Népszava, 2024. február (151. évfolyam, 27-51. szám)
2024-02-20 / 43. szám
I VELEMENY NÉPSZAVA 2024. február 20., kedd I Sodródás az örvény felé Oly időszerű Szerb Antal Keserű pohár című műve, amiben ezt írta: a magyar nemzet logikusan gondolkodó része „riadtan takarja el szemét, amint az örvény felé közeledünk”. Ám az utolsó előtti pillanatban „hirtelen titkos erőtartalékok nyílnak fel a lélekben. Erőtartalékok, (...) amelyek kegyelemszerűen jönnek, amikor már mindenről le kell mondanunk”. A magyar belpolitikai fejleményekre a külföldi sajtó is felfigyelt. A spanyol El País azt emelte ki: a pedofilsegítőnek adott kegyelem „megrázza Orbán kormányát”. A Vecernji list konzervatív horvát lap megjegyezte: az egész ügy rámutatott, „mennyire képmutató a rendszer”. A német közszolgálati televízió, a ZDF pedig egyenesen e kérdést tette fel: „Hogyan élheti túl ezt Orbán?” A „99 százalék” mítosza megbukott, külföldön is látják a repedéseket a magyar politikai rendszer falán. Ez az igazi „rémálom” miniszterelnökünk számára, mert egy belülről rothadó rezsim nem diktálhat Brüsszelnek. Nem állhat egy európai szintű populista összeesküvés élére sem, hiszen némi mosollyal, sőt kárörömmel fogadhatják Nyugaton, ha a kormány bármely illetékese azt állítja, a „magyar emberek” egyöntetűen támogatják miniszterelnökünk Nyugat elleni harcát, elég csak a pénteki tüntetés egész Európát bejárt képsoraira pillantaniuk. A propagandagépezet kínlódása a külpolitikában is érzékelhető. A Fidesz ki tudja, hány európai parlamenti képviselői helye most nem tűnik olyan vonzónak. Giorgia Melómnak, az Európai Konzervatívok és Reformisták elnökének is számba kell vennie: ha befogadná pártcsaládja a Fideszt, az állandó támadási felület lenne számára. Ugyan nem gondoljuk azt, hogy a zsarolás stratégiájának ezzel vége, hiszen ez a magyar külpolitika alapja, de a jövőben az itthon lappangó feszültség miatt is jobban meg kell fontolni, meddig feszítse a húrt a kormányfő. Kiderült ugyanis: a magyar társadalom csendes része nem azért hallgatott eddig, mert egyetért például a bugyuta Brüsszel-ellenes plakátokkal, hanem mert úgy érezte, nincs olyan erő, ami képviselné az érdekeit. Ám egy szikra is elég ahhoz, hogy ez a lappangó erő, vagy ahogy Szerb Antal nevezte, a lelkek erőtartalékai, a felszínre törjenek. Ha tovább halogatnánk Svédország NATO -csatlakozását, azzal csak magunk alatt vágnánk a fát. A kormányfő évértékelésében a kedvező döntést előlegezte meg azon kijelentésével, hogy „jól haladnak a tárgyalások” a svédekkel. Állítólag fegyverüzlet készül, ami számunkra igen előnyös, de mivel a hír kormányközeli portálokon jelent meg, felmerül a kérdés, nem csak arról van-e szó, hogy azt akarják elhitetni: engedmények sorát csikartuk ki a halogatással, s megint győztünk. Kínos lenne bevallani ugyanis, hogy a ratifikáció elkerülhetetlen. Az is csak látszólagos erőfitogtatás, hogy az amerikai szenátus kétpárti küldöttségét nem fogadta a kormány egyetlen illetékese sem. Ez is a gyengeség jele, nem volt merszük szembenézni velük, egyetlen indokot sem tudtak volna felhozni arra, miért lettünk utolsók a ratifikációban. A kormány többfrontos harcra láthatóan nem képes. Kapálózik ugyan, de az erő fogytán, s lassacskán sodródik az örvény felé. RÓNAY TAMÁS Gesztusok A bokszringben nem szokás gesztusokat tenni. Az ellenfél és a közönség is könnyen a gyengeség jelének vélheti. Különösen kockázatos ez egy olyan ellenféllel szemben, aki régen maga mögött hagyta a finom gesztusok világát, talán soha nem is mozgott benne otthonosan. „A politikában mindig csak egy ütésre vagy a padlótól” - mondta a hétvégén Orbán Viktor. Azt nem mondta, de tapasztalat: soha nem mulasztja el bevinni azt az egy ütést, ha alkalma adódik rá. Az ellenzéki városvezetés ehhez képest öt éve úgy tesz, mintha nem ütnék le rögvest, ahogy bemászik a kötelek közé. Kezet nyújt, ajándékot visz, illedelmesen hajolgat. Holott már az elején kapott egy gyomrost. Az atlétikai stadionhoz adott hozzájárulásért cserébe 50 milliárdot ígért a kormány a főváros egészségügyi rendszerének fejlesztésére. A felét se kapta meg, miközben a többszörösét vették el Budapesttől azóta mindenféle címen, és közben ugrott a diákváros terve is. Tavaly Karácsony Gergely a közgyűlést mellőzve saját hatáskörben hagyta jóvá, hogy a Fővárosi Önkormányzat, illetve cégei átengedjék Budapest több tízezer közvilágítási oszlopának reklámcélú hasznosítását a NER két dicső lovagjának. Elhitték, hogy az elefántfüleken nem lesz majd narancs. Azután jött a Lázár kottájából játszott kölcsönös bérletelfogadás, amelyen sok milliárdot bukhat a főváros. S ha már ott voltak a tárgyalóasztalnál, a főváros segített kisimítani a HÉV-láncot is az abroszon. A szolidaritási adó inkasszói jelentette gyomrosoktól lélegzetet is nehezen kapó városvezetés nagylelkűen belement az uniós projektcserébe. Lázár későbbre tolhatja a HÉV-felújítást, mert sehol se tartanak az előkészítéssel. A gyorsan fogyó idő miatti forrásvesztés kockázatát átpasszolva ezzel a fővárosnak, miközben mini-Dubaj-ügyben Lázár szóba se áll velük. Azzal, hogy a korábban „gyermekvédőként” reklámozott kormánya az immár ráégett botránnyal kiengedte a szellemet a palackból, nem lehet megúszni a szembenézést. Leértékelt kitüntetések Nyomoz a Főpolgármesteri Hivatal, miképpen kaphatott 2015-ben Bárczy István-díjat egy utólag jogerősen elítélt pedofil szörnyeteg. A bicskei gyermekotthon volt igazgatójának bűnös tetteiről ugyanis két lelkiismeretes dolgozó már négy évvel azelőtt tájékoztatta a városháza illetékeseit. A pedofilügyben nyújtott, a legfelsőbb szintekig hatoló döbbenetes elnöki kegyelemből, annak szálaiból, így az említett fővárosi kitüntetés, valamint a még érthetetlenebb 2016-os Magyar Bronz Érdemkereszt felháborító adományozásából le kell vonnunk a tanulságot. Tévedés, hogy Orbán Viktor az évértékelőjén lezárta a témát, és megint rákenhet mindent Sorosra, Brüsszelre vagy Washingtonra. Azzal, hogy a korábban „gyermekvédőként” reklámozott kormánya az immár ráégett botránnyal kiengedte a szellemet a palackból, nem lehet megúszni a szembenézést. A gyermekvédelmi rendszer működése mellett a kitüntetések, díjak adományozásának eddigi módszereit is felül kell vizsgálni. Tarlós István volt főpolgármester utólag „nem túl jelentős fővárosi kitüntetésnek” minősítette a Bárczy István-díjat, holott azt nem másról, mint híres elődjéről, a XX. század elején lakás- és iskolaépítőként ismertté vált polgármesterről, majd főpolgármesterről nevezték el. Rendkívül káros az a gyakorlat, amelyben egy vezető politikus - legyen bár államfő vagy alpolgármester - mindent aláír és javasol, amit eléje tesz lobbista, pártbeli, egyházi vagy egyéb nyomásgyakorló. Igenis, odafigyeléssel elkerülhető, hogy plecsnit kapjon egy akármilyen felső kapcsolatokkal is bíró pedofil szörnyeteg vagy akár egy tüntetőket vezető főrendőr, ezzel jelentősen leértékelve a valódi tudományos, művészeti teljesítményért, a köz érdekében végzett munkáért, szolgálatért odaítélt elismeréseket. A vezetők pedig ne is mondják többé, hogy nem tudtak róla, inkább kérjék számon a hivatalnokokat, a bürokratákat, hogy a végső előterjesztésekben szereplők - akár községi emlékérmet, akár Kossuth-díjat kapnak - csakis feddhetetlen emberek legyenek. SZABÓ ZSOLT Fehér ingünk világít BEUGRÓ a volt péntek este lélekben kisétálni a Hősök terére. Kicsit messzebb voltam ahhoz, hogy fizikailag is megtegyem, de azért is sajnálom különösen, mert a gyermekek melletti kiállás és a gyermekvédelemmel kapcsolatos tiltakozás végre az az életjel, amire oly régóta vártam. A másik Magyarország ébredezése, amelynek már nem csupán lelkiismerete, de ereje is van. Alapvetően nem politikai céllal lép fel, hanem pusztán azt mutatja meg, hogy elege van a rendszerszintű hazugságokból, elege van a felelősség szétkenéséből. Bencsik Andrásnak erről Arany János jut eszébe: vérszagra gyűlt az éji vad. Mert „egy buta hiba miatt a padlón találtuk magunkat, az ellenfél rögtön ránk vetette magát” - foglalta össze a maga olvasatában a történteket. Vajon milyen erő lenne képes megértetni vele, hogy ebben a kérdésben (a gyermekvédelem állapotának javításában. Az ő játszmáik is az örökös túlélés körül forognak, mi viszont lassan megint élni szeretnénk: a hatalommal való visszaélés megelőzésében, a megalázás és kényszerítés visszaszorításában nincs ellenfél? És ezt nem egy ökölpárbajként vagy birkózódélutánként kellene elképzelni, hanem amolyan morális minimumnak. Annak a minimumnak, amelyre már csak elvétve hallgat a jelenlegi rendszer, mert nem érdeke az olcsó moralizálás, mert nem hoz kellő hasznot. Sem pénzben, sem szavazatban. Vagy tényleg úgy kell elképzelnünk Balog Zoltánt és Novák Katalint, illetve a lemondatásukat kikényszerítőket, hogy valóban a mélységes megbánás vezérelte őket? Vajon tényleg megértették, hogy milyen aljas játszma részeseivé váltak? Nekem nem úgy tűnik. Hibáról, apró megingásról, puszta tévedésről beszélnek, s közben minden gesztusuk a gőgről és a tévedhetetlenségről árulkodik. És ha már költészet, nekem a tiltakozásról inkább Petri jutott eszembe: „Hogy elérjek a napsütötte sávig, / hol drapp ruhám, fehér ingem világít, / csorba lépcsőkön föl a tisztaságig, / oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg”. Sokukat ugyanis nem a vérszag érdekli, hanem a megtisztulás vágya hajtja előre. És leginkább az, hogy ebből a hosszú évek alatt kikevert mocsokból a lehető legkevesebb csöppenjen a helyzetük miatt kiszolgáltatott gyerekekre, hiába akarja épp őket megvédeni a hatalom oly álságos buzgalommal. Az ő részükről ez szondázható, könnyű népszerűséget hozó politika, amelyben gáncsot lehet vetni ellenzéknek, Brüsszelnek, a fél világnak, a péntek esti résztvevők szempontjából viszont elemi kötelesség. Igen, jó lenne elérni ahhoz a vékony, napsütötte sávig, ahol végre újra lehetne gondolni magunkat egyénként, közösségként, a magyar társadalom megkerülhetetlen építőköveként. Végre cselekvőként és nem passzív szemlélőként. Félő, hogy ezt a melót nekünk, civileknek kell elvégeznünk, mert nem, még most sem igazán látszik az a politikai formáció, amely ehhez kellő hátteret, nyomatékot és tartást biztosítana. Az ő játszmáik is az örökös túlélés körül forognak, mi viszont lassan megint élni szeretnénk. Nem kibekkelni azt az időt, ami még a hatalomnak hátravan, amíg fel nem falja önmagát. Felhúzni az inget, és vaksin botorkálni az igazság, a mi igazságunk felé. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND