Népszava, 2023. április (150. évfolyam, 77-99. szám)

2023-04-01 / 77. szám

6 VISSZHANG Egyesek szerint ez a legmagasztosabb zeneművészet, másokat a gondolatától is kirázza a hideg. Pedig lehet, hogy csak a komolynak kikiáltott klasszikus zene elnevezésével van baj. A könnyűzenét például mindenki szereti, ahhoz mindenki ért. De mitől komoly a zene? Szerzőjétől? Tartalmától? Előadásmódjától? Az idén 100 éves jubileumát ünneplő - és a Művészetek Palotájában Lawrence Foster amerikai maestroval Enescut és Csajkovszkijt próbáló - Nemzeti Filharmonikus Zenekar két szólamvezetőjével, a több évtizede har­monikus házasságban élő Pap Eszter oboaművésszel és Koó Tamás csellóművésszel hangolódtunk rá a kérdésre: mi a komolyzene­szeretet titka? SÁRI EDINA - Tudta, hogy minket „szomorúze­nésznek” hívnak a könnyű műfaj képviselői? - kérdezi Eszter. Rázom a fejemet, mire megerősíti. - Pedig igen. Elsősorban azért, mert mi kottából játszunk. A darabhoz való hűség, az előírtakhoz való ragaszkodás korlá­toz minket, ezért gondolhatják sokan, hogy érteni is kell a klasszikus zene élvezéséhez. Ebből fakadhat a komoly jelző, mé­lázom magamban, holott a muzsika játék. Játékos lehet a megkedvelése is. Nekem személyesen Kocsis Zol­tán (1952-2016) adott tanácsot arra, hogyan tanulhatnám meg élvezni a komolyzenét. Azt mondta, a koncert elején válasszak ki egy hangszert, és csak annak a muzsikáját figyeljem. A többi csatlakozni fog hozzá, higgyem el, körbeöleli a kiválasztottat, és rövi­desen az egész szimfonikus zenekart hallani fogom. Igaza volt. A felfénylő öröm - Az öcsém esküvőjén ámulattal hall­gattam három gitáros játékát, akik fantasztikus összhangban játszottak kotta és kottaolvasási tudás nélkül. Hogy lehet ez, hüledeztem. A másik ok a műfajtól való távolságtartásra, hogy a komolyzene nem trendi. Az öt­venes-hatvanas években kifejezetten divat volt hallgatni, beszélni róla. Egy ismerősöm mesélte, hogy gyerekko­rában az anyjával járt koncertre, mint sok más kortársa. Most viszont, ha kö­rülnéz egy koncertteremben, inkább időseket lát. Jómagam is, morfondírozom ma­gamban, igazat adva Eszternek. Aki­nek a jövőre vonatkozóan nincs jó prognózisa, de nem tudja az okát. - Nálunk csak komolyzene szólt otthon. A lányaink is azt hallgatták, ám ők a maguk örömére, kikapcsolódás­ként nem klasszikus zenei albumot tettek a lejátszóba, pedig kiskorukban zenéltek is. Eljárnak koncertekre, de nem jelent többet az életükben a ko­molyzene, mint egy nem zenész há­zaspár gyermekének. Tehát ez sem garancia a komolyze­ne élethosszig tartó megszeretésére, vonom le a tanulságot. - Pedig remek mentális rekreáció, ha valaki elmélyed egy zenedarab­ban, egyfajta módosult tudatállapotot eredményez - folytatja az oboamű­vész. - Egészen más világba csöppen, ami idenyugtató, de akár fájdalomcsil­lapító is lehet. Gyógyhatású, akár az állatok simogatása, a festés, az írás és más művészeti gyógymódok. Anyám és a testvérem is pszichológusok, ná­lunk senki nem volt zenész, engem viszont egészen kicsi koromtól semmi más nem érdekelt, csak a komolyzene. Anyám szerint én nem is játszottam, csak klasszikusokat hallgattam. Ha édesanyám feltett egy lemezt, órákig „Édesapám választotta nekem a csellót, mert ennek nincs olyan éles hangja, mint a hegedűnek, ami fontos a családi béke szempontjából a tanulási időszakban.” KOÓ TAMÁS tudtam egy helyben ülve hallgatni és énekelni. A fáma szerint előbb énekel­tem, mint beszéltem. Tehát, állapítom meg, nem elég a gyerekkorban, napi rendszerességgel tíz percben, az Astoria szálló halljából közvetített Ki nyer ma?, vagy a het­venes években, a rádió és a tévé által közvetített esti koncertek takaró alat­ti hallgatása. A fejlődéshez végképp nem. - A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában kezdtem a ta­nulmányaimat, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán folytattam, ahonnan már a másodévben felkértek helyettesítésre az Operába. Az akkori Állami Hangverseny Zenekarba ne­gyedévben vettek fel. Azóta a zenekar neve Kocsis Zoltán karnagy és főze­neigazgató vezetése alatt Nemzeti Fil­harmonikusokra változott, ám a zene­kari muzsikálás iránti rajongásom és a lelkesedésem harmincnegyedik éve változatlan. Eszterék szólama, a négyfős oboa­szekció egy időben járt a Konzerva­tóriumba, és ugyanaz volt a tanáruk. Kemény János, szintén ÁHZ szólam­­vezető. - Megszerettette velünk a zene­kari létet, de egy oboista eleve zene­kari zenésznek készül. Életem egyik legnagyobb élménye, amikor egyszer Zoli (Kocsis Zoltán-A szerk.) egy Mo­zart zongoraversenyt játszott, háttal a közönségnek. A zongorán a teteje sem volt rajta, jól láttuk őt, ami fontos volt, mert nem a pulpitusról dirigált minket, csak a szemével irányított. A zenekar így is fantasztikus össz­munkát végzett, és amikor az utolsó hang is elhalt, felállt a zongorától, és az arcán felfénylő öröm azt sugároz­ta, hogy mi most együtt, ezt nagyon jól megcsináltuk. Ezért is remek do­log zenekarban oboázni, nem szólis­taként járni a világot. Vajon miért oboa, miért nem a kis­lányok körében divatosabb zongora vagy legalább hegedű? - kérdezném, de ő már válaszol is. - Először zongoráztam, de a ta­nárnő azt mondta a szüleimnek, hogy a kezeim apró mérete miatt keresse­nek hozzám jobban illő hangszert, és apám az oboát választotta, mert tet­szett neki a hangja. Nekem is - meséli Eszter. - Az élőzenét is megismerhet­tem, mert a nagyapám operabérletet váltott, tehát volt személyes élmé­nyem is a zenéről. Nagyon sajnálom, hogy a mai magyar énekoktatásból szinte teljesen hiányzik a koncert­vagy operalátogatás, illetve a zeneta­nulás. Pedig a gyerekeknek személyi­ség- és készségfejlesztő tevékenység zenekarban játszani, megtanulnak együttműködni is. Ha a zongorahang zavar Közben eszembe jut, hogy általános iskolában és gimnáziumban sokszor vittek minket koncertre a Zeneakadé­miára, az Erkelbe operát nézni, és ez alakította ki a mostani zenerajongáso­mat. Eszter közben néha körbekémlel, a férjét várjuk. Úgy dönt, elé megyünk a próbaterembe, mert biztos benne, hogy elandalodott a hangszerbemuta­tón, és kiszállt a fejéből az interjú-ran­devú. Hívjuk a liftet, nyílik az ajtó, és kilép belőle Koó Tamás, a zenekar cselló szólamvezetője. Úgy tűnik, nem csak zenében érvényesül köztük a csa­ládi összhangzattan. A csellóművész mindent korán kezdett: nyolc évesen csellózni, hu­szonnégy éves végzősként zenekarban játszani. Ennek jövőre lesz ötven éve. Akkor a legendás Ferencsik János volt a karnagy, akitől azt tanulta, hogy a művészetben a legfontosabb az őszin­teség. S hogy kisfiúként vajon miért a csellóra esett a választása, és miért nem a sokkalta népszerűbb hegedűre? A válasz nagyon prózai. - Édesapám választotta nekem, mert ennek nincs olyan éles hangja, mint a hegedűnek, ami fontos a csa­ládi béke szempontjából a tanulási időszakban - nevet Tamás. - Ő csak tudhatta, mert volt egy hegedűje, azon játszogatott, anyám testvére pedig zongorázott. Jó hallásuk volt, az ének­tanárnő mondta a szüleimnek, hogy szépen, tisztán énekelek, érdemes len­„A komolyzene idenyugtató, de akár fájdalomcsillapító is lehet. Gyógyhatású, akár az állatok simogatása, a festés, az írás és más művészeti gyógymódok.” PAP ESZTER ne hangszeren tanulnom. Távoli roko­nunk volt a Kodály-tanítvány Szőnyi Erzsébet zeneszerző. Mint balkezes­nek, ő is a vonós hangszert javasolta nekem. Jól választottak, mert amint lediplomáztam 1974-ben, egy próbajá­tékot követően az Állami Hangverseny Zenekarba kerültem ösztöndíjasként. Akkoriban minden koncert teltházzal ment, az emberek meg tudták fizet­ni a jegyárakat, a kultúra minden ága komoly népszerűségnek örvendett. A fiatalok körében is népszerűbb volt a zenetanulás - persze, akkor még nem ismertük az internet virtuális világát, ami elvonja a figyelmet az igaziról -, nagyobb tömegeket tudott megmoz­gatni a komolyzene. A karmesterversenyeket is a takaró alól néztem - ugrik be a fiatal Kobaja­­si alakja, amint a pálcájával vezényel. De egy ilyen élmény keveseket vezet el a zene iránti rajongáshoz. - Az, hogy megszereti-e valaki, nagyban függ a családi háttértől. Ami­kor hazaértem az iskolából, rögtön be­kapcsoltam a rádiót, lemezjátszót, és Mozartot, Haydn­t hallgattam, akiket a legegyszerűbb megérteni és meg­kedvelni. Ha nincs, aki ambicionálja a gyereket, akkor megoldás lehetne az iskolai zeneoktatás, ami talán ma nem tölti be azt a nemesítő hatást, ami a zene sajátja lehetne. Annak, aki hangszeren játszik, megváltozik a világlátása, nyitottabb, elfogadóbb és együttműködésre kész lesz. A kon­certlátogató gyerek közösségibb fel­nőtté válhat, és nem fordulhat elő az, hogy budapestiként nem tudja, merre van a Zeneakadémia, a Vigadó vagy a MÜPA. A zenei teljesség Eszter szerint az is fontos, hogy hozzá­szokjon a gyerek a komolyzenéhez. Ez ugyanolyan gyakorlást igényel, mint a sporttevékenység. Ha a szükségleté­vé válik, akkor hiányozni fog neki, ha nem kapja meg időről időre. így válhat koncertjáró felnőtté, aki a gyerekeit is viszi majd magával a korának megfele­lő zenei programokra. - Ami nincs a közgondolkodásban, az nem lehet benne a gyerek fejében sem - mondja Eszter. - Az országjá­ró hangszerbemutatóinknak például sikere van, a gyerekek imádják. Több ilyen program kellene, ami megsze­rettethetné velük a muzsikát. A zene megváltoztatja az embereket, érzéke­nyebbé, alkalmazkodóbbá tesz, egy­ben eksztatikus élményt ad. Ez olyan, mint az olvasás, a jó történetek ízére is rá lehet kapni a sok olvasással - veszi vissza a szót Tamás. - Amikor már tudtam hang­szeren játszani, bekerültem egy növendék vonószenekarba. Hogy az mekkora élmény volt nekem! Év közben heti kétszer próbálni, nyári táborban nyaralni, játszani, kiállni együtt Keszthelyen térzenélni, óriási öröm volt! A kamarazenélés, az intim együttmuzsikálás inspiratív dolog, de a nagyzenekar más. A szimfonikus zenekar a legtökéletesebb hangszer. És minden muzsikus egy-egy hang, mint zongorán a billentyű. Együtt ad­ják ki a zenei teljességet. Nagyszerű a része lenni valaminek, hozzátenni az egész életen át keresett és tökéletesí­tett, nagy egész kialakításához. Nem hiszem, hogy van jobb dolog az együtt zenélésnél, szinte addiktív cselekvés. Számunkra is felemelő lelki és szelle­mi élmény egy jó koncert, amit nem felejtünk el, és mindig jó érzés rágon­dolni. Ezt a közönség is megérzi, és lélekben velünk repül. A zene ben­nünk van, csak ki kell bontani! Hm KAPCSOLÓDÓ VIDEÓ nepszava.hu/3189656 LTlz<N­Q< O­O

Next