Népszava, 2022. február (149. évfolyam, 26-49. szám)
2022-02-21 / 43. szám
VELEMENY Munka alapon Mióta Orbán Viktor, bő három évtizede, megtette első lépéseit a magyar politika mezején, soha nem volt erőssége a közgazdasági törvényszerűségek alapos ismerete - a közelmúlt és a jelen gazdaságtörténetét nyilvános megszólalásai alkalmával mindig önellentmondásoktól tarkítva adta elő. Ezt a rá nézve közel sem hízelgő összképet tovább gazdagította a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara szokásos gazdasági évnyitóján, miközben egy sikerekben bővelkedő ország kormányának megfontolt fejeként igyekezett megmutatkozni; olyan gazdaságpolitika híveként, amely a munkaalapú társadalomra esküszik. A miniszterelnök ugyanakkor tisztában van azzal, hogy egy modern társadalom már korántsem a munkára épül, sokkal inkább az értéktermelő képességre, a tudásra. Hiszen ő maga is ezzel indokolta a legfontosabb felsőoktatási intézmények gazdálkodásának alapítványi formákba történő beerőszakolását. S ezt a főnöke előtt felszólaló Varga Mihály pénzügyminiszter természetesen helyesléssel fogadta, úgy is mint az Óbudai Egyetem kuratóriumának jelentős állami támogatásokat osztogató elnöke. És bizony a kormányfő a munkaalapú társadalom dicsőítésekor arról megfeledkezett, hogy az általa megvetett szocializmus politikai gazdaságtana ugyancsak ezt tekintette a gazdasági fejlődés motorjának. Kontinensünk egyik legrégebben hivatalban lévő kormányfője képtelen kiemelkedni az ellentmondások és a féligazságok tengeréből. Rögeszméjévé vált, hogy a tőke természete szerint kétféle lehet: jó tőke, amely nemzeti, hiszen azzal a tulajdonsággal bír, hogy az országhatáron belül tartja a megtermelt profitot, szemben a külföldivel, a rosszal, a multinacionálissal, amely viszont kiviszi. Semmilyen kutatás nem bizonyítja ennek a nézetnek az igazságát, de az tény, hogy a külföldi cégek, ha Magyarországon kedvezőbbnek tartják tőkéjük hozamának megtérülését, akkor újra befektetik - és ezt valóban gyakorta meg is teszik. Vajon káros-e az a tulajdonosi döntés, ha az adózott profitjukat hazautalják? Korántsem. Legfeljebb sajnálhatjuk. Micsoda ellentmondás az, hogy ugyanakkor Orbán Viktor szinte szó szerint megismételte azt a 16 esztendővel ezelőtti iránymutatását, hogy „a magyar gazdaság addig nem jön rendbe, amíg a beáramló befektetések és a Magyarországról induló kifektetések nem kerülnek egyensúlyba”. Attól eltekintve, hogy a helyzet ebben a bő másfél évtizedben sem javult, egyben a diszkriminatív gondolkodás iskolapéldája is mindez: ha a külföldi társaság hazautal, azt elítéljük, de ha egy magyar cég jár el ugyanígy, az vágyaink netovábbja. Viszont az is elhangzott: a „külföldi tőke kell, anélkül nem vagyunk versenyképesek, külföldi beruházások nélkül nincsenek új technológiák, de ugyanakkor a magyar tulajdont erősíteni kell, és kell egy folyamatosan javuló arány.” Félreértés ne essék, a honi szíveket megdobogtató hazafiúi buzgalom potenciális arányjavítója nem a csekély létszámú nemzeti tőketulajdonosok teljes köre. A kormányfő ezúttal is elsődlegesen az államban, és csak második lépcsőben a családi, valamint közismert baráti körében gondolkodott. BONTA MIKLÓS Csupa véletlen Kattogó fényképezők és villogó vakuk kereszttüzében kényszeredetten-zavartan mosolygó diákok és tanárok, magabiztos arccal a kamerába néző politikusok, köztük megannyi laptop szépen bedobozolva: Szentendrén, Nyíregyházán, Balatonfüreden, Salgótarjánban, Miskolcon vagy éppen Nagykanizsán uniós pénzből tolja meg a választási kampányt a kormány. Arra is ügyelve, nehogy disszonáns hangok keveredjenek a propaganda-diadalmenetbe, a nemkívánatos sajtónak kívül tágasabb, ne adj’ isten olyat is kérdezne, amire válaszolni ciki. Inkább tehát coki. A közelmúltban jelentette be a kormány, hogy 560 ezer tanulói és 55 ezer tanári laptopot vásárol 200 milliárd forintért, az első merítést pedig már el is kezdték kiosztani, persze megfelelő külsőségek között: közoktatási potentátok, helyi főméltóságok, köztük - egészen véletlenül - az érintett körzetek áprilisban csatasorba álló kormánypárti képviselői. Akiknek amúgy pontosan annyi közük van a projekthez, mint ellenzéki riválisuknak, de mondhatnánk a sarki fűszerest, a dunai halőrt, vagy az Angliában mosogató pedagógust is. Erre persze szívesen rákérdeztünk volna, ahogyan arra is, miért éppen március 31-ig, vagyis véletlenül pont a választásig kell kiszórni a laptopokat, amikor jelenleg kormányzati ukázra tilos a digitális oktatás. Eddig miért nem volt fontos az osztogatás, noha a 2016-ban elfogadott Digitális Oktatási Stratégia alapján a pedagógusoknak 2019-re kellett volna állami laptophoz jutniuk? S ha már a DOS, akkor hogyan áll az ígéret, hogy 2020-ra minden iskolában széles sávú internet és megfelelő kapacitású wifi segíti majd az oktatást? Apró betűs rész: a középiskolai felvételi eljárás utolsó napján leálltak az Oktatási Hivatal weboldalai, bizonytalanságban tartva diákok tízezreit. Ha nem háborognak, még biodíszlet is lehet belőlük. JEGYZET Vas András "Un .4 V NÉPSZAVA 2022. február 21., hétfő A NOB egyre kilátástalanabb küzdelmet folytat a figyelmünkért, ami úgy elég nehéz, hogy idős bácsik próbálják kitalálni, mi kell a fiataloknak. Bácsi, kérem... Kezdjük a pozitívumokkal: jó volt ez pekingi olimpia, jó volt, mert a koronavírus ellenére egyáltalán volt. Jó volt, mert volt néhány néző, és jó volt, mert a ma nyertek egy arany- meg két bronzérmet. Na, de, nem volt hó, ami úgy fest - nem is olyan nagy baj, csináltak, megoldották. Mondjuk ezzel az erővel Dubajban is tarthatták volna, arrafelé úgyis divat elégetni a milliárdokat. Egyébként is, egyre kevesebb város akarja megvendégelni a játékokat, hiába próbálkozott a Nemzetközi Olimpiai Bizottság a rendezési költségek lefaragásával. A téli verziót megtartani a globális felmelegedés folytán mind nehézkesebb, a korábbi 21 szervező város közül a század végére csak egy lesz ideális házigazda. A nyárira még akad vállalkozó kedv, tovább ne menjünk, a karmelitában, de hát hazánk is elég jól égeti (akarom mondani: tünteti) el a milliárdokat. Bár nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az olimpiarendezés mára presztízsprojekt, noha az olimpiának mind kisebb a presztízse. A NOB egyre kilátástalanabb küzdelmet folytat a figyelmünkért, ami úgy elég nehéz, hogy idős bácsik próbálják kitalálni, mi kell a fiataloknak. Akik tévét már nem néznek, így hiába adja el a NOB elképesztő pénzekért a televíziós jogdíjakat, hiába mutatnak ámulatba ejtő képeket arról, ahogy Kamila Valijeva a játékok történetében először ugrik négyfordulatost, hiába reformálják meg a programot és vezetnek be újabb és újabb sportágakat, az a helyzet, hogy az internet percről percre hozza a hasonló teljesítményeket. Nincs 20 éve, amikor Ronaldinho felrobbantotta a tévéreklámpiacot, olyan látványos volt, ahogy dekázás közben a lábával kört írt le a labda körül. Ma felmegy az ember az Instagramra, és milliószámra nézheti meg a sokkal trükkösebb gyerekeket, akik tényleg a fülükön táncoltatják a labdát. Olyan mennyiségben látni a döbbenetes videókat, hogy ahhoz képest az olimpiai versenyszámok szemernyit sem különlegesek. Thomas Bach joviális NOB-elnök, de valakinek szólnia kellene neki: nem 1988-at írunk. VARGA RÓBERT A magyar Pimodán KÖNYVKARANTÉN él a jogállam mostanában? Hát a pálinkafőzés szabadságában. A pálinka előtt ugyanis mindenki egyenlő korra, nemre, fajra való tekintet nélkül: az alkohol nem válogat. Persze ne felejtsük a szabad disznóvágás jogát se. Hogy is mondta Kövér doktor? Április 3-án nem kevesebbről kell döntenie a magyarságnak, mint hogy „sonka, csülök, kolbász, vagy lisztkukac, tücsök és sáska”. A pálinkaivás és a csülökevés legalább annyira a történeti alkotmányunk vívmányai közé tartozik, mint Szent István intelmei - hanem még inkább. És ne hallgassunk az időnként felbukkanó begombázott szakértőkre: magyar zsírt magyar szesszel kell feloldani. Nemzeti karakterünk elidegeníthetetlen része ez. Ha valaki, hát Ady pontosan ráérzett a magyar néplélek eme tulajdonságára, sőt, jó száz évvel ezelőtt meg is írta a maga „alkohológiai” nemzetkarakterológiáját. Igaz Szemben a nyugati, „mesterséges mennyországokat” kereső dekadensekkel, a magyar idegrendszer szeszt kíván ugyan, hogy egy „kis példányszámú zsidó lapocskában” közölte idevágó gondolatait, de azért ott is érezték a fontosságát. A magyar Pimodán című esszéje a Nyugat első, 1908-as évfolyamának legelső számában jelent meg: „A vallomások, amiket itt meg akarok kezdeni, nagyon furcsák, nagyon szokatlanok, s Magyarországon, ahol abból élünk, hogy hazudunk egymásnak, példátlanok is. Én a magyar Pimodánról akarok írni most, arról a kényszerről, mely a tatáros, turkos magyarokat, ha magyarok s egy kicsit zsenik, beleviszi az ivásba. A francia Pimodán egy korszakban a kétségbeesett s magukat koruktól erőnek-erejével elválasztó íróknak és művészeknek felejtő helye volt. Egy hotel, melynek titkos helyiségében a szent Ópiumtól nyerték az enyhülést azok, akiket Párizs, a világ, az élet megcsömörlesztett, s akik valamivel többnek hitték magukat, mint az akkor már alaposan kikezdett keresztyén és másféle Isten. Vendégképpen, elég ideig s Gautier sugalmazására idejárt Baudelaire is, sőt eljött kíváncsiságból az a nem kisebb nevű ember, aki ma: Balzac ” Ám szemben a nyugati, „mesterséges mennyországokat” kereső dekadensekkel, a magyar idegrendszer szeszt kíván: „A magyar fajtában öntudatlanul és rettenetesen él egy átok sejtése, azé a kielégülhetetlenségé, mely a féllelkek átka. (...) Mindaz, ami ezer éven át történt velünk, s amit szeretnénk a sorsharag számlájára írni, amit szépítgetünk s mártír-aureolával ékesítünk, a mi tökéletlenségünk bűne, következménye egyszerűen. A művész, aki egy kicsit zseni és magyar, természetesen ezer méter mázsával súlyosabb teherként cipeli lelkén az átkot. S megint magyar oka van annak, hogy nem hasist eszik hozzá, ami magasabb, finomabb idegrendszerek mérge, de kényszerűen és stílusosan boros kupát fog vagy pálinkás bütyköst.” Így tett már Tinódi, Balassi, Csokonai, Katona József, Jókai - hogy csak az Ady által legfontosabbnak tartott elődeit soroljam -: ittak, hogy írhassanak. Sőt, a Tas Péter álnevet magára öltő Ady még Adyt is idéz, az Áldomás című versét: „S kik rátermettek messiási sorsra, / Belefúltak mámorba, alkoholba.” Mi tehát a magyar karakter Ady szerint? „Egy géniusz, mely csak akkor ismer magára, ha részeg”. SIMON ZOLTÁN: