Népszava, 2024. január (151. évfolyam, 1-26. szám)

2024-01-19 / 16. szám

2 I­SS,,,,.____________________________________________________________REFLEKTOR Valódi és hamis mozgóképünnepek NAGYÍTÁS A filmfesztivál - mint művészetet versenyeztető esemény - európai találmány. Noha az volna a kézenfekvő, hogy a filmfesztiválokra a közösségi vetítések kontinuitásaként tekintsünk, a műfaj valójában nemzetpolitikai okok miatt jött létre. CSÁKVÁRI GÉZA Az első, visszatérő jelleggel meg­rendezett mozgóképes verseny az 1932-ben debütáló Mostra Ci­­nematografica di Venezia Benito Mussolini kreálmánya volt, aki a filmben látta a világ legerősebb fegyverét. (Igaz, ebben nem ő volt az egyedüli, de a legnagyobb moz­góképes kézjeggyel ő rendelkezett.) Az olaszországi fasiszta hatalom a mozgóképben egy olyan művészeti ágat vizionált, amely alkalmas arra, hogy a nemzetállam dicsőségét ter­jessze. Ezen túl a fesztivál konkrét célkitűzése volt, hogy felvegye a harcot Hollywooddal. Utóbbi vágy abból fakadt, hogy az első világ­háború előtt Olaszország a világ némafilmgyártásának a fellegvára volt, ám a hangosfilm megjelenésé­vel elvesztette elsőségét. AZ ELSŐ VÁLASZOK Velencére a demokratikus Cannes volt Franciaország válasza 1947- ben, és szintén a béke érdekében hozták létre a nyugati és amerikai erők a Berlinalét 1951-ben, hogy a kultúra erejével stabilizálják a tér­séget - ne adj’ isten, provokálják. Persze a hidegháború után mind­három nagy európai filmfeszti­vál független csúcsintézménnyé nőtte ki magát. Immár egyik sem a politika által irányított - bár a társadalmi változások ünnepei -, legfeljebb üzleti lobbik és érde­kek befolyásának vannak kitéve. (Még a filmművészet is üzlet). Egy Cannes-ban debütáló szerzői film például többet ér a forgalmazás szempontjából, mint egy olyan, amelyről még senki sem hallott, legyen az bármennyire is zseniális, így a társadalmi, kultúrpolitikai és üzleti értelemben a nemzetközi filmfesztiválok újraértelmezték a szerepüket. KATEGÓRIÁK ÉS VISZONY­RENDSZEREK Az első fajsúlyos fesztiválkutató, Thomas Elsässer szerint Euró­pában a fesztiválok rendszere az 1950-es években vált a filmes üz­letág kulcsfontosságú hajtóerejévé és hatalmi hálózatává, amely széles körű jelentőséggel bír a mozihoz és a filmkultúrához kapcsolódó továb­bi aspektusok működése (szerzői­­ség, gyártás, bemutatás, kulturális presztízs és elismertség) tekinte­tében. A három nagy filmfesztivál mellé jöttek aztán az újabb monstre mozgóképünnepek: Karlovy Vary, Locarno, San Sebastian, Zürich - és még sorolhatnánk. A nemzetközi producerszövetség, a FIAPF ös­­­szesen negyvenhárom rendezvényt akkreditált öt kontinensen. Ezeket hívjuk A kategóriás rendezvények­nek, amelyeken valódi dicsőség jelen lenni, díjat kapni meg pláne. Hogy egy ilyen elismerésnek mek­kora jelentősége lehet, hoznék egy magyar példát: ha a Nemes-Je­les László rendezte Saul fia nem A hideghá­ború után mindhárom nagy európai filmfesztivál független csúcsin­tézménnyé nőtte ki ma­gát. Immár egyik sem a politika által irányított. Cannes-ban indul el (ahol végül a zsűri nagydíját megkapta), hanem az alkotók elfogadják a berlini ver­senyen kívüli vetítést, akkor a film nem jutott volna el az Oscar-díjig, mert lehet, senki sem hallott volna arról, hogy létezik, nemhogy arról, hogy milyen esztétikai minőségű a mű. (Talán nem is mellékes an­­­nyira, de a Saul fia két országban bukott meg a mozikban: Németor­szágban és Ausztriában. Mindenhol máshol nagy siker volt.) Egyszóval még A kategória és A kategória kö­zött is van különbség. A RENGETEG De akkor mi az a B kategória? Rö­viden: minden olyan fesztivál, ami nem A kategóriás, de nem is kamu­rendezvény. Tulajdonképpen ebben a formában nem létezik a nemzetközi filmfesztivál gyűjtőfo­galom, mert a világszerte mintegy nyolcezerre becsült filmfesztivál nem igazán helyezhető el néhány dobozba. Ami a legnagyobb me­rítést jelentheti: az úgynevezett utánjátszó rendezvények, amelyek elsősorban a nagy fesztiválokon már bizonyított filmeket mutatják be (általában világpremierek nél­kül), és nemzeti vagy akár régiós jelentőségükkel egyfajta alternatív filmforgalmazási hálót képeznek, elsősorban Hollywooddal szem­ben. És míg néhány évtizeddel ez­előtt a szerzői film - akár nagy mű­vészeti alkotás - fogalma mellett pejoratív jelentéssel is bírt, a műfa­jok és a kategóriák közötti határok vékonyodása miatt a szerzői film jelentése ma már megfogalmazha­­tatlan, mert a streamerek - főleg a Netflix - megjelenésével pont nagy stúdiók kezdték el feltétel (azaz komoly produceri kontroll) nél­kül osztani pénzt a rendezőknek, hogy presztízsből fesztiválfilmeket gyártsanak. Erre szokás ellenpél­daként mondani: nincs már olyan művészfilm sem, amelyben ne dör­­renne el egy pisztoly. Az utánjátszó fesztiválok után fontos szegmenst jelentenek a te­­matizált rendezvények is, melyek­ből szintén sok van világszerte. Vannak, amelyek tematikusan vá­logatnak (zsidó, női, LMBTQ, kör­nyezetvédelmi kérdések), vannak, amelyek a műfajokra szakosodtak. (Például a horrorra vagy a „szív­vel teli melodrámákra”.) Hogy pe­dig a világ kerek legyen, ott van a Whoops is: a Los Angeles-i ese­mény a legrosszabb filmeket isme­ri el. SZERVEZETI VÁLSÁGOK Amikor öt évvel ezelőtt kitört a Covid-pandémia, Peter Broderick producer elemzése szerint 2020 lett volna az év, amikor a régi világ fesztiválrendszere - amely a velen­cei mustra 1932-es beindítása óta változatlan - mindörökre elpusz­tul. Marad majd néhány kivétel, ezeket fizikai fesztiváloknak nevezi (a 2019-es adatokkal ellentétben mintegy nyolcezer (!) mustra he­lyett néhány tucatra gondolt), de a jövőt a digitális, és legfőképpen a hibrid rendezvényekben látta. Utóbbiak esetében ugyan vannak hagyományos mozis vetítések, de igen korlátozott számban és felté­telek mellett. Broderick hipotézi­seit nagyrészt az idő megcáfolta, de egyes problémafelvetései érvénye­sek maradtak. A Covid miatti ható­sági zárások következtében a világ filmfesztiváljai sajátos módon rea­gáltak a hirtelen jött helyzetre: vagy a programjuk egy részével átléptek az online térbe, vagy úgy döntöt­tek, hogy egyszerűen elhalasztják a rendezvényt. Mert digitális körül­mények között a fesztiválok épp a lényegüket veszítik el: nem tudnak lokális eseményként működni, exk­luzív tartalmat megmutatni a leg­fontosabb szakmai szereplőknek és a helyi közönségnek. 2024-ben kijelenthető, hogy a fesztiválok megmaradtak a régi vi­lág örökségének. Az analóg világ­ra jellemző helyzet visszaállt, azaz Broderick rémképe nem valósult meg. Azaz egy-egy kereskedelmi darab esetében már nem annyira fontos a mozi jelenléte, de aki fesz­tiválokra szánja a művét, az igen­is ki akarja élvezni a rendszert: le­hetőleg elindulni egy A kategóriás rendezvényen, majd hosszan tur­nézni az utánjátszó mustrákon. Ilyen példa mondjuk a nemrég a magyar mozikban is elindult Előző életek, amely egy év alatt a világot körbejárta, és ötvenöt fesztiváldíjat zsebelt be a tulajdonképpeni keres­kedelmi megmérettetés előtt. PSZEUDO ÉS KAMUFESZTIVÁLOK Nagyon sok alkotó vágyik a feszti­válelismerésre, a kamu- és az úgy­nevezett pszeudorendezvények a kevésbé szerencsés és tehetséges emberek pénztárcáját célozzák meg, és az egész jelenség alapja az átverés. A kamufilmfesztiválok legfőbb ismérve, hogy általában a fizikai valóságban nem valósulnak meg, létezésük csak online térben zajlik. Vagy ott sem, azaz nem vetí­tik le senkinek sem a beválogatott műveket. Gáláns mértékű neve­zési díj befizetése után jár valami­féle oklevél vagy jelentéktelen díj. A pszeudováltozat annyiban más, hogy azok megvalósulnak, ám sem­mi jelentőségük. Ezeket többnyire olyan helyekre szervezik, ahol a nagy fesztiválok is vannak: Cannes, Berlin, Velence és London is ked­velt helyszín. Nem fair, viszont az is tény: mindehhez kellenek az alko­tók is, különösen azok, akik utána még elbüszkélkednek a „sikereik­kel” - erre nem egy magyar példa is volt a közelmúltban. Amiben unikum vagyunk, hogy mi ezt állami szinten is szeretjük: mint a világ egyik legtalálékonyabb népe, a felkent vezetőink által grün­­dolt Nemzeti Filmintézet is szeret a csaló fesztiválokkal komolyan fog­lalkozni - például a Post Mortem vagy a Semmelweis című filmek nemzetközi sikereit közlemények­kel fényezni. De az is igen lelemé­nyes, hogy az adófizetők pénzéből létrehoztak egy nemzeti rendez­vényt, a Magyar Mozgókép Fesz­tivált, ahol a saját maguk által fi­nanszírozott - vitatott minőségű­­ filmeket ünneplik és tüntetik ki. Miközben a Cannes-ban Arany Pál­mával kitüntetett 27 és Velencében nyertes Magyarázat mindenre című film, azaz Magyarország dicsőségét emelő művek támogatása eszükbe sem jutott. A pszeudo­­fesztiválokat többnyi­re olyan helyekre szervezik, ahol a nagy fesztiválok is vannak, ám semmi jelentősé­gük. Amiben unikum va­gyunk, hogy mi ezt állami szinten is szeretjük. Ha a Ne­mes-Jeles László ren­dezte Saul fia nem Cannes­­ban indul el (ahol végül a zsűri nagydí­ját megkap­ta), hanem az alkotók elfogadják a berlini ver­senyen kívüli vetítést, akkor a film nem jutott volna el az Oscar-díjig m­ej< <<>>:in­tO Reisz Gábor filmje tavaly a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Orizzonti szekciójában elnyerte a fődíjat. A Nemzeti Film­intézetnek eszébe sem jut támogatni az olyan filme­ket, amelyek aztán valódi fesztiválokon bizonyítanak z<<<

Next