Népszava, 2024. január (151. évfolyam, 1-26. szám)

2024-01-12 / 10. szám

10 I ______________________________________________________________VÉLEMÉNY Akiken az emberi élet múlik A­z egészségügy üzlet lett, annak vad törvé­nyei szerint működik. Ha van pénzed, meg tu­dod vásárolni az egész­ségedet, az életedet. Ha nincs, ak­kor rámész. A várólisták miatt aki teheti, már rég a magánegészség­ügyben keres gyógyulást. Januártól kitiltották az egész­ségügyből a bérnővéreket. Márci­ustól a „bérrendezés” ritkítja majd az ápolók sorait. Máris 21 kórház­ban szűkült az ellátás. Nem cso­da, hiszen gyalázatosan kevés az egészségügy finanszírozására for­dított összeg. A kormány az egész­ségügy kiadásait ott csökkenti, ahol a legkisebb az ellenállás. Az orvosok megkapták az emelt bért, a szakdolgozóknak csak a bizony­talanság maradt. A szakdolgozókkal való társa­dalmi és kormányszintű bánás­mód etikátlan, súlyosan sérül az Egyszerű a képlet: hiányzik majd 50 ezer szakdolgozó, a legnagyobb arányban az ápolók. Semmi jele nincs, hogy a rendszerben dolgozók igazságos és méltányos bére bizto­sítva lenne­ igazságosság elve. A XIX. századi filozófus, John Stuart Mill etikai elméletének laikusok által is kön­­­nyen érthető változata így hang­zik: „a legnagyobb jót a lehető leg­több ember számára”. Ezzel éppen ellentétes az a szakmai és morá­lis káosz, amelyet a szakdolgozók bérrendezése kapcsán a rendőrmi­niszter hivatala előidéz. A méltánytalan, a tudással, ta­pasztalattal, szakmai erőfeszítés­sel köszönőviszonyban sem lévő béremelés-ajánlat az egészségügyi dolgozókat demoralizálja, veszé­lyezteti eszmei értékeiket. A hoz­zá nem értés, az igénytelenség, a szakmai, jogi, erkölcsi nihilizmus eluralja az egészségügyet, össze fogja ugrasztani a Covid-járvány­­tól és a méltánytalanságtól fizikai­lag, lelkileg régen kiégett dolgozó­kat. Megoldás helyett új fogalom került be a köztudatba: „nem biz­tosítható az ápolási képesség”. Az egészségügyre fordított pénzügyi eszközök követhetetle­nek, az viszont nem véletlen, hogy a hazai ellátás minősége a legutol­só lett a nemzetek közötti statisz­tikában. A kórház belső világában meg az történik, amit a belső vi­szonyok megengednek. Nyilvá­nosságot csak a hálapénzkom­mandó kap, de a betegjogok vagy a fogyasztóvédelem megkövetelé­sét csírájában elfojtják. Megjele­nik a munkahelyi bizonytalanság, a munkahelyváltás mindennapos. Egyszerű a képlet: hiányzik majd 50 ezer szakdolgozó, a legna­gyobb arányban az ápolók. Semmi jele nincs, hogy a rendszerben dol­gozók igazságos és méltányos bére biztosítva lenne. Abszurd, hogy csak az elmúlt egy hónapban hány­szor jelent meg a Magyar Közöny­ben egy-egy csoport újra és újra át­javított bértétele. Az érdekvédők tehetetlenek. Persze akik trükközni akarnak bérekkel, elsunnyogják a konkrét bérkategóriák felállítását. Mert a bértételek besorolása sokszor ki­­taláció, szubjektív alapon törté­nik, semmi köze az objektív nor­mákhoz, az igazságossághoz. Az csak akkor érvényesülne, ha a tár­sadalom, a szakma bizonyos nor­mákat alakítana ki; pontosan defi­niálnák, mit vár el a társadalom az egészségügyben dolgozóktól, és az egészségügyben munkát vállalók milyen értéken mérik a saját mun­kaerejüket. Ha azt próbáljuk meghatároz­ni, hogy mi köze az igazságosság­nak ahhoz, mennyi bért kap egy ápoló, akkor először is a megélhe­tés költségeit kell meghatározni. Annyit kell kapnia, amennyiből megél, családot alapíthat, gyer­meket vállalhat, képes a mun­kaerejét újratermelni, fizikai és mentális képességét, ismereteit karbantartani. Ezt minden szak­dolgozónak meg kell adni, egyen­lő arányban. Mondjuk 50 százalé­kos emeléssel. A kívánatos elosztás következő nézőpontja, hogy a minőségi mun­kát meg kell becsülni. Idetartozik a képzés során megszerzett tudás, a rendszeres továbbképzés, az évek alatt megszerzett tapasztalat. A harmadik szempont, amit a bérek elosztásánál figyelem­be kell venni, az az emberi erőfe­szítés, amit az egészségügyi szak­dolgozóktól elvárunk: ők három műszakban, folyamatos fizikai és szellemi munkát végeznek, gyak­ran mentenek. A területükön ön­állóan dolgoznak, különleges szakértelmük van - és mint a kö­zelmúltban láthattuk, egy ismeret­len járvány esetén is az első vonal­ban dolgoznak. Ma az egészségügy egy csata­tér. Messze nem arról van szó, hogy mi a betegek érdeke, hanem arról, mi a sunnyogó, a kormánnyal lojá­lis kórházvezetés akarata. Eszerint helyes, ha továbbra is három ápoló lát el 80 beteget a nappali műszak­ban. A kormány a jelenlegi béreme­léstől is azt várja, hogy a dolgozók majd asszisztálnak mindehhez, fel­adják szakmai, erkölcsi értékeiket. Úgy, mint az orvosok. Közben pe­dig megüzenik a betegeknek, hogy lehet menni a magánba. Ezt a cini­kus hangot várja a szakdolgozóktól az állam. Most a döntések elsődleges ha­szonélvezői nem a betegek, hanem a hatalom manipulált rendszere, amely etikátlan elveinek megva­lósításához a fizetésük megeme­lésével már jószerével megnyerte magának az orvosokat. Azokból a vi­tákból, amely most a szakdolgozók között zajlik, a félelem, a cselekvő­képtelenség, a harag hangja hallat­szik. Köztük majd a vezetők tesznek igazságot, és ne legyen kétségünk, sok helyütt majd „pofára” döntenek a bérekről. Mindez a rendszerben dolgozókból kiöli azt a morális el­kötelezettséget és felelősséget, amit még a betegek iránt éreznek. Az anyagi kompenzációval még semmi nem oldódik meg a magyar egészségügyben. Csak akkor lesz ja­vulás, ha maga a rendszer felhagy az erkölcstelen működéssel, ha az ér­tékek a helyükre kerülnek az egész­ségügy irányításában és az etikai­lag szennyezett mindennapokban. Leginkább az emberi élet értékét kellene újra látni. Borítékolható: az át nem gondolt elvek szerint adott béremelés csak még nagyobb ká­oszt okoz. ROZSOS ERZSÉBET ápolásetikus ok-< -< mOo Iskolások a háborúban destova két éve tart Oroszország Ukrajna elleni megszálló hábo­rúja. Milliók hagyták el a megtá­madott hazájukat a visszatérés reményében. Ez a remény egyre halványabb, az agresszor látható­an nem törekszik a békére, a hely­zet igazságos megoldására. A me­nekülteknek, egyedülállóknak és családoknak hosszabb tartózko­dásra kell berendezkedniük a be­fogadó országban, köztük Magyar­­országon. Ha családokról beszélünk, sok­szor csak gyerekekkel együtt me­nekülő anyákról, nagyszülőkről van szó, hiszen a férfiakat behívták katonának. Nekik nemcsak szál­lást, megélhetést, hanem a gyere­kek számára befogadó intézménye­ket is kell keresniük, erre törvény is kötelezi őket. A magyar jogsza­bályok szerint a három hónapnál tovább az országban tartozók ese­tében a három évnél idősebb gye­rekeknek óvodalátogatási, a hat év­nél idősebbeknek iskolalátogatási kötelezettségük van. Ez pedig nem olyan egyszerű, hiszen a menekült gyerekek túlnyomó része nem ma­gyar anyanyelvű, sőt még a latin betűket sem ismeri. Iskoláztatásuk nemcsak az amúgy is nehéz hely­zetben levő családokat terheli, ha­nem az iskolarendszert is. A magyar közoktatás érkezé­sükkor új problémával szembe­sült: a nem magyar anyanyelvű, idegen kultúrából érkezett gyer­mekek oktatásának, nevelésének feladatával. Más országok iskolái felkészültebbek erre. Németor­szágban például már évtizedek óta küzdenek az úgynevezett „migrá­ciós hátterű” gyermekek oktatá­sának nehézségeivel, többféle pe­dagógiai programot is kidolgoztak integrációjukra. Ezeket most tud­ják alkalmazni az ukrán gyerekek­kel kapcsolatban is. Sajnos nálunk, részben a migrációellenes kor­mánypropaganda hatására, a be­fogadott menekültek, köztük az is­kolás korúak helyzete kívül marad a közérdeklődésen. Azoknak az is­koláknak, ahova bekerülnek, ma­guknak kell megküzdeniük az így rájuk háruló új feladatokkal. Füredi Éva a Modern Nyelvok­tatás 2023. évfolyamának utolsó számában megjelent írásában re­ális képet rajzol a magyarorszá­gi helyzetről. Az iskolai oktatásba bekerülő gyerekek zöme ukrán és/ vagy orosz anyanyelvű, vagy a ket­tő keverékváltozatát, a szurzsikot beszéli. Vannak közöttük magyar­ukrán kétnyelvűek is, egy kis cso­portjuk pedig a hátrányos helyze­tű, elsősorban magyar anyanyelvű romák közül kerül ki, sok esetben analfabéta szülők gyerekeként. Az ő sajátos problémáikkal a Ro­­maversitas Alapítvány munkatár­sai foglalkoznak. És végül vannak köztük harmadik országból, főleg a volt Szovjetunió tagországaiból ér­kezettek is, pl. azeriek. A sikeres iskoláztatás alapfelté­tele a közös tanítási nyelv megtalá­lása. Mivel a gyerekek nyelvtudása eleve nem egységes, az angolt sem beszélik valamennyien megfele­lő szinten, nem marad más, mint A szülők többsége azt szeretné, ha gyermeke ukrán nyel­vű online oktatásban részesül­ne. Erre azonban a magyar törvények nem adnak lehetőséget, a magyar elsajátíttatása. Magyart idegen nyelvként tanító diplomá­sokat több egyetem is képez Ma­gyarországon. Ez a stúdium azon­ban felnőttképzésre készíti fel a hallgatókat, a tananyagok is ezt a korosztályt célozzák meg. A köz­oktatásban a magyart mint ide­gen nyelvet szakirányú felkészült­séggel tanítani képes nevelő ritka, mint a fehér holló. A határon túlról érkező szülők sem lelkesednek azért, hogy gye­rekük magyarul tanuljon. Ők az itt töltött időt átmenetinek tekintik, nyelvünk megtanulását pedig - a világnyelvekéhez képest - fölös­legesnek. Ukrán körökben amúgy sem állunk a népszerűségi lista élén, ennek okait nem kell magya­ráznom. A szülők többsége azt sze­retné, ha gyermeke ukrán nyelvű online oktatásban részesülne, így megszerezhetné idővel a végbizo­nyítványokat is. Erre azonban a magyar törvények nem adnak le­hetőséget, illetve csak egészen ki­vételes esetben, egyéni döntés alapján. A helyzetet tovább nehe­zíti, hogy a magyar és az ukrán is­kolarendszer nem kompatibilis egymással. Ukrajnában a gyerekek öttől tizenhét éves korig járnak is­kolába, az általános és középisko­lai képzés is másként oszlik meg, mint Magyarországon. A speciális katonai hadműve­letnek nevezett háború már két éve tart, s ki tudja, még meddig, a gyerekek iskolába járását vala­hogy meg kell oldani. Hazánkban nincsen egységes menekültügyi stratégia, amely magában foglalna egy iskolai integrációs koncepciót. Ennek következtében társadalmi szervezetekre marad a munka. El­sősorban a menekülteket már há­rom évtizede támogató Menedék Egyesület foglalkozik az ukrajnai iskolások beilleszkedésének sajá­tos problémáival. Tapasztalatcse­réket szerveznek az érintett peda­gógusoknak, megismertetik őket a bevált módszerekkel. 2023-ban már másodszor szerveztek iskola­előkészítő tábort a határon túlról érkezett gyerekeknek. Ez azért is fontos, mert az ukraj­nai gyerekek nemcsak más nyelven beszélnek, mint jövendő iskolatár­saik, hanem másfajta szocializá­ciós környezetből, eltérő kultúrá­ból érkeznek. Elkerülhetetlen a magyar osztálytársak felkészítése is. Egy befogadó iskolai környezet tudja csak a jövevényeket integrá­cióhoz segíteni, s megértetni a he­lyiekkel, hogy maguk is gazdagod­nak a más kultúrából érkező társak révén. Végül, de nem utolsósorban: az Ukrajnából és más országokból ér­kező gyerekek bekerülése a ma­gyar közoktatásba tovább terheli az egyre fogyatkozó számú peda­gógusokat. Bérük kevés, társadal­mi megbecsültségük gyenge, így próbálnak megfelelni egy olyan feladatnak, a kultúrák közötti köz­vetítésnek, amelyre az egyetemen nem is készítették fel őket. Nem kapnak ehhez a munkához sem ér­demi szakmai, sem pénzügyi segít­séget az iskolák fölé helyezett köz­pontokból sem. Miközben Budapesten a köz­ponti oktatásirányítás - ha beszél­hetünk egyáltalán ilyenről - az egységes magyarságtudatot helye­zi a nevelés központjába, ők peda­gógusként a végeken többnyelvű, többkultúrájú iskolásokat próbál­nak felkészíteni az életre. És még elismerést is ritkán kapnak érte. HUSZÁR ÁGNES nyelvész Az oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére rövidítésére

Next