Népszava, 2024. január (151. évfolyam, 1-26. szám)

2024-01-19 / 16. szám

mikor megkérdezték Jozeftől, mi lesz, ha nagy lesz, nem ezt mondta. Eszébe sem jutott volna. No de ki tudta annak idején, hogy tíz meg húsz meg hatvan év alatt ennyit változik a világ? Nórianna például tréner lett, az anyja még a halálos ágyán is azt hitte, a lánya gyerekeknek tart testnevelésórákat egy privát gimnáziumban. Jozef a lapra összpontosított. Az imént járt nála egy újabb vállalatvezető, ők voltak a leggyakoribb ügyfelei, mert nekik számított, hogy méltósággal távozzanak, és hajlandók voltak megfizetni az árát is. Márpedig ára az volt. Egyre emelkedő, mégis egymásnak adták a kilincset a kliensek, két évre megtelt a naptár. Jozef egy évben pontosan húsz portrét vállalt, ő így hív­ta, nem nekrológnak, hisz írása tárgyai mind éltek még, mikor megírta gyászbeszédüket. A hatvanas, körszakállas férfi, aki távozott tőle, ismert figu­ra volt. Elfoglalt háziasszonyok milliója vette ajkára nevét heti imájában, amikor megjött a Kánaán, azaz a konyhakész étel, amit csak bele kellett önteni hol tepsibe, hol fazékba, levolt a gond nemcsak a főzésről, hanem elüldözték a konyhai munka valódi rémét, a menütervezést is. Persze Jozefékhez sosem jött el a Kánaán, mert Narianna hobbija a főzés volt, még a Master Chef adásába is belekerült, nem itthon, hanem néhány éve az Ile-de-france-i sabbatical alkalmával. A nő most belépett férje fogadó szobájába, a huzat becsapta Jozef mellett az ablakot. - Jaj, nyitva hagytam a bejáratot - mondta. - De tudod, mennyire nem szeretem az idegenek illatozását. - Felhúzta fi­tos orrát, ahogy betette maga mögött az ajtót, majd megigazí­totta a kontyából kiszabadult hullámos, ősz tincseket. Átvágott a vöröscseresznye hajópadlós szobán, melynek minden fala könyvespolcot támasztott, és a férje válla fölött rákukkantott Jozef írására. - Érdekes koncepció - jegyezte meg, mire a férfi odanyújtot­ta neki a töltőtollal telefirkált papírost. Nórianna türelmesen kibogarászta a szálkás, egyforma betűs írást. - No igen, az élet körforgása, a komposzt meg a zöldségtermesztés, senki nem tudja utánozni a varázsodat. És ha belegondolok, hogy majd­nem szülésznő lettem - mondta Nórianna, s megremegett. No nem az élet és halál ellentétének gondolatáról, hanem mert a minap állítottak a gyógyszerezésén, és Parkinson-kórja erőtel­jesebben mutatkozott. - Szólnom kell doktor Máriásnak - bólo­gatott, majd visszaadta a lapot a párjának. - Ez csak egy első ötlet - motyogta közben Jozef. Még a kliens családjával egy interjút sem folytatott le, csupán az alany anek­dotáit hallgatta. A munkatársak egy részével is szokott ilyenkor találkozni; a módszere lényege az volt, hogy a szokásos unalmas, giccses nekrológ helyett­­ született Nadán, 2020. január huszon­­kilencedikének hajnalán, anyja papír-írószer bolti eladó volt, apja tájépítész, mindenki szerette őket, ők várva várták második gyer­meküket, ki jó ember volt, az iskolában s később munkahelyén min­denki szerette - történeteket mesélt. Addig beszélt az élő halottal, családjával, barátaival, s kivel csak kellett, míg ki nem rajzolódott elméjében egy néhány percet, legföljebb néhány órát leíró fiktív történet, mely felsorakoztatta a portréalany legeslegkedvesebb szeretteit, mindenkit őrá jellemzően ábrázolva, leírással, némi párbeszéddel, s természetesen csattanóval. Környezettanul­mányt is szívesen végzett, bár erre egy jó évig nem volt módja, míg térde rakoncátlankodott, s új csontkovácsot nem talált. - Húslevest főztem, velős pirítós lesz az előétel, jó az öreg ízületeinknek - szólalt meg Narianna, és elvette az ablakpár­kányról a Liu Cixin- és Munro-műveket. - Jaj, szivecském, már megint nosztalgiáztál a klasszikusokkal? Jozef kiegyenesedett. - Büszke vagyok rá, hogy mindkettejükkel kezet foghattam még - mondta halkan. Narianna egyszerűen csókot nyomott a férfi feje búbjára, majd a könyveket visszarendezte az ábécé­rendben tartott polcokra. Jozef több ezer kötetes irodalmi gyűj­teménye bármely könyvtárnak díszére vált volna. - Ebéd után a dolgozószobámban folytatom - tájékoztatta nejét, miközben a jegyzeteivel felcihelődött. A levest a teraszon ették meg, a szélben hajladozó ősfák lombja alatt. Elfogyott az összes velő, mire lódobogást hallottak; unokájuk, Nátán érkezett meg. A huszonéves fiú élvezte, hogy nagyszülei saját, terjedelmes erdővel bírtak a háromszintes, ám kis alapterületű, zegzugos, sokerkélyes fakunyhó körül. Nagy­szülei pedig élvezték, hogy egy kétállásos istálló megépítésével garantálhatták unokájuk gyakori látogatását. - Isteni szaga van, nagyi! - kiáltott fel hozzájuk a fiú, és le­ugrott a nyeregből. Sebest ki sem pányvázta, a ló a potyaalma reményében a terasz mellett maradt, sőt puha orrát felnyújtva meglökögette Narianna vállát a korlát felett. A nő felkelt, és ho­zott tányért az unokának, gyümölcsöt a lovának. Jozef nehezen döntötte el, hogy unokája beszámolóját hall­­gassa-e az egyetemről, hisz a bionikus orvostan megannyi ér­dekességet rejtett számára, vagy menjen fel a padlásszobájába, melyben bármely művész otthonosan érezte volna magát, tele volt sarkokkal, padokkal és beugrókkal, a falon rézkarcokkal és festményekkel. - Nagypapa, a te agyadat kellene lemásolnunk. Amíg erre nem vagyunk képesek, addig semmit nem értünk el - mondta épp Nátán. - Néha azt hiszem, a te történeteid forgatják a Föl­det. - No nem - döccent Jozef -, legfeljebb a cementet adják az élet építőkövei közé. - Ez tetszik - mondta neki az unokája. - Ez lehetne majd a saját nekrológod címe is. Cement az élet építőkövei közt. A nagyszülei egyszerre nevették el magukat. Ó, nem, Nátán - mondta Nórianna. - Nagyapád saját törté­nete már készen van. A fiú meghökkent. Nocsak. És mi a címe? Jozef az unokájára kacsintott. Nátánnak kellett egy pillanat, hogy megértse. Elvigyorodott. Jól van, nagyapa - mondta. - Erre igyunk! Van még abból a csodás szőlőmustból? /fNyitott mondat­a í­f­a­­­­a­r Nádasi Krisztina OLVASÓBARAT Érintésvédelmi vizsgálódások Kovács Bálint: Vágták volna le Kis túlzással akár nevelési tanácsadó könyvnek is beillik elrettentő példaként, szülőknek. De fejlődésregénynek is tekinthető. A fordulatos cselekmények, a lelki megrázkódta­tásokból eredő fizikai tünetek érzékletes és részletes leírása beszippantó erejű. Kovács Bálint kulturális újságíró első re­génye (túl novellás- és riportköteten), a Vágták volna le egy érintésfóbiás lány és egy jobb kéz találkozásának története. Az iskolás, vidéken élő Zsófi nem sok szeretetet, őszinte­séget és figyelmet kap szüleitől - ám tiltásokból, túlféltésből, kiabálásból és veszekedésből annál többet. Anyja mindentől ordítva óvja, úgy érzi, erején felül tesz meg mindent a lányá­ért és a családjáért, mégis minden erőfeszítése ellenére csak elégedetlenséget és direkt bosszantást kap tőlük - köszönöm helyett. Apja csendes megfigyelőként vesz részt a családi élet­ben, sosem vitatkozik feleségével, hiába üvöltözik vele min­den este, a férfi szinte néma marad. Nem csoda, hogy Zsófi alig várja, hogy egyetemistaként Budapestre köl­tözhessen, ahol senki nem ismeri, és - minden ér­telemben - messze van a szülői háztól. Kis korától kezdve érzi, hogy más, mint a többiek - nem bírja el­viselni senkinek az érintését, súlyos fizikai fájdalmat okoz neki egy kézfogás is. Gyerekkori traumáinak gyökereihez egy éveken át tartó pszichoterápia és a hipnózis által ugyan közelebb jut, de közben „új” prob­lémák is felszínre kerülnek, például a felnőtté válás lel­ki tusája, a függetlenedés, a családi minták felülírásának nehézségei, illetve az önelfogadás és a bizalom megélése. A szerző sok hasonlattal, néha túlmagyarázva járja körbe, magyarázza el, teszi át- és beleélhetővé a törté­néseket, jelenségeket, érzéseket. Kovács Bálint macska­imádata és úgy általában a természet- és állatszeretete vis­­­szaköszön a könyvben: Zsófi egy macska segítségével lép a gyógyulás útjára. A fiatal lány az erdőben érzi igazán jól ma­gát, a természet vigasz és megnyugvás. Türelemmel és sze­retettel fordul a madarak felé, leginkább a szajkók érdeklik. Merthogy megfigyelte: ha lát a közelében egy szajkót, akkor az valamilyen fontosabb változást hoz az életében. A hos­­­szú, néha féloldalas körmondatok ornitológiai ismereteket is nyújtanak. Az „elhagyni a fészket” motívum a főhősnél éppúgy megjelenik fizikai és lelki síkon egyaránt, mint a ma­darakat figyelve az erdőben.­­Zsófinál a gyerekkor minden, csak nem bol­dog; szeretetlenségben, őszinteség és egymás­ra figyelés nélkül él szüleivel. Az elhallgatás alapélmény számára. Azt tanulja meg: a kér­désekből és az őszinte, emberi reakciókból csak balhé lesz. A kellemetlen, szánalmas és fölösleges családi összejövetelek sze­kunder szégyent váltanak ki a már egyete­mista lányból. Ilyen környezetben inkább a némaságba burkolózást „választja”. Könnyebb út a „hogy vagy?”-ra azt rávág­ni, hogy jól, mert akkor nincs több kérdés, a párbe­széd lehetősége kizárva. Zsófi számára hamar reflexszé válik ez a társalgásnak aligha nevezhető kommunikációs forma. Gyerekkorában Brúnó, a kutya az egyetlen, akivel őszintén szeretik egymást, csak a kutyaház falán belül éli meg a bizton­ságot, az elnyeli a fájdalmakat, a félelmeket, és erősíti a saját maga által épített falat is. A kutyán kívül kollégistaként a szo­batárs barátnője az egyetlen, akit közel tud magához engedni egy bizonyos pontig, illetve később Ariel, a cica. Azonban az önszapulás, önostorozás és magányba mene­külés kiteljesedéséből is létezik kiút. Igaz, ez a felismerés egy újabb traumát hoz elő... És a regény ezen a ponton véget ér. Magára hagyva a leforrázott, hátrahőkölt olvasót. (Kalligram, 2023.248­0.) K. V,

Next