Néptanítók lapja 4. évfolyam, 1871
1871-05-04 / 18. szám
egy 29008- nek első eleme al összefügg a finn jalka szóval, mely annyit jelent, mint a magy. láb. Azonban a jaka szónak van még egy más testvére a magyarban, t. i. gyalog. Így vagyunk az úgynevezett viszonyragokkal is; pl. a kor ilyen kifejezésben egy órakor viszonyragot képez tehát ajakszó, de egyszersmind mint önálló anyagszó még ma is ilyen összeköttetésekben ó-kor, újkor stb. Ilyen a kép, pl. mi-kép szóban, a hol viszonyszó s más esetben önálló anyagszó, s anynyit tesz, mint a latin : imago, német: Bild stb. A bői rag pl. emberből szóban kiható rag, de eredetileg s még a 12. században is igy hangzott : belől (ma is ilyen esetekben: belőlem, belőled stb.) s ennek törzse: b e 1 e, a mai bél, tehát szinte anyagszó. A t ó 1, től távolitó rag öszszefügg ezen önálló anyagszóval: t á v. — Más ragoknál, melyek idő folytán jobban elkoptak, ugy hogy azokból mai napig talán csak egy hang maradt hátra, a származás kivontatása nehezebben jár s csak összehasonlító úton felkereshető. Ilyen pl. a magyar többes rag, melyet két alakban beirunk; ezeknek egyikek, pl. h á z a k, másikai, pl. házaim szóban, ellentétben ezzel: h á z am. Miért van nekünk két többesragunk s honnan keletkeztek azok ? Ezen kérdés megoldásával foglalkoztak a legkitűnőbb nyelvészek mint Pott, Kellgrén, B o n e i s nálunk Cz u cz o r, de az eredmény nem volt kielégitő. Én is kínlódtam vele, pedig sokat, még végre a következő véleményben megállapodtam Hogy tovább ne menjünk, szoritkoz* zunk csak a két közel álló nyelvre : t. i. a magyar* és a finnre, s vegyük elő a k ragot. Ez a finnben t alakban fordul elő pl. a magyar: s zeme k a finnben igy hangzik: s imát. A fent idézett külföldi nyelvészek azon nézetből indultak ki, hogy a finn t eredetibb, mint a magyar k, s hogy ez utóbbi az előbbiből lett. Azonban ezen feltevés nem valószínű. Tapasztalt tény az, hogy a torokhangok át szoktak menni a foghangokba, tehát k átváltozik t-vé, de nem megfordítva. Másrészt a finn nyelv hangtörvényei szerint a k, ha a szó végére jut, ott ezen alakban nem maradhat, hanem elváltozik t-vé. S ebből is az tetszik ki, hogy a magy. k eredetibb, mint a finn, s hogy tehát az előbbit kell tekintetbe vennünk, midőn a többesrag eredetét keressük. Honnan lett tehát a k ? A magyarban nem találunk önálló szót, a mely sokaságot, többséget jelentene s a melyre a k-t visszavezethetnők. Keressük hát másutt. A finnben van egy képző, mely gyüneveket, tehát sokaságot jelentő szókat alkot és igy hangzik k op p. u. k i v i annyit tesz, mint a magyar kőcskivikko annyit mint kősokasági kövek. Ezen k o ismét nem egyéb, mint maradványa a szinte finn k o k o szónak, a mely anynyit tesz, mint a magyar sok s valószínűleg ez utóbbinak eredetibb alakja. S eszerint a magyar k mint többes rag ugyan azon anyagszónak maradványa, a melyből lett a sok szó. Most azon kérdés keletkezik, miből lett a második többes rag, t. i. az i? Erről is több magyarázatot olvastam anélkül, hogy megnyugtatást nyertem volna. Az erre vonatkozó saját kutatásaim eredménye a következő: mindenekelőtt feltűnt az, hogy a finn nyelvben szinte az i szerepel mint többes rag azon esetekben, ahol utána közvetlenül még egy más és pedig másalhangzóból álló rag következik. Például a finn sano annyit tesz, mint a magyar szó, annak többese sanotu, magyar szavak; de ha ehhez a birtok rag tin járul, nem lesz sanotu, hanem sanotu. Mi lehet ennek az oka ? A nyelvtan hangtörvényei szerint a t nem szokott átmenni i-be, tehát itt sem lehet mondani, hogy az i a t-ből lett. De ha megfontoljuk, a mi fentebb mondatott, hogy a t nem eredeti, hanem a k-nak elváltozása, azon kérdés merül fel mindenek előtt, váljon ezen i nem lett-e k-ból? És erre igennel válaszolhatunk, ha megfontoljuk, hogy a nyelvekben a torokhangok átmenetele az úgy nevezett inyhangokba (i,j) nagyon is divatos. P. u. a latin e g o, gót i k az olaszban igy hangzik i o, francziában j e; ha továbbá még csak azt veszszük tekintetbe, hogy a poroszok a g-t rendesen jnek mondják, tehát p. u. ezen kifejezést: Guter Gott így ejtik ki: Juter Jott. Még egy példát, ami a latinban mássalhangzó előtt k (— c), az már a francziában, p. u. latin: factum a francziában: fait; latin: fractum, francziában : trait stb. És ebből a tetszik ki, hogy a k-nak ellágyulása i-be csakugyan nyelvtörténeti tünemény, melyet a magyar nyelvre is alkalmazhatunk és igy a házaim alakban levő i-t az eredetibb k-ra visszavezethetjük. Tehát házaim e helyett van házaim. Hogy ez nem vakmerő magyarázat, képesek vagyunk még az által is bebizonyítani, hogy a magyar parancsoló rag t. i. például a d j szóban még a halotti beszédben mint c h fordul elő, melynek a finn parancsolórag k a, k e felel meg s ez ismét nem egyéb, mint maradványa ugyan azon szónak, a melyből a k e 11 is keletkezett. Mindezekből tehát következik, hogy eredetileg mind a magyarban, mind a finnben csak egy többes rag volt t. i. k, melyből a finnben lett t és i, és melyre a magyar i is visszavezetendő. Íme tehát ezen ragnál is látjuk, hogy anyagszóból lett, s hogy tehát azon esetek, ahol nem vagyunk képesek az anyagszóra visszavezetni, még nem jogosít fel annak állítására, hogy azok más módon keletkeztek. És, hogy a indogermán nyelvek tagjai azért, mert azokat értelmezni még nem tudjuk más úton származtak, amelyet egyszersmint az ezen nyelveket beszélő népek valamely magasabb fokú szellemi képességre mutatna, mint a minővel p. u. a magyarok birnak. Dr. Ked Szende, egyetemi tanár. (Folyt. köv.) Oktass szemléltetőleg! A „Néptanítók Lapja" - ik számában azt említi meg egyik czikkíró (dr. Emeríczy Géza), hogy még nem érti az ezen elvet: „Oktass nézletileg".