Népújság, 1968 (11. évfolyam, 1-50. szám)
1968-01-13 / 1. szám
IDŐSZERŰ ELLENTMONDÁSOK A munka kihasználásának lehetősége Arról folyt a vita, hogy kika fejlődés hordozói most és nálunk Jugoszláviában. Egyöntetű volt a válasz: a dolgozók. Ezzel nem sokan érték be. Tovább kérdeztek: ki a dolgozó manapság vagy világosabban: ki nem számít dolgozónak? Rövidebb véleménycsere után ebben is egységes lett az álláspont: dolgozó az, aki valamilyen társadalmilag hasznos tevékenységet fejt ki, meghatározott érdekei vannak, aktívan kiveszi részét a közösségi ügyekből és nem használ ki senki mást. Az ilyen értelemben vett dolgozó teljesen fedi az alkotmányban és a JKSZ programjában megszövegezett dolgozó fogalmát. Azért került említésre e két fontos okmány, mert ezeken alapul egész társadalmi rendünk, ezt a rendet pedig éppen a legszámosabb tényező, a dolgozók tömege szavatolja. Tehát a gazdaság irányításának, a politikának olyannak kell lennie, hogy ne támadjon ellentmondás a dolgozó és a dolgozók közösségének érdekei között. Ez az elv. Ami ideális. A gyakorlatban és a valóságban nehéz betartani szabályait. Nézzük csak, nem kell messzire mennünk, hogy példát találjunk arra, hogyan használja ki az embereknek egy bizonyos fajtája a többit azzal, hogy kevesebbet dolgozik, hogy lazsálja a munkát, még egy-egy gazdasági egységen és szűkebb szociális csoporton, mint például a családon belül is. Az igazi dolgozóval szemben a munkához való aktív viszonyulás helyett az ilyen emberek szorult helyzetükben bomlasztással igyekeznek pozíciójukat megtartani — főleg a jövedelem-elosztás terén. A jövedelem-elosztást pedig — egy kis lazítással — tulajdonviszonynak is mondhatnánk. És itt, a jövedelem elosztásban távolról sincs olyan rend, amit a dolgozók érdekei megkövetelnének. Mert nem tulajdonában lett-e megsértve az a dolgozó, aki tíz évi munka után a gyár kapuja előtt találja magát, végkielégítéssel, pedig ő is munkájának bizonyos részét adta a gyár fennmaradásához, fejlődéséhez. Olvastam, szokásban van Svédországban, hogy férj és feleség teljesen külön kasszán élnek, a legjelentéktelenebb kiadásokig, mindegyikük a saját jövedelméből. A család is egy olyan közösség, ahol a legegyszerűbb a kihasználási lehetőség. Persze, a közös kaszsza mindig is nagyobb fogyasztási lehetőséget jelentett, s ez nagyon is érdekében van egy közepesen fejlett társadalomnak, főleg pedig gyáriparának. Könnyen élhet erején felül egy család a közös kasszából, de könnyebben is felbomolhat. A jövedelemrendszernek alapja az, hogy a jövedelem ott kerül elosztásra, ahol megvalósul, ideszámítva nemcsak a termelő vállalatokat, hanem az iskolákat, színházakat és más hasonló közületeket. Alig pár napja lehettünk tanúi annak, hogy legmagasabb szerveink többek között befagyasztották a villanyáram ipari vállalatok személyi jövedelmeinek összegét is a tavalyi január-szeptemberi szinten. Hogy menynyire volt ez szükségszerű, az kérdéses, annyi azonban kitűnt, hogy bár egy ember hatalmas összeget (tőkét) mozgat meg és a vállalat magas jövedelemre tesz szert, de ezt viszont a múltbeli munka valósította meg. A jövedelmet a beszerelt gépek, a beruházás aránya adja, nemcsak az eleven munkaerő. Ilyen alapon pedig ismét beszélhetünk kihasználásról. A ljubljanai közgazdasági fakultáson kétségbe vonták a jelenlegi jövedelmezési rendszer társadalmi-gazdasági tartalmát. Elképzelésük szerint — leegyszerűsítve — a dolgozó egyrészt mint a munkaerő »privát« tulajdonosa, másrészt mint a termelőeszközök »társtulajdonosa« valósítja meg személyi jövedelmét. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy mint munkaereje tulajdonosának, joga van ennek ellenértékére vagyis a fizetésre, és mint a termelési eszközök társtulajdonosának, a többletre. Egyes köztársaságok és a szövetségi végrehajtó tanács közötti újabb keletű ellentét a jövedelmi járulék csökkentése miatt (27-ről 26 százalékra) is részben a jövedelmi rendszer tökéletlenségének róható fel. Ugyanakkor, amikor a gazdasági termelés tempója csökken, a köztársasági költségvetés többletet mutat ki. Másrészről, az a látszat, mintha a költségvetésből pénzelt intézmények jövedelmet valósítanának meg, közben előre meghatározott, »plafonirozott« pénzügyi juttatások mellett egyes közületek kényelmesen és gondtalanul megélnek, mások pedig éppen hogy csak tengődnek. Konc József Gyakori kép vidékünk behavazott utain. A KÖZVÉLEMÉNYKUTATÁS GYAKORLATÁBÓL Kik befolyásolják a döntéseket? Az önigazgatás nem tabu. Hogy helyes vagy helytelen lesz-e az önigazgatási politika az elsősorban is emberektől és azoktól a viszonyoktól függ, amelyekben az emberek élnek. Sok helyütt a pénzügyi nehézségekkel egyidőben bújik ki a szög zsákból, akkor mutatkozik meg az önigazgatás ereje vagy gyengesége. Alábbiakban a gyengeségről lesz szó. Nem általános frázisok elmarasztaló hangnemében, amelyeknek csak romboló »sikere« lehet, hanem az elemző módszer bonckésének segélyével, ennek pedig minden egyes esetben a gyógyítás a célja, noha olykor az operáció is sikerül, s a beteg is belehal az operációba. M. helységben a textilgyár felkérte a ljubljanai közvélemény kutató intézetet, hogy derítsen fényt a vállalatban uralkodó rossz viszonyokra, visszás állapotokra. A helység nevét azért nem írom ki, mert az intézet még nem tette hivatalosan közzé adatait. Az első megállapítás: az összjövedelem egy év leforgása alatt csak l°/o-kal növekedett. Tudott dolog, hogy a textiliparban nem rózsás a helyzet és a távlatok sem kecsegtetők: az olcsóbb és jobb minőségű behozatali áru versenyét nehéz állni, de ennek ellenére elég sok gyár jól feltalálta magát. A jól ismert Rašica vagy a vižmarjei textilgyárban szakosították pl. a termelést, s az összjövedelem növekedése e két gyárban meghaladta a 35°/6-ot is. A kutatócsoport további megállapítása: a 346 alkalmazott (többsége női munkaerő) közül csak 12-en tagjai a Kommunista Szövetségnek. Jellemző a válasz: csak nagyobb fizetés reményében lépnének a KSZ soraiba. A jegyzőkönyvek áttekintése után: mindig ugyanazok a felszólalók. Néhányan beszéltek, a többiek csak hallgattak. A kutatás adatainak feldolgozása után a kutatócsoport, a városi szakszervezeti tanács és a munkaközösség közös gyűlésén is alig akadt felszólaló Fontos adat az ankétből: a munkaközösség tagjainak 81 százaléka úgy véli, hogy a vállalat vezetősége és az igazgató gyenge, le kell váltani. Kik befolyásolják a döntéseket leginkább: az igazgató és a vezető személyek egy csoportja. A csoport az önigazgatási szervekenkívül, »ösztönösen formálódott«, és ilyen vagy olyan módszerekkel sikerül neki az erős kéz politikájával irányítani a vállalatot, másrészről viszont ez az irányítás rendkívüli gyenge. A vezető személyek képzettsége alacsony, az igazgatónak a középiskola rangjának megfelelő elismert képzettsége van. A gyárban csak egy diplomást mérnök dolgozik. A munkaévek után elismert formális képzettség szokványos jelenség annyira, hogy a tényleges és az elismert között nagy különbségek vannak. Mit mondtak a vezetők az ankét eredményeinek láttán? Nem tudtuk, hogy ilyen rossz a vélemény rólunk. Azt viszont láttuk, hogy általános érdektelenség és passzivitás uralkodik a munkaközösségben. A kutatócsoport megállapítása: a vezetők találva érezték magukat, az objektív nehézségeket ismételgették, a reformra hivatkoztak, és ahogy mondják, »általános ideológiai tamburálásba« kezdtek. Arra a kérdésre, hogy tanácsolná-e legjobb ismerősének, hogy jöjjön a gyárba dolgozni: a munkások 68%-a, a vezető hivatalnokok 85°/6-a nemmel válaszolt. Egyébként az érdektelenségről való megállapítás nem helytálló. Az ankétből kitűnt, hogy az alkalmazottak túlnyomó többsége a vezetőséggel nincs megelégedve, nem pedig a fennálló jövedelmezési rendszerrel. A többség véleménye, hogy a jövedelmet nem kell elosztani mind, hanem felét a vállalat fejlesztésére kell fordítani. A gyár iránti érdek tehát megvan. Még egy adat: az egyik (és talán egyedüli) munkás kommunistát megkérdezték: mi a KSZ alapszervezetének a feladata a gyárban — a válasz, hogy segítse a vállalat vezetőit, különösen ilyen súlyos helyzetben, amilyen a mostani is. Az újságíró kérdése a kutatóhoz: milyen eredményre lehet számítani a kutatás után? — Tudatosítottuk a munkásokban helyzetüket és szerepüket, nyomást gyakorolnak majd az intézkedésekre és a döntésekre. Zárszó: a tudatosítás csak úgy jó, ha minden egyes dolgozó a munkájára és a működési területére tett egyszerű, érthető és őket illető kérdésre kész megoldással (nem kifogással!), felelettel válaszol, ugyanakkor szakmatársainak és feletteseinek következetesen felteszi kérdéseit, számára érthetetlen, helytelen vagy nem hasznos ügyekben, ami a felelősségre vonással majdhogynem egyenlő. Hátrány lehet viszont az, hogy a dolgozó a közvéleménykutatás adatai nyomán azonosítja magát a többséggel és a kutatás jövőre vonatkoztatott eredményessége lecsökken. A francia kutatók szerint a közvélemény kutatásnak leplezettnek, úgyszólván az emberek beszélgetésének kihallgatása kellene legyen, mert csak így lehet eredményesen intézkedni. (Legközelebb egy jól »megolajozott kerekű« munkásönigazgatást mutatok be — a jó mégiscsak tipikusabb, mint a rossz!) Konc József NÉPÚJSÁG Varga István Gáton, tűzpatakon, halálárkon át Varga István, a Nemzetközi Brigádok legfiatalabb jugoszláv harcosa részt vett a spanyol polgárháborúban, majd a népfelszabadító háború során a vajdasági Petőfi brigád parancsnoka volt. 1948-ig volt a Jugoszláv Néphadsereg tagja s ekkor őrnagyi rangban szerelt le. Jelenleg Mariborban rokkantnyugdijban él családjával. Következő számainkban folytatásban közöljük emlékiratait. A Duna-menti bácskai városkában, Apatinban születtem 1920 decemberében. A gyermekkorom nem sokban különbözött a többi koromeli gyermekénél egészen hét éves koromig. Az akkori hiányos egészségvédelem miatt ekkor édesanyánk fiatalon, mindössze huszonhét éves korában meghalt. Gyula bátyámmal, aki mindössze másfél évvel volt idősebb nálam, édesanya nélkül maradtunk. Az édesapánk ,asztalosmester volt, de még édesanyánk halála előtt az általános elszegényedés miatt kénytelen volt mestersége gyakorlásával fölhagyni. 1926-ban Szilágyiról, az Apatinhoz közel fekvő kis községből, Bácstopolyára költöztünk. Apánk úgy gondolta, hogy majd itt jobb munkalehetőségre talál, noha abban az időben a munkanélküliség országos viszonylatban is általános volt. A bútor készítéséhez szükséges szerszámai így a padlásra vándoroltak és sajnos soha többé nem kerültek vissza édesapánk szorgos munkáskezeibe. Iskolai oktatásban tehát Topolyán kezdtem részesülni. Kezdve az első elemitől, az akkori oktatási szervek nagy eréllyel igyekeztek belénk erőszakolni a tudnivalókat. Már már elképzelni is nehéz azt a kegyetlen bánásmódot, amelyet az akkori képző »munkások« eszközöltek az iskolásgyermekekkel szemben. Úgy hiszem, hogy őket valóban megillette a »munkás« elnevezés, mert náluk a könyörtelen gyermekverés feltétlenül igen jelentős fizikai erőt vett igénybe. Ha az akkori állami rendszer igazságos akart volna lenni velük szemben, feltétlenül kalória veszteségi pótlékba kellett volna hogy részesítse őket. Akkoriban még a hitoktatás is kötelező volt, úgyhogy még a papokkal is meggyűlt a bajunk. A két oktatási irányzat pedagógusai valóságos versenyt vívtak egymással a velünk szemben alkalmazott inkvizíciós időkre emlékeztető rendszerükkel. A hitoktatónk az akkori kiöregedett topolyai plébános volt. Gömbölyű, alacsony, elhízott ember volt, olyannyira, hogy fekete reverendáját a hasán már be sem bírta gombolni és igy az ott levő három gomb mindig begombolatlan maradt. Látszott rajta, hogy nemigen hisz a túlvilágba, mert ő igazán teljes mértékben igyekezett kihasználni a földi javakat olyannyira, hogy a magára halmozott tartalékból jusson bőven a túlvilágra is. Ez a jámbornak látszó lelkész volt az, aki az isten és az állam nevében az egyház és az uralkodók imádására tanított bennünket. »Sugalmazása« hathatósága végett a tisztelendő ur segédeszközöket is alkalmazott. Kihegyezte a középső és hüvelykujján hosszúra hagyott körmeit és ha valaki közülünk netán nem tudott eleget mondani az isten szeretetéről, akkor a plébános ur a körmeivel a fülünk alsó, puha részét csípte, mind jobban szorítva azt, amíg a szerencsétlen kis áldozatot ordításra nem kényszerítette. Ezenkívül a lelkész bácsinak volt egy kiszárított bikaere is amely olyan kemény volt, mint a kő. Sokszor akkorát koppantott a kopaszra nyírt fejünkre, hogy azt gondoltuk, a mennybéli menykő vágott belénk, pedig hát csak az isten földi szolgájáról volt szó. Hitoktatóinknak voltak azonban más oktatási módszereik is. Például a hegyesi Vardai káplánnak az volt a szenvedélye, hogy a bűnözött kisgyermekeket maga elé térdepeltette. Egyiket az egyik oldalára, másikat pedig a másikra. Folytatva a vallás üdvösségéről szóló előadását az osztálynak, teljes közönböséggel lövöldözte a mellette térdelő kisfiúk mezzes lábát egy olyan gumival, amelynek a végére előzőleg kemény csomót kötött. Tehát nyugodtan elmondható, hogy nem valami gyengéd érzelmekkel voltak a kisdedek iránt. A harmadik elemibe jártam, amikor egy szép napon beállított hozzánk a tanfelügyelő úr. A harmadikban már megkezdték a szerb írás oktatását is, de olyan rohamos tempóban, hogy alighogy megtanultuk a cirill betűket, máris többoldalas leckéket kaptunk a kosovói ütközetből, Kraljevič Mankóról stb. A tanító engem szemeltki, hogy szavaljak el egy szerb verset a tanfelügyelő előtt. Elszavalva a verset a tanfelügyelő valamit kérdezett tőlem, amit én, nem tudva szerbül, úgy értettem, hogy mi vagyok én. »Magyar« feleltem, a kérdésére, de abban a pillanatban máris egy hatalmas pofont kaptam. »Nem magyar, hanem jugoszláv, érted!?« Természetesen ekkor még nem tudtam, hogy a felnőttekben van nemzeti elfogultság is, és hogy az akkori királyi terroruralom nem kíméli még a tudatlan gyermekeket sem. Tehát ilyen körülmények közepette zajlott le az én közoktatási részesülésen és annak ellenére, hogy a legjobb tanulók közé tartoztam, én is többízben kihúztam a rövidebbet. A család anyagi helyzete akkortájban egyszóval siralmas volt. Jól emlékszem, hogy apánk ebben az időben napszámban mindössze nyolc dinárt keresett naponta, s örült annak, hogy még ilyen munkája is akadt. Közben apánk másodszor is megnősült, egy kétgyermekes asszonyt vett el, úgyhogy a családi asztalnál ezután a három helyett hatan foglaltunk helyet. Kint laktunk a zentai uton, Topolyának Zenta és Csantavér felé húzódó részén. Az út jobboldalán nem is igen akadtak házak. Ott állkülön és elhagyatottan a topolyai szegényház, amely talán a legsajátságosabban jelképezte az út baloldalán egymás mellett zsugorodó, kis proliházakban élő nincstelenséget. Még ezekből a kis, vertfalú házikókból is csak szánalomból jutott nekünk egy. A tulajdonosa, egy vasúti munkás, Magyarországra vándorolt, és a házát alacsonyabb bérletben és gondozási feltétellel adta át nekünk. A viskó mindössze egy kis szobából és konyhából állott. A ház kicsiny volt, de mégis igen nagy szerep jutott neki. Egyben iskola színhelye is volt, mert ide jártak hazánk téli estéken a szorgalmasságukról híres topolyai kubikusok és napszámosok egy csoportja. A Romániából eredő magyar nyelvű illegális folyóiratot a Korunkat lapozgatták ők és elmélkedtek Marx Károly tanain. Annak ellenére, hogy az akkori társadalom minden rétegéből ki voltak közösítve, ezek a nincstelen proletárok mégis megtalálták annak a módját, hogy hogyan készüljenek fel a kizsákmányoló tőkés rendszer megdöntésére. Az illegalitásban levő Egységes munkás szakszervezetek marxista köreinek egyike volt ez Topolyán. (Folytatjuk) 1*1