Népújság, 2005. január-június (49. évfolyam, 1-26. szám)
2005-02-03 / 5. szám
• HORIZONT 200 éve született Csokonai Vitéz Mihály A költő a magyar felvilágosodás legnagyobb lírikusa volt. Sokat foglalkozott botanikával és természettudományokkal is; sok növénynek ő adott magyar nevet. 1773. november 17-én született Debrecenben, apja borbély és felcser, anyja szűrszabó leánya volt. 1786-ban anyja elözvegyült, nehezen nevelte fiát, akinek tehetségét a debreceni kollégiumban tanítója fedezte fel. Csokonai II. József halála után írta első közéleti verseit (Magyar! Hajnal hasad!, A pártütő), a társadalmat bíráló allegóriáit és szatíráit (Az istenek osztozása, Békaegérharc) és szépprózai műveit (A bagoly és a kócsag, A pillangó és a méh). 1790-ben elküldte verseit Kazinczynak, ő további alkotásra bíztatta. Dugonics András népiessége is hatott rá, de vonzotta a felvilágosodás: Rousseau, Voltaire írásait olvasta. A nyugati irodalmat is tanulmányozta, olasz költőket, természet módszerét, Holbach ateista művét és a Metastasiót fordította. 1793-ban tucatnyi saját és fordított színművet küldött a pesti színjátszóknak, köztük Adéla Tempefőit. Ebben a magyar kulturális viszonyok elmaradottságát mutatja be, az alcímben summázva véleményét: “Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon!”. Mozart “szabadkőműves” operáját, a Varázsfuvolát is fordítani kezdte Boszorkánysíp címmel. A jakobinusok terveiről Kazinczytól hallott, így születtek bölcselő költeményei (Az estve, Az álom, Konstancinápoly). Ezekben materialista alapon támadja a nép kizsákmányolását, a “denevér babona, bagoly vakbuzgóság” vallását. Finom, rokokó verseit nyugat-európai időmértékes-rímes verselésben írta. Dalstílusa Petrarcától ered, amit klasszikus mitológiával, érzelmes természetábrázolással, vaskos diákhumorral, a népdal egyszerűségével vegyített. Dalai kéziratban s énekelve terjedtek. 1794-ben mint togátus diák a poétai osztályt vezette, szabadban tartott órákat, énekre, táncra, színjátszásra is rávette diákjait a kollégiumból ezért, s tán jakobinus kapcsolatai miatt zárták ki. 1795-ben Pesten Dugoniccsal és Virág Benedekkel találkozott, s egy kötetet összeállított, de nem tudta kiadatni, csak hét verse jelent meg Kármán József Uránia című folyóiratában. A sárospataki jogakadémián tanult, majd a pozsonyi országgyűlésen keresett támogatót művei kiadásához, de csak a maga szerkesztette Diétái Magyar Múzsa füzeteiben tudta őket megjelentetni. Komáromban, ahol sikertelenül próbált lapot alapítani, találkozott 1797-ben Vajda Juliannával, egy gazdag kereskedő leányával, akit Lillának nevezett, s akibe beleszeretett. A lányt csak úgy ígérték neki, ha állandó megélhetést szerez. Csokonai állást nem kapott, s mire visszatért Komáromba, Lillát máshoz adták. A boldogan induló, de csalódást hozó élményből születtek a magyar szerelmi líra kiemelkedő alkotásai: A Reményhez, A Pillangóhoz, Köszöntő, Egy rózsabimbóhoz. Ezután egy ideig Somogyban, Nagybajomban élt, itt írta nagy szentimentális ódáit: A tihanyi ekhóhoz és A magánossághoz címmel s népies verseit: Parasztdal, Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz, Szegény Zsuzsi, a táborozáskor. 1798-99-ben vetette papírra farsangi vígeposzát, a Dorottyát, számos jellegzetes korabeli figurával gazdagítva irodalmunkat. Csurgón a gimnázium segédtanáraként irodalmat, nyelvet és természettudományt tanított. Két darabot írt itt: a Culturát és Az özvegy Karnyónét, s elő is adatta diákjaival, erősen karikírozott alakjai igen találóak. A dialógusokat csak lediktálta, ez magyarázza laza szerkezetüket és szövegváltozataikat. Mivel költészetéből nem tudott megélni, mecénásokat keresett. Festetics György és Széchényi Ferenc támogatták őt. Debrecenbe 1800-ban tért vissza, s előfizetőket gyűjtött versei kiadásához. 1802-ben Komáromban kinyomatta életműsorozata első darabját, Ewald Kleist A tavasz című fordításait. További kötetei előszavában stilisztikai, nyelvi és esztétikai nézeteit fejtette ki, de csak a Dorottya jelent meg. Honfoglalási eposztöredékének Kazinczy adott címet: Árpádiász. Háza leégett, tüdőbaja kiújult, bajait barátsága enyhítette a költő és botanikus Fazekas Mihállyal, Főhadnagy Fazekas úrhoz című verse is utal erre. 1803-ban Bécsben kiadott Anakreoni verseiben a dal, a bor, a nők és a természet szépségéről énekelt. 1804 áprilisban Rhédey Lajosné nagyváradi temetésén A lélek halhatatlanságát adta elő, itt szerzett tüdőgyulladásában halt meg Debrecenben, 1805. január 28-án. Csokonai jelentőségét száz év múlva a nyugatosok ismerték fel, Ady saját elődjének látta őt. (folytatjuk) Tátrai Ágnes •51 Márgchoki CT S most már bánod, hogy nem hoztál golyós fegyvert. Te is meghőkölsz, a sűrűben, te is kötve vagy e pillanathoz, te, a vadász. S kezedben érzed azt a remegést, mely egyidős az emberrel, az ölés készségét, ezt a tilalmas vonzást, ezt a mindennél erősebb szenvedélyt, ezt az ingert, mely nem jó és nem rossz, hanem minden élet egyik titkos ingere: erősebbnek lenni, mint a másik, ügyesebbnek lenni, mester maradni, nem hibázni. Ezt érzi a párduc, mikor ugrásra készül, a kígyó, mikor felegyenesedik a sziklakövek között, a keselyű, mikor lecsap ezer méter magasból, s az ember, mikor szemügyre veszi áldozatát. Ezt érezted te, talán először életedben, a leshelyen, az erdőben, mikor fölemelted fegyvered és megcéloztál engem, hogy megöljél. Az asztalka fölé hajol, mely közöttük áll, a kandalló előtt, egy pohárkába édes pálinkát tölt, s a bíborszínű, szirupos folyadékot nyelve hegyével ízleli. Aztán elégedetten visszaállítja a pohárkát az asztalra. Márai Sándor : A gyertyák csonkig égnek - Még sötét volt - mondja, mikor a másik nem felel. Nem tiltakozik, egyetlen kézmozdulattal, szemvillanással nem ad jelt, hogy hallotta a vádat. A pillanat volt ez, mikor az éjszaka elválik a nappaltól, az alvilág a felvilágtól. S talán más is kettéválik ilyen pillanatokban. Az utolsó másodperc ez, mikor a világi és emberi mélység és magasság, fényesség és sötétség még érintkeznek, mikor a szunnyadók felriadnak nehéz és gyötrő álmaikból, a betegek felnyögnek, mert érzik, hogy vége az éjszaka poklának, s következik az áttekinthetőbb szenvedés; a nappal rendszere és világítása feltárja és szétbontja mindazt, ami az éjszaka sötét zűrzavarában görcsös kívánság volt, titkos vágy, nyavalyatörős indulat. Vadászok és vadak szeretik ezt a pillanatot. Már nincsen sötét, még nincs világos. Az erdő illata olyan nyers, vad e pillanatban, mintha minden szerves élőlény ocsúdni kezdene a világ nagy hálószobájában, kilélegezné titkát és gonosz sóhajait, a növények, az állatok s az emberek is. Szél kel e pillanatban, oly óvatosan, mint mikor az ébredő felsóhajt, mert eszébe jut a világ, melybe született. A nedves lomb, a vadpáfrány, a fák mohos hulladéka, a rothadt tobozból, avarból, tűlevelekből puha, síkos szőnyeggé összetapadt harmatos erdei csapás illata úgy csap föl a föld anyagából, mint a szeretők testéből a szenvedély verejtékének illata. (folytatjuk) * * * NÉPÚJSÁG 2005. február 3. 16