Népszava, 2024. január (151. évfolyam, 1-26. szám)
2024-01-30 / 25. szám
vÉLEMÉNy_________________________________________________ffSS I 9 / így vagyunk szuverének ' Néhány nap leforgása alatt három olyan hír jelent meg a magyar nyilvánosságban, amelyek, ha egymás mellé rakjuk őket, egész pontos képet rajzolnak elénk a magyar szuverenitás mibenlétéről és korlátairól. Egyrészt az állami szuverenitásvédelem (ha úgy vesszük, a magyar függetlenség legfőbb hivatali őre - előéletét tekintve szorgos pártmunkás, akinek erről esetleg a Rákosi-korszak jutna eszébe, gondoljon inkább a Novák Katalin üdvözlésére a fagyos pusztába kivezényelt kispajtásokra, és tegye föl magának a kérdést: előre mentünk az 50-es évek óta, netán hátra vagy inkább sehova - hosszas kormányzati tagadás és mellébeszélés után csak kibökte, hogy az új nem hatóság bizony az idegenszívű sajtó megrendszabályozásával is foglalkozni akar. Másrészt kiderült, hogy az elvben a kormánytól markánsan független, a gyakorlatban azonban kormánypárti influenszerkeltetőként működő Megafonnál - amely társintézményeivel együtt az elmúlt években mintegy 8 milliárdot költött arra, hogy az általa kiképzettek hatékonyabban tolmácsolják a szociális médiában a Párt üzeneteit nemcsak a látszat szerint, hanem a valóságban is a Fidesz propagandaképzője, amely ismeretlen, azaz legalábbis gyanús forrásokból manipulálja a politikai közvéleményt. Harmadrészt pedig megtudtuk, hogy az Orbán-kabinet legszűkebb belső köréből kézivezérelt magyar sajtó nemcsak a határon innen, hanem a határon túl is sokat tesz az orosz háborús dezinformáció terjesztéséért. A fentiek fényében a Lánczi-féle coming out-interjúnak az volt a legtanulságosabb része, amiről a főhivatalnok nem beszélt. Az a látszat keletkezett ugyanis, aligha alaptalanul, hogy ha a magyar sajtó nem kormányirányítás alatt álló, egyre szűkebb halmazában akadnak olyan orgánumok, amelyek részben külföldi befektetők pénzéből működnek - ahogyan ez a médiában a teljes nyugati világban elterjedt -, vagy az állami közreműködéssel elszívott hirdetési bevételeik egy kisebb hányadát külföldi pályázatok révén próbálják pótolni, az a hivatalos kormányálláspont szerint súlyosan sérti a magyar szuverenitást, tehát fel kell lépni ellene. (Néhány példa arra, hogy ez mennyire abszurd: az USA legbefolyásosabb tévécsatornája, az Orbánnal is feltűnően barátságos Fox News ugyanúgy ausztrál tulajdonban van, mint Nagy-Britanniában a The Times vagy a The Sun.) Ellenben az, ha ki tudja, honnan pénzelt Fidesz-kliensek uralják le - főleg kampányidőszakban - a Facebookot és a YouTube-ot, vagy ha a Kreml-párti háborús indoktrináció formálja magyarok millióinak a véleményét arról, hogy mit gondoljanak az Ukrajna elleni agresszióról, nem sérti - sőt ezért nem is érdekli a hivatalt. Közben bejött a három mellé egy plusz egyedik hír is: ugyan kimutatható nemzeti érdeket itt az összes NER-thinktank együtt sem tudott megkreálni két év alatt, utolsó Putyin-csatlósként tovább blokkoljuk a svéd NATO-belépést. És bár még a Holdról nézve is csicskaságnak tűnik, a magyar önállóság védelmezői - Kövér László hangján - erre is csak annyit mondanak: csitt, mi így vagyunk szuverének. HARGITAI MIKLÓS játszma a a harc, hát legyen harc. Ez derül ki abból a dokumentumból, amelyet a Financial Times szellőztetett meg. Az EU-nak végképp elege lett Magyarország játszadozásaiból, olyan keményen sújtana le a gazdaságunkra, ha Orbán Viktor megvétózná Ukrajna uniós támogatását a csütörtökön kezdődő uniós csúcson, hogy a piac segítségével térdre kényszerítené az országot. Mivel a Bizottság nem cáfolta az értesülést, abból indulhatunk ki, a hír igaz. A kormánynak sikerült elérnie azt, ami korábban elképzelhetetlennek látszott: Brüsszel meg akarja leckéztetni egy tagországát, s már a források blokkolásával sem elégedne meg. Zsarolásra zsarolással válaszolna. Brüsszel ezzel végleg szakít az Angela Merkel egykori német kancellár által képviselt stratégiával, amely szerint valamit ígérünk az EU rebellisének azért, hogy kicsikarjunk egy kompromisszumot. Brüsszel megelégelte, hogy a magyar kormány macska-egér harcot vív ellene, s változtatni kíván a szerepkörökön: a Bizottság akar a macska lenni, a siralmas költségvetési helyzetben lévő Magyarországot pedig az őt megillető egér szerepére akarja kárhoztatni. Az EU kemény tervei mögött nemcsak az Európai Parlament nyomásgyakorlása áll, hanem az uniós polgárok dühe is, akik nem értik, miért segítik az adópénzeikkel azt az országot, melynek miniszterelnöke sorban tesz gesztusokat az agresszor Oroszország elnökének. Az EU egyszer már megmutatta, milyen erővel rendelkezik, amikor 2011-ben lényegében lemondatta Silvio Berlusconi olasz miniszterelnököt, mivel kis híján csődbe vitte hazája gazdaságát. Brüsszel is tudja, Orbán itthon olyan viszonyokat teremtett, annyira beágyazta magát a hatalomba a demokrácia leépítésével, hogy nálunk erre nincs esély. Ám mindannyiunk számára gyászos jövőkép, hogy a kormányfő minden bizonnyal az országot is beáldozná a hatalom megtartása fejében. JEGYZET Rónay Tamás NAfTYastól C D4L UNoKAKRA maradt. S UNo K%| /MARADt i*?k &ÁÁM PÁPAI GÁBOR RAJZA BUNKÓCSKA F. SZABÓ KATA Novák Katalin láthatóan lubickol a női egyenjogúság és persze a béke élharcosának szerepében. Nőnek lenni ttól, hogy egy országban nő tölti be a köztársasági elnöki pozíciót, még nem lesz jobb a nők helyzete. És attól, hogy ez a bizonyos köztársasági elnök ősszel megrendezi a Női Államfők Budapesti Csúcstalálkozóját a nemek közötti egyenlőtlenségre és a béke előmozdítására fókuszálva, még nem valósul meg a teljes egyenjogúság és a világbéke sem. Persze egyetlen vezető sem veheti magára mindennek a terhét, és az is tény: szimbolikus jelentősége van annak, ha egy országban nő ülhet az államfői székben. Még akkor is, ha ez a tisztség jelenleg Magyarországon szintén csak szimbolikus. A valódi nemi egyenjogúság megvalósulását inkább akadályozzák azok a nők, akik leginkább azért kerülhetnek pozícióba, hogy rajtuk keresztül az egyébként főleg férfiak által irányított országvezetés azt mondhassa: lám, nálunk egy nő is elérhet ilyen magasra. Novák Katalin láthatóan lubickol a női egyenjogúság és persze a béke élharcosának szerepében, miközben gyereket nevel, ablakot most és sajtos stanglit süt. Közben néha azért kicsúszik a száján olyasmi, hogy a nőknek nem kell versenyezniük a férfiakkal, és ne higgyék, hogy ugyanannyit kellene keresniük, mint nekik. Mégis honnan tudhatjuk, hogy egy nő kinevezése hovatovább csak propagandacélokat szolgál? Érdemes a miniszterelnök jól ismert bölcsességét kölcsönvenni és azt figyelni, amit a női politikus csinál, és nem azt, amit mond. A nők jogainak élharcosaként tetszelegni addig a pillanatig visszás, amíg az ország politikai, gazdasági és kulturális vezetésében drámaian alacsony a nők aránya. Vagy amíg a gyerekekről és idősekről való gondoskodás terhének nagy része még mindig a nők vállát nyomja. Egy olyan országban, ahol évek óta nem ratifikálják a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről szóló isztambuli egyezményt. Ahol a nők jóval kevesebbet keresnek, mint a férfiak, és előbb terjed el a 2008 óta változatlan összegű családi pótlék megszüntetésének, mint megemelésének a híre, holott ez az a juttatás, amely a többi támogatással ellentétben, anyagi helyzettől függetlenül szinte biztosan a nők pénztárcájában landol. A A nagyvonalú szomszéd BEUGRÓ Jk Aostanában azzal ugr \ /1tatom a családom I \ / I többi tagját, hogy én I \ / I akkor is EU-s polgár maradok, ha a NER mindenese a sértettsége okán kivezeti Magyarországot az Unióból. Sokáig nem voltam büszke a román állampolgárságomra, hiszen sem a diktatúra idején, sem a visszaszerzett szabadság időszakának zűrzavaros kezdetén (Funar-korszak) sem tett olyasmit, ami miatt ez az érzés megszülethetett és megerősödhetett volna. De most már mindketten az EU tagjai, ráadásul Románia inkább befelé tart a klubban, míg mi inkább kifelé, arról nem is szólva, hogy a régen megvetett, lenézett szomszéd egyre több mutatóban előz minket. Nem egy kistigris, de már rég nem egy kivert macska. A megerősödéssel együtt mintha frusztrációból is kevesebb lenne, egyre kevesebbszer kerül elő a román érzékenység érve, amely Csakhogy amióta Orbán Viktor ámokfutása zajlik az EU- ban, amikor úgy lengetjük a vétót, mint eleink a kardot, csak jóval kevesebb méltósággal, egyre inkább kezdem felfedezni magamban a románságot. De a magyar kisebbségnek tekintettel kellene lennie, és a magyarkártya előhúzása is kezd kikopni a választási kampányok koreográfiájából. A minap Marcel Ciolacu román miniszterelnök úgy fogalmazott, hogy elmúltak azok az idők, amikor az Erdélyről szóló diskurzus óhatatlanul érzelmeket váltott ki, és a politikai szereplők feladata nem az érzelmek felkorbácsolása és kihasználása, hanem a közbeszéd normalizálása. Nagyon vágytunk az efféle európai hangra, amely persze ott volt már korábban is, de a román nemzeti színű kukák és padok hisztériája mindig elnyomta. „Valójában (...) mindannyian különböző etnikumú románok vagyunk: románok, magyarok, ukránok, németek, akik együtt élnek Romániában. Azt hiszem, ez áldás és nem ok a vitákra, a minket elválasztó dolgok megtalálására”, tette még hozzá, és ezzel végre nehéz vitázni. Korábban még felhorkantam volna a „különböző etnikumú román” definícióra, hiszen az én magyarságomba semmiféle román identitás nem keveredett, pusztán a történelem szeszélye és a határok ide-oda tologatása érhette el, hogy Romániában kellett élnem. És amíg ezt meg nem érti a többség, addig nincs miről beszélni, mármint azt, hogy a magyar nem valahonnan idekeveredett kisebbség, hanem ha kényszeredetten is államalkotó nép, tehát pont olyan jogok illetik meg, mint a többséget. Csakhogy amióta Orbán Viktor ámokfutása zajlik az EU-ban, amikor úgy lengetjük a vétót, mint eleink a kardot, csak jóval kevesebb méltósággal, egyre inkább kezdem felfedezni magamban a románságot, mint újfajta európaiságot. Azt, amit annyira hiányolok a saját hazám kormányában. „Isten arra teremtett bennünket, hogy ne széthúzzunk, hanem közösen építkezzünk”, mondja Ciolacu, és ez most hihetően hangzik, hiszen elég megnézni a 21. századba belépett Erdélyt, benne Kolozsvárt, ahogy a funari őrületet lerázva elindult egy modern európai város felé, és olyan kozmopolita arcot kezd ölteni (megőrizve minden helyi sajátosságát), amit én Pesten kívül majd minden magyar nagyvárosból hiányolok. Nagyvonalúság, azt hiszem, ez a kulcsszó. A magabiztos, valódi győztesek jellemvonása. Szemben a kicsinyességgel és a gőggel. Az egyikkel lehet építkezni, a másikkal legfeljebb túlélni a tetszetős romok felett. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND