Népszava, 2024. február (151. évfolyam, 27-51. szám)

2024-02-28 / 50. szám

NÉPSZAVA 2024. február 28., szerda 101 VELEMENY A demokrácia több ennél politikus D­onáth Annának szíve joga, ha nem akar együttmű­ködni a „2010 előtti világ árnyaival”, értsd a mai el­lenzék akkor is politizáló vezetőivel és pártjaival. De ugyanígy szíve joga sok választónak, hogy ha végül elmegy a kedve a sokpárti el­lenzék belharcaitól, egymás minősít­­getésétől. Készséggel elhiszem szocialista barátaimnak, hogy az ellenzéki vá­lasztók nyolcvan százaléka pártjaink összefogását támogatná a júniusi vá­lasztásokra. De abban még biztosabb vagyok, hogy az ellenzéki, no meg a bizonytalan és a kiábrándult jobbol­dali szavazók nem választástechni­kai ügyeskedést, hanem egy dinami­kus, erőt sugárzó és kormányzóképes erő megjelenését várják. Ehhez bi­zonyosan nem elég mindig minden­ben az ellenkezőjét mondani annak, amit Orbán Viktor mond. Kemény gondolati és tartalmi munka nélkül a Fidesz elutasításának közös nevező­jéről nem lehet eljutni egy új, győzni képes politikai tömbig. Donáth Anna Momentum-elnök­ként való visszatérése alkalmából legalább megfogalmazta azt a gon­dolati keretet, amelyen belül pártjá­val politizálni akar. Ez a liberalizmus, amely szerinte az egyetlen demok­ratikus politikai erő, hiszen „min­denhol a liberálisok és a szélsőséges populisták feszülnek egymásnak”. Másutt is visszatérően beszél arról, hogy a demokráciát fenyegető popu­­lizmus ellenfele egyedül a liberaliz­mus. Meggyőződésem szerint ez az el­képzelés egyrészt hamis, másrészt rendkívül káros lehet a demokrati­kus mozgalmakra. Hamis, mert ki akarja rekeszteni azokat a demok­ratikus, progresszív erőket, amelyek nem vallják magukat liberálisnak. Igaz persze, hogy minden demokra­tikus párt elfogad bizonyos liberá­lis alapértékeket. De csak annyira, amennyire minden demokrata moz­tömegde­mokráci­ában, ahol mindenki szavazhat, és minden szavazat egyformán számít, po­­pulizmussal magyarázni ellenfeleink győzelmét igen olcsó kifogás­­ galom vall alapvető szociális, környe­zetvédő, a kulturális értékeket őrző és patrióta eszméket. De ettől a szoci­alistákat, a valódi zöldeket, a keresz­tényszocialistákat vagy éppen a dik­tatúrát megtagadó kommunistákat súlyos hiba lenne liberálisnak nevez­ni vagy populistának bélyegezni. A demokrata tábor akkor erős, ha mindenki saját elvei alapján, példá­ul múltjára és ethoszára büszke szo­cialistaként tartozik bele. A szélső­jobboldali erők többek között azért tudnak előretörni hazánkban és ál­talában a nyugati világban, mert a radikálisnak indult szocialista, népi baloldali, antiimperialista mozgal­makból lassan kilúgoztak mindent, ami nem illik bele a liberális kapita­lizmus rendjébe és illemtanába. Elég problematikus a populista jel­­ző állandó előrángatása is. Tömegde­mokráciában, ahol mindenki szavaz­hat, és minden szavazat egyformán számít, populizmussal magyarázni ellenfeleink győzelmét igen olcsó ki­fogás. Ráadásul leegyszerűsítő, vagy éppen téves állítás. A Fidesz propa­gandája, a Rogán-művek kampánya kétségkívül populista. De a kormány gazdaság- és társadalompolitikája nem populista, hanem neoliberális, a magyar társadalom atomizálását szolgálja a Margaret Thatcher-féle „nincs olyan, hogy társadalom” szel­lemében. Az Orbán-kormány állan­dó sarokköveit, Varga Mihályt vagy Pintér Sándort vicces lenne populis­tának nevezni, ők jellegzetesen libe­rál-konzervatív politikusok. De a né­met AFD és a holland Geert Wilders pártja is keményen neoliberális gaz­daságpolitikát hirdet. Gazdasági és társadalompolitikai célok, és igen, az osztályviszonyok­ról vallott nézetek megvallása nélkül megtévesztő dolog politizálni. Nem véletlen, hogy Donáth Anna nem be­szél olyan alapfogalmakról, mint a tulajdonviszonyok, az állam gazdasá­gi feladata, a szakszervezetek szerepe vagy éppen a hazai mezőgazdaság vé­delme. Szépek a liberális szabadság­jogok, de csak akkor, ha a vállalkozás és profitszerzés szabadságát a társa­dalmi és környezeti érdek szigorúan korlátozza. Magyarországon különösen ká­ros a demokrata erőket a liberaliz­musra korlátozni. Széles társadal­mi rétegeket elsősorban a szociális, a nacionalista és egyre kevésbé a vallá­si-erkölcsi alapú megközelítéssel le­het elérni. Amíg nincs nyílt diktatú­ra, addig az egyéni szabadságjogok sajnos másodlagosnak számítanak. A nemzeti szabadság és független­ség ügye történelmileg népszerű, de ezt uniós és NATO-tagságunk elle­nében ma olyanok képviselik, akiket Donáth Anna „szélsőséges populistá­nak” tart. Röviden szólva Magyarországon a nacionalista alapú politikát csak egy alapvetően szociális értékrendű al­ternatíva tudja legyőzni, amelyben kiegészítő segédcsapat lehet a libe­rális és újabban a zöld mozgalom. A hazai liberalizmus képviselői, mint Justh Gyula már az előző századfor­duló előtt felismerték, hogy az ak­kori szociáldemokraták nélkül nem győzhetnek. Az egész huszadik szá­zadi magyar progresszió, benne Bibó Istvánnal és Donáth Anna kiváló nagyapjával erre a felismerésre ala­pozta a politikáját. Tudom, hogy a magyar ellenzék mai állapotában sokak szemében fe­lesleges luxus ilyen kérdésekkel fog­lalkozni. De alapvető gondolati és tar­talmi kérdések tisztázása nélkül nem győzhetjük le azt a Fideszt, amelynek a populizmusa mögött kemény és na­gyon tudatos ideológiai munka van. HEGYI GYULA publicista, szocialista Nem elég vetíteni az osztályteremben görög-római ókorban Ha az infor­matika és mesterséges intelligen­cia korában érdektelen a marathóni csata, a fene megeszi azt a szép jövőt. Az oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére. A történetírók, filozófu­sok, szónokok kedvenc fogalmai közé tartozott a mérték, mértéktartás, arany közép, mértékletesség. Mert nem csak az a fontos, hogy mit; az is lényeges, hogyan, mennyire, men­­nyit. Az oktatásnak is mindig voltak, vannak divatjelenségei. Amikor e sorok írója gyermek volt, a televízi­ót hitték a modern iskola megváltó­jának. Minden iskola és (majdnem) minden tanterem kapott tévéké­szüléket, hogy nézni lehessen az Is­kolatévé adásait. Néha valóban néz­tük, habár felnőttként úgy rémlik, ritkábban, mint a kitalálók hitték, szerették volna. Gimnazista korom - Nyugatról érkező - nagy vívmá­nyának látszott a nyelvi labor. Ma már tudjuk, katasztrofális zsákut­ca. Pályakezdő tanárként a diavetí­tő, epidiaszkóp, írásvetítő, munka­tankönyv volt kordivat. Manapság a csoportbontásban oktatás és az in­formációs technika alkalmazása az. Ugyanakkor a frontális módszer, a tanári előadás a vádlottak padjára helyeztetett. Mindegyik egykori oktatási, módszertani újításban volt logi­ka, mindegyik eszközt vagy mód­szert lehetett, lehet jól alkalmazni. És bármelyik lehet rideg, unalmas, öncélú. Egy kolléganőm, nyugod­jon békében, a diaképek, az írásvetí­tő, epidiaszkóp nagy barátja, a tech­nikára, a legkorszerűbbnek látszó módszerekre alapozta a földrajz­tanítást. A gyerekek utálták őt is, a tantárgyát is. Számomra ebből nem az következik, hogy akkor lomtárba a technikával. Csak a mérték! Jól, s jól. Az írásvetítőben, munkatan­könyvben, csoportbontásban (ön­magában véve) nincs lélek. A tanár szakmai és módszertani felkészült­sége, sokoldalúsága nagyon fontos. Ennél csak a hitelessége fontosabb. Történelemből, ha könnyű a tan­anyag, mesélni kell. Ha nehéz, ele­mezni. Az eszközök mellékesek. Újra és újra olvashatni arról, a magyar diák túl sok lexikális isme­retet tanul, s nem elegendő készség­fejlesztésben részesül. Ez alapvető­en így is van. Jómagam manapság sok olyan tényt, adatot, nevet nem kérek számon a diákoktól, amelye­ket valaha elvártam. Alkalmazok pármunkát, csoportbontást, oly­kor egyéni feladatot adok. Gyakran elemzünk együtt ábrát, grafikont, térképet, szöveges forrást. De mint­ha átesnénk a ló túloldalára! A 2004-es új érettségi történe­lemből bölcsen a „több gondolko­dás - kevesebb magolás” irányába mozdult. Száray Miklós tankönyve­iben jól észrevehetően több az ér­dekesség, olvasmány, nem kötelező kitekintés, mint portré, és kevesebb a tankönyvi főszöveg lexikális ré­sze. De úgy látom, hogy ezen az úton (legalábbis saját tantárgyaimból, történelemből és földrajzból) már nem kell továbbmenni. Micsoda dolog az, hogy a gö­rög-perzsa háborúk már nem törzs­anyag? Mi máson lehetne egy tíz­éves gyereket vagy akár 15 éves gimnazistát megtanítani hazasze­retetre, arra, hogy a zsarnok, az ag­­resszor kedvező feltételek között le­győzhető? És ha az informatika és mesterséges intelligencia korában érdektelen a marathóni csata, a fene megeszi azt a szép jövőt. Az új, köte­lező ötödikes történelemkönyvben nincs szó Mezopotámiáról. Pedig a kör ma is 360 fok, a napárban hóna­pok vannak és 365 nap, használjuk a téglát, a kereket, az ekét. Nem, nem vagyok a lexikális is­meretek észszerű csökkentésének ellensége. És tudom, a kommuniká­ció tanítása, a készségfejlesztés fon­tosabb, mint a marathóni csata év­száma. Nem a reformokat ellenzem, csak mértéket kívánnék. A tanári előadás, a frontális oktatás kiküszö­­bölhetetlen és nagyon jól is művel­hető, érdekes, hasznos, gondolko­dásfejlesztő és motiváló is lehet. A divatos csoportos tanítás (magam is alkalmazom) során az egyik csapat hamarabb végez, unatkozik, a másik nem ér a végére. Öt csoportból há­romban van potyautas, aki a csapat­munkát lógásra használja fel. Bő évtizede jártam tanulmány­úton Dániában. Itt az oktatás-neve­lés diákbarát. A tanulók nem visz­nek haza feszültségeket a családba, gyakran házi feladatot sem. Dán előadónk restelkedve mondja: EU-s vizsgálatok szerint a dán gyerekek a legkevésbé műveltek Európában. Mi volna, ha a mi „poroszos” oktatá­sunkat nem felváltanánk a dánnal? Inkább ötvöznénk a kettőt. Mert, hölgyeim és uraim, odalesz a mér­ték. UJLAKY ISTVÁN tanár E támogatás nélkül csak kietlen grun­­dok jutná­nak nekik. Köszönet Brüsszelnek M­íg a hatalom urai azon fáradoznak, hogy mi­képp maszatolják egymásra - és kö­reiken kívüliekre - az ifjúságügyben megmutatkozott mocskot, addig a civil világban (a kel­lemetlenné értelmezett betűszó sze­rint: NGO-kban) értékes események zajlanak. Néhánynak tanúj­a lehettem. A Superar Művészetpedagógiai Egyesület a kreatív énekléssel és ze­néléssel kínálja meg a hátrányos helyzetben élő iskolásokat. A Zene Házában ötödik születésnapjukat ün­neplő jubileumi koncerten mutatják be a programot március elsején, de előtte - mintegy főpróbaként - gitár­koncertet adtak a MÁV-telepi iskolá­ban, Iványi Gábor intézményében. Az Erdős Virág által is megörökí­tett, nehéz életkörülményekkel ter­helt környék gyerekei most hangszert fogtak a kezükbe, és értő irányítás mellett népdalt, preklasszikust, akár Beatlest játszottak nagy figyelem­mel és jókedvvel a ködös februári dél­utánban. Este pedig a józsefvárosi „sűrűben”, a Kesztyűgyári Közössé­gi Házban az Élményakadémia „Szu­perhősök” projektjének volt záróese­ménye egy dokumentumkiállítás. A program lényege: a hátrányos hely­zetű gyerekeket, fiatalokat képzéssel és élménnyel felruházzák a másokért viselhető felelősséggel, és e módszer­rel válnak ők maguk is a társadalmi felemelkedést, mobilitást vágyó, ezért cselekedni képes ifjakká. A projekteket az Európai Unió tá­mogatta, támogatja. E támogatás nél­kül csak a sivár, fagyos terek és kietlen grundok jutnának, maradnának ne­kik. Olvasóink leveleit a következő címre várjuk: olvasoilevel@nepszava.hu TRENCSÉNYI LÁSZLÓ tanár

Next