Népszava, 2024. január (151. évfolyam, 1-26. szám)
2024-01-12 / 10. szám
10 I ______________________________________________________________VÉLEMÉNY Akiken az emberi élet múlik Az egészségügy üzlet lett, annak vad törvényei szerint működik. Ha van pénzed, meg tudod vásárolni az egészségedet, az életedet. Ha nincs, akkor rámész. A várólisták miatt aki teheti, már rég a magánegészségügyben keres gyógyulást. Januártól kitiltották az egészségügyből a bérnővéreket. Márciustól a „bérrendezés” ritkítja majd az ápolók sorait. Máris 21 kórházban szűkült az ellátás. Nem csoda, hiszen gyalázatosan kevés az egészségügy finanszírozására fordított összeg. A kormány az egészségügy kiadásait ott csökkenti, ahol a legkisebb az ellenállás. Az orvosok megkapták az emelt bért, a szakdolgozóknak csak a bizonytalanság maradt. A szakdolgozókkal való társadalmi és kormányszintű bánásmód etikátlan, súlyosan sérül az Egyszerű a képlet: hiányzik majd 50 ezer szakdolgozó, a legnagyobb arányban az ápolók. Semmi jele nincs, hogy a rendszerben dolgozók igazságos és méltányos bére biztosítva lenne igazságosság elve. A XIX. századi filozófus, John Stuart Mill etikai elméletének laikusok által is könnyen érthető változata így hangzik: „a legnagyobb jót a lehető legtöbb ember számára”. Ezzel éppen ellentétes az a szakmai és morális káosz, amelyet a szakdolgozók bérrendezése kapcsán a rendőrminiszter hivatala előidéz. A méltánytalan, a tudással, tapasztalattal, szakmai erőfeszítéssel köszönőviszonyban sem lévő béremelés-ajánlat az egészségügyi dolgozókat demoralizálja, veszélyezteti eszmei értékeiket. A hozzá nem értés, az igénytelenség, a szakmai, jogi, erkölcsi nihilizmus eluralja az egészségügyet, össze fogja ugrasztani a Covid-járványtól és a méltánytalanságtól fizikailag, lelkileg régen kiégett dolgozókat. Megoldás helyett új fogalom került be a köztudatba: „nem biztosítható az ápolási képesség”. Az egészségügyre fordított pénzügyi eszközök követhetetlenek, az viszont nem véletlen, hogy a hazai ellátás minősége a legutolsó lett a nemzetek közötti statisztikában. A kórház belső világában meg az történik, amit a belső viszonyok megengednek. Nyilvánosságot csak a hálapénzkommandó kap, de a betegjogok vagy a fogyasztóvédelem megkövetelését csírájában elfojtják. Megjelenik a munkahelyi bizonytalanság, a munkahelyváltás mindennapos. Egyszerű a képlet: hiányzik majd 50 ezer szakdolgozó, a legnagyobb arányban az ápolók. Semmi jele nincs, hogy a rendszerben dolgozók igazságos és méltányos bére biztosítva lenne. Abszurd, hogy csak az elmúlt egy hónapban hányszor jelent meg a Magyar Közönyben egy-egy csoport újra és újra átjavított bértétele. Az érdekvédők tehetetlenek. Persze akik trükközni akarnak bérekkel, elsunnyogják a konkrét bérkategóriák felállítását. Mert a bértételek besorolása sokszor kitaláció, szubjektív alapon történik, semmi köze az objektív normákhoz, az igazságossághoz. Az csak akkor érvényesülne, ha a társadalom, a szakma bizonyos normákat alakítana ki; pontosan definiálnák, mit vár el a társadalom az egészségügyben dolgozóktól, és az egészségügyben munkát vállalók milyen értéken mérik a saját munkaerejüket. Ha azt próbáljuk meghatározni, hogy mi köze az igazságosságnak ahhoz, mennyi bért kap egy ápoló, akkor először is a megélhetés költségeit kell meghatározni. Annyit kell kapnia, amennyiből megél, családot alapíthat, gyermeket vállalhat, képes a munkaerejét újratermelni, fizikai és mentális képességét, ismereteit karbantartani. Ezt minden szakdolgozónak meg kell adni, egyenlő arányban. Mondjuk 50 százalékos emeléssel. A kívánatos elosztás következő nézőpontja, hogy a minőségi munkát meg kell becsülni. Idetartozik a képzés során megszerzett tudás, a rendszeres továbbképzés, az évek alatt megszerzett tapasztalat. A harmadik szempont, amit a bérek elosztásánál figyelembe kell venni, az az emberi erőfeszítés, amit az egészségügyi szakdolgozóktól elvárunk: ők három műszakban, folyamatos fizikai és szellemi munkát végeznek, gyakran mentenek. A területükön önállóan dolgoznak, különleges szakértelmük van - és mint a közelmúltban láthattuk, egy ismeretlen járvány esetén is az első vonalban dolgoznak. Ma az egészségügy egy csatatér. Messze nem arról van szó, hogy mi a betegek érdeke, hanem arról, mi a sunnyogó, a kormánnyal lojális kórházvezetés akarata. Eszerint helyes, ha továbbra is három ápoló lát el 80 beteget a nappali műszakban. A kormány a jelenlegi béremeléstől is azt várja, hogy a dolgozók majd asszisztálnak mindehhez, feladják szakmai, erkölcsi értékeiket. Úgy, mint az orvosok. Közben pedig megüzenik a betegeknek, hogy lehet menni a magánba. Ezt a cinikus hangot várja a szakdolgozóktól az állam. Most a döntések elsődleges haszonélvezői nem a betegek, hanem a hatalom manipulált rendszere, amely etikátlan elveinek megvalósításához a fizetésük megemelésével már jószerével megnyerte magának az orvosokat. Azokból a vitákból, amely most a szakdolgozók között zajlik, a félelem, a cselekvőképtelenség, a harag hangja hallatszik. Köztük majd a vezetők tesznek igazságot, és ne legyen kétségünk, sok helyütt majd „pofára” döntenek a bérekről. Mindez a rendszerben dolgozókból kiöli azt a morális elkötelezettséget és felelősséget, amit még a betegek iránt éreznek. Az anyagi kompenzációval még semmi nem oldódik meg a magyar egészségügyben. Csak akkor lesz javulás, ha maga a rendszer felhagy az erkölcstelen működéssel, ha az értékek a helyükre kerülnek az egészségügy irányításában és az etikailag szennyezett mindennapokban. Leginkább az emberi élet értékét kellene újra látni. Borítékolható: az át nem gondolt elvek szerint adott béremelés csak még nagyobb káoszt okoz. ROZSOS ERZSÉBET ápolásetikus ok-< -< mOo Iskolások a háborúban destova két éve tart Oroszország Ukrajna elleni megszálló háborúja. Milliók hagyták el a megtámadott hazájukat a visszatérés reményében. Ez a remény egyre halványabb, az agresszor láthatóan nem törekszik a békére, a helyzet igazságos megoldására. A menekülteknek, egyedülállóknak és családoknak hosszabb tartózkodásra kell berendezkedniük a befogadó országban, köztük Magyarországon. Ha családokról beszélünk, sokszor csak gyerekekkel együtt menekülő anyákról, nagyszülőkről van szó, hiszen a férfiakat behívták katonának. Nekik nemcsak szállást, megélhetést, hanem a gyerekek számára befogadó intézményeket is kell keresniük, erre törvény is kötelezi őket. A magyar jogszabályok szerint a három hónapnál tovább az országban tartozók esetében a három évnél idősebb gyerekeknek óvodalátogatási, a hat évnél idősebbeknek iskolalátogatási kötelezettségük van. Ez pedig nem olyan egyszerű, hiszen a menekült gyerekek túlnyomó része nem magyar anyanyelvű, sőt még a latin betűket sem ismeri. Iskoláztatásuk nemcsak az amúgy is nehéz helyzetben levő családokat terheli, hanem az iskolarendszert is. A magyar közoktatás érkezésükkor új problémával szembesült: a nem magyar anyanyelvű, idegen kultúrából érkezett gyermekek oktatásának, nevelésének feladatával. Más országok iskolái felkészültebbek erre. Németországban például már évtizedek óta küzdenek az úgynevezett „migrációs hátterű” gyermekek oktatásának nehézségeivel, többféle pedagógiai programot is kidolgoztak integrációjukra. Ezeket most tudják alkalmazni az ukrán gyerekekkel kapcsolatban is. Sajnos nálunk, részben a migrációellenes kormánypropaganda hatására, a befogadott menekültek, köztük az iskolás korúak helyzete kívül marad a közérdeklődésen. Azoknak az iskoláknak, ahova bekerülnek, maguknak kell megküzdeniük az így rájuk háruló új feladatokkal. Füredi Éva a Modern Nyelvoktatás 2023. évfolyamának utolsó számában megjelent írásában reális képet rajzol a magyarországi helyzetről. Az iskolai oktatásba bekerülő gyerekek zöme ukrán és/ vagy orosz anyanyelvű, vagy a kettő keverékváltozatát, a szurzsikot beszéli. Vannak közöttük magyarukrán kétnyelvűek is, egy kis csoportjuk pedig a hátrányos helyzetű, elsősorban magyar anyanyelvű romák közül kerül ki, sok esetben analfabéta szülők gyerekeként. Az ő sajátos problémáikkal a Romaversitas Alapítvány munkatársai foglalkoznak. És végül vannak köztük harmadik országból, főleg a volt Szovjetunió tagországaiból érkezettek is, pl. azeriek. A sikeres iskoláztatás alapfeltétele a közös tanítási nyelv megtalálása. Mivel a gyerekek nyelvtudása eleve nem egységes, az angolt sem beszélik valamennyien megfelelő szinten, nem marad más, mint A szülők többsége azt szeretné, ha gyermeke ukrán nyelvű online oktatásban részesülne. Erre azonban a magyar törvények nem adnak lehetőséget, a magyar elsajátíttatása. Magyart idegen nyelvként tanító diplomásokat több egyetem is képez Magyarországon. Ez a stúdium azonban felnőttképzésre készíti fel a hallgatókat, a tananyagok is ezt a korosztályt célozzák meg. A közoktatásban a magyart mint idegen nyelvet szakirányú felkészültséggel tanítani képes nevelő ritka, mint a fehér holló. A határon túlról érkező szülők sem lelkesednek azért, hogy gyerekük magyarul tanuljon. Ők az itt töltött időt átmenetinek tekintik, nyelvünk megtanulását pedig - a világnyelvekéhez képest - fölöslegesnek. Ukrán körökben amúgy sem állunk a népszerűségi lista élén, ennek okait nem kell magyaráznom. A szülők többsége azt szeretné, ha gyermeke ukrán nyelvű online oktatásban részesülne, így megszerezhetné idővel a végbizonyítványokat is. Erre azonban a magyar törvények nem adnak lehetőséget, illetve csak egészen kivételes esetben, egyéni döntés alapján. A helyzetet tovább nehezíti, hogy a magyar és az ukrán iskolarendszer nem kompatibilis egymással. Ukrajnában a gyerekek öttől tizenhét éves korig járnak iskolába, az általános és középiskolai képzés is másként oszlik meg, mint Magyarországon. A speciális katonai hadműveletnek nevezett háború már két éve tart, s ki tudja, még meddig, a gyerekek iskolába járását valahogy meg kell oldani. Hazánkban nincsen egységes menekültügyi stratégia, amely magában foglalna egy iskolai integrációs koncepciót. Ennek következtében társadalmi szervezetekre marad a munka. Elsősorban a menekülteket már három évtizede támogató Menedék Egyesület foglalkozik az ukrajnai iskolások beilleszkedésének sajátos problémáival. Tapasztalatcseréket szerveznek az érintett pedagógusoknak, megismertetik őket a bevált módszerekkel. 2023-ban már másodszor szerveztek iskolaelőkészítő tábort a határon túlról érkezett gyerekeknek. Ez azért is fontos, mert az ukrajnai gyerekek nemcsak más nyelven beszélnek, mint jövendő iskolatársaik, hanem másfajta szocializációs környezetből, eltérő kultúrából érkeznek. Elkerülhetetlen a magyar osztálytársak felkészítése is. Egy befogadó iskolai környezet tudja csak a jövevényeket integrációhoz segíteni, s megértetni a helyiekkel, hogy maguk is gazdagodnak a más kultúrából érkező társak révén. Végül, de nem utolsósorban: az Ukrajnából és más országokból érkező gyerekek bekerülése a magyar közoktatásba tovább terheli az egyre fogyatkozó számú pedagógusokat. Bérük kevés, társadalmi megbecsültségük gyenge, így próbálnak megfelelni egy olyan feladatnak, a kultúrák közötti közvetítésnek, amelyre az egyetemen nem is készítették fel őket. Nem kapnak ehhez a munkához sem érdemi szakmai, sem pénzügyi segítséget az iskolák fölé helyezett központokból sem. Miközben Budapesten a központi oktatásirányítás - ha beszélhetünk egyáltalán ilyenről - az egységes magyarságtudatot helyezi a nevelés központjába, ők pedagógusként a végeken többnyelvű, többkultúrájú iskolásokat próbálnak felkészíteni az életre. És még elismerést is ritkán kapnak érte. HUSZÁR ÁGNES nyelvész Az oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére rövidítésére