Népszava, 2024. február (151. évfolyam, 27-51. szám)
2024-02-29 / 51. szám
NÉPSZAVA 2024. február 29., csütörtök 101 VELEMENY Minek új, ha üres a régi? Érdekes vita bontakozott ki a Népszavában arról, hogy mennyire összeegyeztethető a klímavédelem új területek beépítésével - bár a kérdést öt éve már Bojár Iván András is feszegette. (Mikor épüljön meg a budapesti Dubaj? január 11., Dubaj helyett Budapest! január 25.) Rendszerszinten elsősorban két kérdésben ütköztek az álláspontok: 1. a budapesti lakásválság csökkentéséhez mindenképp szükséges-e új épületek hatalmas széndioxid-kibocsátással járó felhúzása a rozsdaövezetekben, illetve 2. az új épületek építése mennyiben hátráltatja a meglévő épületek energiahatékonysági felújítását. Budapesten nyilvánvalóan komoly lakásválság van, ezt az elszálló ingatlan- és albérletárak is jelzik. Ugyanakkor ezt nem vagy nem elsősorban a fizikai lakáshiány okozza, hanem a meglévő, de használaton kívüli lakások óriási száma. A 2022-es népszámlálás Budapesten több mint 160 ezer üres lakást rögzített, bár ezek jelentős része bizalmatlanságból nem bevallott bérlakás, Airbnb stb. azonban így is lehet 40-80 ezer valóban üres lakás a fővárosban. Ezek a lakások számos okból állnak üresen: például sok lakást befektetésnek vásárolnak, és az évi rezsicsökkentésre fordított közpénz-ezermilliárdok annyira olcsóvá teszik az energiát, hogy az energiahatékonysági beruházások megtérülése például a VII. kerületi társasházak esetében 30-70 értéknövekedés révén üresen is szép hasznot hoznak; a lakáskiadási kockázatok csökkentik a kiadási hajlandóságot; sok lakás (főleg önkormányzati) pedig kiadhatatlan állapotban van, és nincs pénz a felújítására; és vannak olyan lakások is (főleg külföldi tulajdonban), melyeket évente néhány alkalommal használ a tulajdonosuk, és ezért nem akarja kiadni. Megfelelő eszközök alkalmazásával - például Airbnb korlátozása, üres lakások megadóztatása, pénzügyi alap létrehozása rossz minőségű lakások felújítására, lakásügynökségek támogatása - akár több tízezer lakás jelenhetne meg a budapesti lakáspiacon. De talán már az is több ezer lakás piacra kerüléséhez vezetne, ha rövidebbek lennének a fölöslegesen hosszú hónapokig vagy akár évekig elhúzódó hagyatéki eljárások, melyek időtartama alatt nem igazán lehet ki- vagy eladni egy megüresedett lakást. Ha ez nem elég, akkor is van mód olyan lakó- vagy irodaterület-bővítésre, amely kevesebb kibocsátással jár, mint az új épületek építése. A legkevesebb kibocsátással járó lehetőség a meglévő tetőterek beépítése. A panelkorszak előtti budapesti társasházak túlnyomó többségének beépítetlen a tetőtere, és bár csak egy részük alkalmas önálló lakás kialakítására, a legfelső szinti lakások tetőtéri bővítése is sokat segíthet abban, hogy azok nagyobb családok számára is alkalmassá váljanak. De a tetőátépítés és emeletráépítés kibocsátása is jóval kedvezőbb új épületek építésénél, hiszen itt már meglévő alapra építenek. Ezek az építkezések ráadásul a meglévő épületek energiafelhasználása szempontjából is kedvezőek - a szigeteletlen tetőtér megszűnése vagy a kevesebb lehűlő felület révén - és mert a tetőterek eladásából energiahatékonysági felújításra (is) fordítható forráshoz jut a társasház. Kérdés természetesen, hogy az épületek energiahatékonysági felújítása mekkora építőipari erőfeszítést igényel - és ez részben független attól, hogy milyen műszaki állapotban van a ház. Mert például egy födémszigeteléshez akkor is illik rendbe hozni a tetőt, ha az még kibírna tíz évet, a jobban záró ablakok beépítése előtt kezelni kellene az épületek alulról történő vizesedését, a hőszivattyús fűtés kialakítása pedig sokszor az elektromos hálózat felújítását igényli. És természetesen még ezután következnek a szintén jelentős építőipari kapacitást igénylő, konkrét energiahatékonysági munkák. Magyarországon van mintegy 2,6 millió családi ház és közel 120 ezer társasház (85 ezer „hagyományos” és 32 ezer ipari technológiával készült), melyek 80-90 százaléka energiahatékonysági felújításra szorul. Számoljunk 2 millió felújítandó családi házzal és 90 ezer felújítandó társasházzal. Ezen épületek komoly energiahatékonysági felújítása - ami a legfontosabb feladat az extrém hőmérsékletekhez történő alkalmazkodás és a kibocsátás csökkentése tekintetében is - a következő 10 évben évi 200 ezer családi ház és 9 ezer társasház felújítását jelentené. Az ehhez szükséges lakásépítési építőipari kapacitás feltehetően jelentősen felülmúlja a mait, ami kb. évi 20 ezer családi ház, néhány száz társasház felépítésére, valamint kb. 20 ezer lakás ilyen-olyan szintű, nem feltétlen energiahatékonysági felújítására elegendő. (És akkor is felülmúlná, ha 10 helyett 20 év állna rendelkezésre.) Nyilvánvaló, hogy az új épületek építése jelentősen csökkenti az épületek felújításához elérhető építőipari kapacitást. Ami már ma is elég korlátozottnak tűnik, például a VII. kerületben lasszóval kell fogni azokat a vállalkozókat, akik hajlandóak akár egy tetőfelújításra ajánlatot adni. Természetesen az építőipari kapacitás elérhetőségének biztosítása csak szükséges, de nem elégséges feltétele a felújítások beindulásának. Ma nemcsak azért nem történik sok energiahatékonysági felújítás, mert nincs, aki megcsinálná, hanem mert nem igazán éri meg. A rezsicsökkentésre fordított közpénz-ezermilliárdok ugyanis annyira olcsóvá teszik az energiát, hogy az energiahatékonysági beruházások megtérülése például a VII. kerületi társasházak esetében 30-70 év. Jellemző, hogy a nyílászárókat sem az energiaspórolás miatt cserélik ki a legtöbben, hanem hogy a lakás csendesebb legyen és modernebbnek tűnjön, így nőjön az értéke. A rezsicsökkentés megszüntetésével egyszerre lenne sokkal rövidebb a megtérülési idő és szabadulna fel rengeteg közpénz, amit az energiahatékonysági felújítások támogatására lehetne fordítani. Ez utóbbi a pénzhiányon, azaz a felújításokat hátráltató másik nagy akadályon segítene, különösen a rászorulók esetében. A társasházakban ma sokszor azért is hiúsul meg egyegy beruházás, mert a lakóközösség tagjai nem tudják (vagy nem akarják) vállalni a felújításhoz szükséges befizetéseket. Ha az emberiség komolyan gondolná a klímavészhelyzetet, akkor erősen visszafogná az óriási kibocsátással járó új építkezéseket, és építőipari erőforrásait az épületek energiahatékonysági felújítására fordítaná. Különösen igaz ez Budapesten (illetve Magyarországon), ahol megfelelő szabályozással rövid távon a piacra terelhető üres lakások száma (legalább 15-20 ezer) nagyobb annál, mint ahány néhány év alatt megépíthető (évi 4-6 ezer). Megfelelő szabályozás nélkül pedig félő, hogy az új, jelentős részben befektetési céllal vásárolt lakások nagy része is üres lakássá válhat a beruházók nagy örömére. Hiszen minél több az üres lakás, annál nagyobb a lakásigény, és így annál jobban megéri a következő beruházás. TÓTH CSABA, a Levegő Munkacsoport Szakértői Testületének tagja Megalapozatlan agrárkormányzati víziók Az oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére. Nagy István agrárminiszter túlzott optimista nyilatkozatot tett a magyar agrárgazdaság várható fejlődéséről a közelmúltban. Szerinte 2030-ra 15 milliárd euró lehet az agrárgazdaság exportja, a termelékenység 50 százalékkal növekedhet, a hozzáadott érték pedig megduplázódhat. De vajon reális-e az agrárminiszter prognózisa? Hiszen az utóbbi két év teljesítménye inkább visszaesést mutat, mint növekedést. A mezőgazdasági termelés volumene a múlt évben - a KSH előzetes adatai szerint - 25 százalékkal meghaladta ugyan az aszályos 2022. évi szintet, de abban az évben 19 százalékos volt a visszaesés 2021-hez képest. Ugyanakkor az élelmiszeripari termelés volumene 13 százalékkal csökkent tavaly, és jelentősen bővült az élelmiszerimport. Orbán Viktor miniszterelnök azt ígérte a múlt évi évértékelőjében, hogy „a privatizációval tönkretett élelmiszeripart feltámasztjuk”. E célkitűzés helyessége nem vitatható, megvalósítása azonban eddig csak részleges eredményeket hozott. Erre világít rá az élelmiszeripar múlt évi visszaesése is. A tavalyi, kedvezőnek mondható növénytermelési hozamok ellenére a folyó áron számított mezőgazdasági termelés csak 6,5 százalékkal növekedett, mivel a mezőgazdasági termékek átlagos árszínvonala 15 százalékkal csökkent; ennek ellenére az élelmiszerek fogyasztói átlagára végig magas szinten maradt. A múlt évben az állattenyésztés teljesítménye kismértékben csökkent, az élelmiszeripari termelés visszaesése viszont - az előzőek szerint - jelentős volt, így nem tekinthető megalapozottnak az a vízió, hogy a hozzáadott értéket meg lehetne duplázni a következő hét évben, mert jelenleg ezzel éppen ellentétes folyamatok zajlanak. Az EU mezőgazdasági kibocsátásából hazánk 2022-ben 2,1 százalékkal részesedett, de a bruttó A magyar agrárgazdaság versenyképességi csapdahelyzetbe került, és ebből csak a jelenlegi hatékonysági deficit ledolgozásával lehet kikerülni, hozzáadott értékből csak 1,5 százalékkal; ez azt jelenti, hogy a magyar agrárgazdaság versenyképességi csapdahelyzetbe került, és ebből csak a jelenlegi hatékonysági deficit ledolgozásával lehet kikerülni. Meg kell jegyezni, hogy a korábbi években az EU mezőgazdasági kibocsátásából és a bruttó hozzáadott értékből is megközelítően azonos arányt értünk el, de a látványos romlás 2022-ben következett be. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az uniós fenntarthatósági követelmények megvalósítása miatt az európai mezőgazdasági termelés várhatóan 10 százalékkal csökken, úgy a hazai, mint nemzetközi prognózisok szerint. Tehát egyelőre nem reális opció nagy ívű növekedési pályában gondolkodni, mert ennek nincsenek meg a feltételei. Komoly figyelmeztető jel az is, hogy az agrárolló az elmúlt évben 88 százalék lett a KSH adatai szerint, ami jelentős nagyságrendű mezőgazdasági jövedelemátcsoportosítást jelent az ipar és a kereskedelem számára. Emiatt is tovább növekszik az agrárhitelek aránya a finanszírozásban. Pedig a mezőgazdasági és élelmiszeripari vállalkozások eddig is dinamikusan növekvő összegű hitelekre kényszerültek, és így a saját források aránya folyamatosan csökkent, ami rontja a versenyképességet a növekvő kamatköltségek miatt. A mezőgazdaság hitelállománya 2023 első háromnegyed évében 1048 milliárd forinttal nőtt 2019 azonos időszakához képest, a növekedés mértéke négy év alatt 53 százalék, az élelmiszeriparban 44 százalék a hitelállomány-növekedés üteme, az összege pedig 751 milliárd forint. Az agrárkormányzat részéről reális helyzetelemzésekre és szakmailag megalapozott prognózisokra, valamint egy új „agrárdealre” lenne szükség, mert e nélkül a magyar agrárgazdaság piaci pozíciója tovább gyengül, és az import élelmiszerek aránya is magas szinten marad. DR. FEKETE FERENC agrármérnök