Népszava, 2024. január (151. évfolyam, 1-26. szám)

2024-01-27 / 23. szám

VISSZHANG 7 Szecessziós science fiction FOLYTATÁS AZ 1. OLDALRÓL Aztán szépen lassan mindenkinek lett 286-os, 486-os, Pentium gépe, ahogy nekem is. Minden hónapban rohantam az újságosbódéhoz, mert megjött az új 576 KByte magazin. És ha nem is volt olyan számítógépen, amin elfutottak vol­na az újságban leírt játékok, csillogó szemmel néztem a képeket. Ez volt a gyerekkorom, a szá­mítógépen látott esztétika pedig beépült a mű­vészetembe, arról nem beszélve, hogy ez most nosztalgiával tölti el a generációmat. Titkok a felszín alatt A virtualitás mellett a történelem is hatással volt az életére. Amikor 1989-ben Marosvásárhelyen kitört a forradalom, a szülei elhatározták, hogy elhagyják az országot, ezért egy év múlva Tata­bányán telepedtek le, ahol a fiú nyolcosztályos gimnáziumba járt, az első négy évben rajzot is tanult. És bár a szülei támogatták, hogy Botond művészetet tanuljon, a fiú nem volt biztos ab­ban, hogy alkotóvá válhat, mivel a családban ko­rábban erre nem volt precedens - noha mérnök apja gyerekkorában képzőművészeti szakkörbe j­árt, a főnővérként dolgozó anyja pedig korábban egy ruhaipari cégnél volt minőségellenőr. - Nem tudom, hogyan kezdett el érdekelni a művé­szet, mivel a szüleim csak néha vittek el a várba, szökőévente pedig Budapesten kiállításokat néz­tünk, de nekem ez valahogy nagyon megtetszett. Persze akkoriban nem kortársat néztünk, ha­nem Monet-kiállítást a Szépművészetiben, meg Csontváryt Pécsett. Eközben új otthonának ipari környezete is ha­tást gyakorolt rá.­­ Olyan volt Tatabánya, mint a Twin Peaks sorozat: 1993-ban bezárt a bánya, és akkor úgy kiürült a város, mint Kelet-Németor­­szág a fal leomlása után. Sokan az utcára kerültek, miközben a várost belengte valami baljós hangu­lat. A kocsmákban sok alkoholista ült, amit csak felnőtt fejjel sikerült feldolgoznom, mivel a szüle­im esetében ilyen probléma nem volt. Az emberek többségét pedig a kultúra helyett inkább a sport, a foci érdekelte. Én a Bányász Képzőművész Körbe jártam, ahol nénikkel rajzoltunk portrékat. Illetve hatott még rám két fontos tatabányai alkotó, Ger­ber Pál festőművész és Lois Viktor fémszobrász, akinek a városban van egy állandó kiállítótere, egy ipari csarnok tele mosógépekből meg egyéb indusztriális eszközökből készített gépekkel, amelyekkel lehetett zenélni. Szóval én Tatabányát mindig úgy láttam, mint a Twin Peakset: fenn, a hegyen éltek a szellemek, a völgyben meg elterült a város, ahol éldegélt egy őrült kamionsofőr, isko­lás fiúk meg lányok meg mindenféle fura szerzet. Mindez egy unalmas kisváros látszatát keltette, a felszín alatt viszont valami univerzális titok, vala­mi mágia lappangott. Stílusok keveredése Botond a művészetben is megtalálta a mágiát: ta­nulmányozni kezdte a belga festőművész, René Magritte szürreális képeit, melyek a felszínesből, a banálisból indultak ki, de képesek voltak egy csendéletet, például egy almát egy asztallal úgy ábrázolni, hogy az mégse legyen olyan egyszerű, hanem mélyebbet fejezzen ki. Tizenhat évesen elhatározta, hogy tényleg művészettel szeretne foglalkozni, így nekiállt képezni magát: a megyei könyvtárba járt, ahol sorra bújta a művészeti könyveket, magazino­kat, albumokat, vagyis mindent, amit talált. Aztán eljött az utolsó év, amikor is felvételizett festőművész szakra a Magyar Képzőművésze­ti Egyetemre, ahová második próbálkozásra felvették. Az első két évben azonban nehezen jött az ihlet. Botond gondolatban visszatért a tatabányai világhoz, René Magritte-hoz, a szürreális csendéletekhez, és alkotott valamit, ami nagyon is mai. A képein ugyanis a klasszi­kus festészeti megoldások helyett a képalkotó szoftverek világát, a mesterségesen létreho­zott, több képből összemontázsolt kompozí­ciókat hozott létre. Diplomamunkáján például 3D-s lebegő miskakancsót festett meg, majd a művészeti stílusokat is vegyítette. A science fiction filmek idegen bolygóit és hibrid lényeit idéző képeit a szecesszió eleganciájával vitte a vászonra, majd 2015-ben a Horizont Galériá­ban megfogalmazta ars poeticáját, amikor is három művészeti korszakot „ütköztetett”. A tárlat címe RGB volt, de az nem a Red, Green, Blue, vagyis a televíziók és számítógépek képi megjelenítésénél használatos három alapszín­re, a vörösre, a zöldre és a kékre utalt, hanem a román, gótikus és barokk stílusokra, melyek Botond képein egyszerre jelentek meg. Ezzel ellent akart mondani annak a bevett módszer­nek, miszerint a művészeti oktatásban a taná­rok lineárisan haladnak a tananyagban, egyik korszaktól haladva a másikig, miközben az internet ezt a linearitást megszüntette, hisz a virtuális térben ezek a korszakok egymás mel­lé kerültek, egyikből ugorhatunk át a másikba a Google képkeresőben, a YouTube-on vagy az Instagramon.­­ A neten egy világenciklopé­dia kitárult, mintha az ókorban az alexandriai könyvtárba léptünk volna be. Ennek a térnek a millió fiókjába a felhasználók mindent bepa­koltak, így bárki bármikor „leemelheti” magá­nak a Dávid-fejet, egy barokk oszlopfőt vagy a Mortal Kombatot. Netesztétika a köbön - Nálam kétszer születnek meg a képek. Az első fázisban digitálisan hozom létre a kollázsokat, majd az elkészült képet a vászonra ecsettel, olaj­jal, pasztellel, illetve retuspisztollyal viszem fel, olyan érzést keltve, mintha az egy digitális kép lenne. Ezután pedig megkérem Bíró Dávid fo­tográfust, hogy készítsen reprókat a művekről, amelyeket feltöltök a honlapomra és az Instag­­ram-oldalakra - mondja Botond. A folyamat során tehát a digitálisan tervezett mű először analóggá válik, majd a fotózás által visszakerül a virtuális térbe. Alkotói módszerét a hiphopszámok készítésé­hez is hasonlítja, melyek samplerekből épülnek fel, s ezek ismétlődésének ritmusára énekelnek az előadók.­­ A műfajban alkotó kreatív produ­cerek is lemezeket gyűjtenek, miközben keresik a zenei mintákat, hogy azokat önmagukban vagy eltorzítva használják fel a zenéjükhöz - mondja Botond, felidézve azt a 2013-as esetet, amikor az Omega beperelte Kanye West amerikai rappert, mert a New Slaves című dalában felhasználta a Gyöngyhajú lánynak a jellegzetes taktusait. A festményeit mostanság pedig leginkább a mesterséges intelligencia által létrehozott ké­pekhez hasonlítja, hisz azokon is szubjektíven válogatott motívumokból állnak össze koráb­ban nem látott képek. - Amikor elkezdtem ez­zel foglalkozni, tudtam jól, hogy idővel beérik a munkám. Azonban tisztában voltam azzal is, hogy lesz pár nehéz évem, mert az emberek nem fogják érteni, amit csinálok. Amikor diplomáz­tam, mindenki absztrakt művészetet csinált, en­gem viszont az érdekelt, hogy a generációmnak milyen a vizuális megélése. És annyira erősnek éreztem ezt a kollektív tudatot, hogy nem volt más választásom. A vászonhoz álltam, ecsetet fogtam, és megfestettem a bennem kavargó digi­tális képeket. P. SZABÓ DÉNES Q_ __IoooLU CQ LU>< VQ_ oI—o

Next