt, mert a koronavírus ellenére egyáltalán volt. Jó volt, mert volt néhány néző, és jó volt, mert a ma nyertek egy arany- meg két bronz­érmet. Na, de, nem volt hó, ami­­ úgy fest - nem is olyan nagy baj, csi­náltak, megoldották. Mondjuk ezzel az erővel Dubajban is tart­hatták volna, arrafelé úgyis divat elégetni a milliárdokat. Egyébként is, egyre kevesebb város akarja megvendégelni a játékokat, hiába próbálkozott a Nemzetközi Olim­piai Bizottság a rendezési költsé­gek lefaragásával. A téli verziót megtartani a globális felmelege­dés folytán mind nehézkesebb, a korábbi 21 szervező város közül a század végére csak egy lesz ideális házigazda. A nyárira még akad vál­lalkozó kedv, tovább ne menjünk, a karmelitában, de hát hazánk is elég jól égeti (akarom mondani: tünte­ti) el a milliárdokat. Bár nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az olimpia­rendezés mára presztízsprojekt, noha az olimpiának mind kisebb a presztízse. A NOB egyre kilátástalanabb küzdelmet folytat a figyelmünkért, ami úgy elég nehéz, hogy idős bá­csik próbálják kitalálni, mi kell a fiataloknak. Akik tévét már nem néznek, így hiába adja el a NOB el­képesztő pénzekért a televíziós jog­díjakat, hiába mutatnak ámulatba ejtő képeket arról, ahogy Kamila Valijeva a játékok történetében elő­ször ugrik négyfordulatost, hiába reformálják meg a programot és vezetnek be újabb és újabb sport­ágakat, az a helyzet, hogy az inter­net percről percre hozza a hasonló teljesítményeket. Nincs 20 éve, amikor Ronaldinho felrobbantotta a tévéreklámpiacot, olyan látvá­nyos volt, ahogy dekázás közben a lábával kört írt le a labda körül. Ma felmegy az ember az Instagram­­ra, és milliószámra nézheti meg a sokkal trükkösebb gyerekeket, akik tényleg a fülükön táncoltatják a labdát. Olyan mennyiségben látni a döbbenetes videókat, hogy ahhoz képest az olimpiai versenyszámok szemernyit sem különlegesek. Thomas Bach joviális NOB-el­­nök, de valakinek szólnia kellene neki: nem 1988-at írunk. VARGA­ RÓBERT A magyar Pimodán KÖNYVKARANTÉN él a jogállam mostaná­ban? Hát a pálinkafőzés szabadságában. A pálinka előtt ugyanis mindenki egyenlő korra, nemre, fajra való tekintet nélkül: az alkohol nem válogat. Persze ne felejtsük a szabad disznóvágás jogát se. Hogy is mondta Kövér doktor? Április 3-án nem kevesebbről kell döntenie a magyarságnak, mint hogy „son­ka, csülök, kolbász, vagy lisztkukac, tücsök és sáska”. A pálinkaivás és a csülökevés legalább annyira a törté­neti alkotmányunk vívmányai közé tartozik, mint Szent István intelmei - ha­nem még inkább. És ne hall­gassunk az időnként felbukkanó be­­gombázott szakértőkre: magyar zsírt magyar szesszel kell feloldani. Nem­zeti karakterünk elidegeníthetetlen része ez. Ha valaki, hát Ady pontosan ráérzett a magyar néplélek eme tulajdonságára, sőt, jó száz évvel ezelőtt meg is írta a maga „alkoholó­­giai” nemzetkarakterológiáját. Igaz Szemben a nyugati, „mestersé­ges menny­országokat” kereső dekadensek­kel, a magyar idegrendszer szeszt kíván­ ugyan, hogy egy „kis példányszámú zsidó lapocskában” közölte idevágó gondolatait, de azért ott is érezték a fontosságát. A magyar Pimodán című esszéje a Nyugat első, 1908-as évfolyamának legelső számában je­lent meg: „A vallomások, amiket itt meg akarok kezdeni, nagyon furcsák, nagyon szokatlanok, s Magyarorszá­gon, ahol abból élünk, hogy hazu­dunk egymásnak, példátlanok is. Én a magyar Pimodánról akarok írni most, arról a kényszerről, mely a ta­táros, turkos magyarokat, ha magya­rok s egy kicsit zsenik, beleviszi az ivásba. A francia Pimodán egy kor­szakban a kétségbeesett s magukat koruktól erőnek-erejével elválasztó íróknak és művészeknek felejtő he­lye volt. Egy hotel, melynek titkos helyiségében a szent Ópiumtól nyer­ték az enyhülést azok, akiket Párizs, a világ, az élet megcsömörlesztett, s akik valamivel többnek hitték magu­kat, mint az akkor már alaposan ki­kezdett keresztyén és másféle Isten. Vendégképpen, elég ideig s Gautier sugalmazására idejárt Baudelaire is, sőt eljött kíváncsiságból az a nem kisebb nevű ember, aki ma: Balzac ” Ám szemben a nyugati, „mes­terséges mennyországokat” kereső dekadensekkel, a magyar idegrend­szer szeszt kíván: „A magyar fajtá­ban öntudatlanul és rettenetesen él egy átok sejtése, azé a kielégülhe­­tetlenségé, mely a féllelkek átka. (...) Mindaz, ami ezer éven át történt ve­lünk, s amit szeretnénk a sorsharag számlájára írni, amit szépítgetünk s mártír-aureolával ékesítünk, a mi tökéletlenségünk bűne, követ­kezménye egyszerűen. A művész, aki egy kicsit zseni és magyar, ter­mészetesen ezer méter mázsával súlyosabb teherként cipeli lelkén az átkot. S megint magyar oka van annak, hogy nem hasist eszik hozzá, ami magasabb, finomabb idegrend­szerek mérge, de kényszerűen és stílusosan boros kupát fog vagy pá­linkás bütyköst.” Így tett már Tinódi, Balassi, Cso­konai, Katona József, Jókai - hogy csak az Ady által legfontosabbnak tartott elődeit soroljam -: ittak, hogy írhassanak. Sőt, a Tas Péter ál­nevet magára öltő Ady még Adyt is idéz, az Áldomás című versét: „S kik rátermettek messiási sorsra, / Bele­fúltak mámorba, alkoholba.” Mi te­hát a magyar karakter Ady szerint? „Egy géniusz, mely csak akkor ismer magára, ha részeg”. SIMON ZOLTÁN:

Next