Népszava, 2024. január (151. évfolyam, 1-26. szám)

2024-01-19 / 16. szám

Nagy Kriszta Léna Paptamatorta M­enjünk be, amíg eláll, és a következő villámlásnál már a romos tornácról integetsz. Hajad lobog a szélben, eső veri arcodat. A kertkapu hangosan csikorog. Nem érdekli, hogy leszakad-e. A kerítés helyét benőtte a gaz. Vakondtúrásszerű lyukakban gyöngysorként víz csillog. Gyere, hívsz. Játsszunk titanicost, és kitárod a karod. A cseréptető egyetlen robbanással omlik a ház­ba. Visz magával téged is. Kiabálva kutatok utánad. Egy téglák közé szorult paplanhuzatot vitorlává dagaszt a szél. Törmelék táncol villámfényben. Álmodom minden éjjel. Nappal meg fekszem. Nincs erőm felkelni. Se. Enni se. Vizet néha iszom. Mikor már szédülök. Akkor jut eszembe. Hogy ma még nem. Bútorokra támaszkodva vonszolom magam a konyhába. Ki­ereszteném a vizet, hogy ne legyen langyos és fehér, de elfogy az erőm. Lerogyok a székre. Kortyolom az undorító löttyöt. Lassan emelve a poharat. Gyorsan eltelek tőle. Hosszan nézem a változást, ahogy a ködös víz áttetszővé lesz. Mint az életem. Fordítok egyet a poháron. Változik a pohár mögötti kép. A szal­véta cseresznyéje abnormálissá dagadt. Torz. Két vége elhajlik. Egymástól. Egymásba. Hányinger fog el a cseresznyéktől. Az étel gondolatától. Iszom még két kortyot, és visszatámolygok az ágyba. A poharat az éjjeliszekrényre teszem. Egy utat meg­spórolok. Ellenőrzöm a telefonomat. Nem keresett-e valaki, amíg a vizet engedtem. Hátha nem hallottam a pittyenést. Vagy a csörgést. A kijelzőn csak a szokásos óra világít. És a hőmérsék­let. Huszonkilenc fok. Októberben. Már a jégesőt se bánnám, csak legyen vége a nyárnak. Kitartanám a bögrét, hogy össze­­gyűjtsem a hideget. A jégszilánkok véresre sebeznék a karomat. Odatartanám a másikat is. Elvesztem az időérzékem. Csak az éjszaka a biztos. Olyankor kinyitom az ablakokat. Én is. És pró­bálok levegőt venni. Nem mindig sikerül. Visszafekszem. Talán elalszom. Bódulatban élek hetek óta. Mint aki beszívott. Vagy beivott. A depresszió az új drog. Szeretnék újra tiszta lenni. Kí­vül is, nem csak belül. Két napja nem tusoltam. Csak a pólókat cserélgetem, miután vizesre izzadtam. Meg büdösre. Utálom. Vacsora hangjai, szagok a szomszédból. Háromnaponta pala­csinta. Lekvárral, kakaóval, túróval. Bár ezt egyik gyerek se szereti, mert mazsola van benne. Ami undorító. Anyjuk még­is belerakja. Minden harmadik nap. Megéhezem. Aztán el­múlik. Maradnak a hangok. Kívül és belül. Győzködnek, hogy vessek ennek véget. Ott az az éles konyhakés. Nem is fog fáj­ni. Észre se fogom venni. Csak átsiklom a létből a nemlétbe. És akkor végre fel tudok majd kelni. Le tudok tusolni. Fel tudok öltözni. Még az utcára is ki tudok menni. Beszélgetek egy kocsma udvarán. Előttünk sör gyöngyözik a korsókban. És te is megérkezel. Végre. Újra. A fejeden nem látszik a seb. A ka­rod is ép. Ahogy az összes többi csontod. Hátizsákodra kötve a bakancsod. Viharfelhők gyülekeznek a távolban, de mi elin­dulunk. Egy romos házba menekülsz az eső elől. Hugyoznom kell. Eltűnik a kocsma, az utca, a kedves emberek. Eltűnsz te is. Újra. Útközben belebokszolok a falba. Vérzik az öklöm. Sós. Rózsaszín márványcsíkokat húz a mosdókagylóba, Megyeri Ágnes Segíthetek? Örkény Istvánnak férfi nem néz fel. Hallja, hogy nyílik az ajtó, megszólal a rézharang felette, cipőtalpak súrlódnak a lábtörlőn, kilincs kattan. Mégsem néz fel. Nem köszön hangos jónapottal, pedig vevő jött, ki más jönne ilyenkor, a postás elment, a sietők már ott vannak, ahova siettek, aki hozzá benyit, okkal jön. De itt nem szokás az érkezőket har­sányan köszönteni. Ujja a kopott fotel karfáján matat, a faragás mintáját kö­veti oda-vissza. Mozdulatlanul ül a félhomályos helyiség hát­só sarkában. A polcok között sétáló alakot figyeli, arcát nem látja, korát sem tudja megállapítani. Vékony, inas test, bár mozgása ruganyos, háta hajlott, rajta szürke köpeny, ugyan ki hord ilyet manapság, vállán keresztben átvetett oldaltáska. Az idegen megáll, a polcokon sorakozó tégelyeket szemléli. Megérinti az egyiket, maga felé fordítja. - Ne nyúljon hozzá! - Reccsen a karosszék, ahogy felugrik. Elnézést. - Határozott a másik hangja. Segíthetek? Csak nézelődöm. Feszülten figyeli. Ide nem nézelődni járnak az emberek. Azon a polcon a legenyhébbek vannak. A legenyhébbek? Hogy érti? Ahogy mondom. Semmi komoly. Egyszerű megfázások, könnyű hasmenések, néhány napig tartó bajok. Pont elég, ha kis időre kivonná magát a hétköznapokból. És ott fent jobbra... Igen? Azok a fertőzők. Ha másnak is juttatna belőle. A köpenyes nem válaszol. Beljebb megy a polcok között. Arra mi van? - kérdezi, és a helyiség hátsó része felé biccent. Követi tekintetét. Sokfiókos szekrény, valaha fehérre fes­tett, mára szürke, helyenként szinte fekete. Az idegen köze­lebb lép, arca árnyékban marad, de testszaga megüti az orrát. - Ott komolyabb dolgokat talál. - A szekrény elé áll. - Komolyabb? - Most mit nem ért ezen? Keringési problémák, gyengébb sztrókok, enyhe lefolyású infarktusok. Érelmeszesedés, vér­rögök, no, nem kell aggódni, nem a végzetes méret. És a gyó­gyítható daganatok. Mindegyik tökéletesen megfelel, ha úgy érzi, meg kell állnia kicsit. Nem fog belehalni, de a többiek megijednek majd. Kímélni fogják, törődnek magával. Arany­élete lesz. De ha nem vigyáz, amint meggyógyul, visszaáll a régi rend. - Lehet ismételni az adagot? - Ha akarja... - Megrántja a vállát. - Több a mellékhatás, nagyobb a kockázat. Saját felelősségre azt csinál, amit akar, csak hozzám ne jöjjön panaszra. Én szóltam. Nem hiányzik nekem a probléma. - Ó, persze. A hírnév meg az üzlet, világos. Az idegen kedves hangja, a szája sarkában megbújó mo­soly kizökkenti. Megértő. Mosolyog. Mit akar ez tőle. - Esetleg komolyabbat nem tud adni? Valami igazán ütőset. Felhorkan. Megint egy. Aki mást akar. Végigméri a vele szemben álló alakot, szeme megállapodik az arcán. Nem állja a tekintetét, elfordul. A bejárathoz csoszog. Kihajol az utcá­ra, gyors pillantást vet mindkét irányba, becsukja az ajtót és elfordítja a kulcsot. - Szóval komolyabbat. - Megdörzsöli az állát. - Értem én, értem. Ütőset. És miért? Szerelmi bánat? Elvesztette a mun­káját, kilátástalan a helyzete? A köpenyes nem felel. Közelebb hajol hozzá, úgy súgja: - Vagy egyszerűen csak elege van? Kiszállna? Nincs válasz. Hát jó. Tudja, mit jelent ez a hallgatás. Nehézkesen lehajol, kihúzza az alsó sor legszélső fiókját. A mélyére nyúl, és egy dobozt vesz elő. A komód tetejére helyezi, felnyitja a fedelét. Rák, gyors lefolyású, bár így is számolnia kell néhány hónappal. Morfium nem jár hozzá, azt kérjen a kórházban. - Felnevet, de a másik rezzenéstelen arca láttán elhallgat. - Infarktus, gutaütés, embólia, ha azonnali és fájdalommentes megoldást akar, de azok felárasak - sorolja. - És ezek itt mutat néhány üvegcsere a hátsó sorban - a nem természetes módok. Ha érti, mire gondolok. A köpenyes bólint. - Azok milyen gyorsan hatnak? Hányszor hallotta már ezt a kérdést. Aki eljut eddig a do­bozig, mind gyors megoldást keres. Néhány perc. De az nem lesz kellemes. - És biztos a végeredmény? Nyoma marad? Mi van, ha ki­derül? - Engem ne kérdezgessen. Az nincs benne az árban. Magát én soha nem láttam, nem ismerem, és tőlem aztán biztosan nem vett semmit. A másik hallgat. A csend megül a helyiségben, a sarokból kaparászás hallatszik. Türelmetlenül szív egyet az orrán. Mi lesz már. A köpenyes a doboz sarkába mutat. - Azt kérem. - Vízbefúlás? Hm, nem rossz választás. - Kezét kinyújtja tenyérrel felfelé, és vár. Amikor a pénzköteg a markába ér, megszámolja, hátsó zsebébe gyűri. Kiveszi a fiolát, átadja, az idegen maga elé húzza oldaltáskáját, a mélyére rejti. Nem mozdul. Jaj, ne. Ezt már ismeri. Az utolsó pillanatban magu­kat meggondolókat. Az összeomlókat, bepánikolókat, vin­­­nyogva sírókat. Idegesen babrál kardigánja gombjával. A köpenyes megfordul, és az utca felé indul. Az ajtónál jár, amikor utánaszól a sötét sarokból.­­ Megtenné, hogy vízben veszi be? Feltűnő lenne, ha a la­kásban találják meg... A másik megáll. Keze a kilincsen, ujjai elfehérednek. Az ut­cáról beszűrődő fénynyalábban porszemek szállnak a feje felett. Határozott mozdulattal kinyitja az ajtót, és anélkül, hogy hátra­fordulna, kilép az utcára. Csak a rézharang csilingel mögötte. Nyitott mondat 3 Benkovics Judit : rozoga bicikli Karnyújtásnyira a vakációtól, a bátyámmal mentünk haza az iskolából, egy késő tavaszi, vagy talán kora nyári napon, az ő hátát neonzöld, az enyémet neonrózsaszín iskolatáska húzta. Sietni akartam, hogy elérjem a Sliderst, az előző részen nagyon sírtam, mert meghalt a Professzor, minek bőgök, röhögött, ez csak egy hülye film. Elértünk a házunkhoz, ő már az ajtót nyitotta, míg én a házunk előtt álló fa leveleit tépkedtem, amikor megláttam a tövében fekvő bácsit fekete zakóban, mellette a fűben valaha fekete, rozsdás bicikli. Mi volt a suliban?, fogadott minket anya. Semmi, feleltük, egy ember fekszik a ház előtt. Anya kiszaladt a bácsihoz, odahajolt hozzá, az fáradtan emelte fel a fejét, mint egy öreg macska. Mi a rácsosra engedett redőny mögül lestük, ahonnan képzeletbeli bűnözőket szoktunk lefülelni, két füzet volt tele a megfigyeléseinkkel, egészen addig, amíg egyszer csak az AAB-027 számú sárga Ladát valóban nem kezdte keresni a rendőrség. Anya orvost hívott, de mire ideért a fekete táskájával, a bácsi nem emelte fel a fejét többet. Eddigre már kint volt az egész utca, kezüket tördelték, miközben nyújtogatták a nyakukat, egyesek buzgón vetették a keresztet a bácsi 21 grammnyi lelkének üdvéért. Végre történt valami ezen az unalmas környéken, lesz miről beszámolni holnap a postásnak, mikor hozza a nyugdíjat, az utolsó háznál talán szegény öregről már azt mesélik, rablótámadás áldozata lett. Kezdett sötétedni, eszembe jutott, hogy nem is néztem meg a Sliderst. A Minden napra egy kérdést olvastam a másnapi házi feladathoz, az avarszintnek van a legtöbb lakója, arról kellett írni, pedig én utálom a bogarakat. A bácsit vajon mennyi idő alatt eszik meg a kukacok? Épp beleharaptam a mackósajtos kiflimbe, amikor kihívtak a rendőrök, hallani akarták, mit láttunk. Hirtelen nagyon fontosnak éreztem magam, ott a piros-kék fényben villogva. Rajtam az utca szeme és füle, de csak halkan motyogok, háttal a fának. Visszamentem a házba, már tényleg sötét volt, mindenhol a bácsit láttam, pedig már letakarták rég, az utcáról a piros-kék fénnyel együtt mindenki eltűnt, hazamentek, csak a bácsira vártak hiába. A Sliders aznapi részét sosem néztem meg, a rozoga biciklit csak másnap vitték el. én U-J U-J­oCD CÜ i­ś

Next