Népújság, 2005. január-június (49. évfolyam, 1-26. szám)

2005-02-03 / 5. szám

• HORIZONT 200 éve született Csokonai Vitéz Mihály A költő a magyar felvilágosodás leg­nagyobb lírikusa volt. Sokat foglalkozott botanikával és természettudományokkal is; sok növénynek ő adott magyar nevet. 1773. november 17-én született Debrecen­ben, apja borbély és felcser, anyja szűr­szabó leánya volt. 1786-ban anyja elöz­­vegyült, nehezen nevelte fiát, akinek te­hetségét a debreceni kollégiumban taní­tója fedezte fel. Csokonai II. József halá­la után írta első közéleti verseit (Magyar! Hajnal hasad!, A pártütő), a társadalmat bíráló allegóriáit és szatíráit (Az istenek osztozása, Békaegérharc) és szépprózai műveit (A bagoly és a kócsag, A pillangó és a méh). 1790-ben elküldte verseit Ka­­zinczynak, ő további alkotásra bíztatta. Dugonics András népiessége is hatott rá, de vonzotta a felvilágosodás: Rousseau, Voltaire írásait olvasta. A nyugati irodal­mat is tanulmányozta, olasz költőket, ter­mészet módszerét, Holbach ateista mű­vét és a Metastasiót fordította. 1793-ban tucatnyi saját és fordított színművet kül­dött a pesti színjátszóknak, köztük A­déla Tempefőit. Ebben a magyar kultu­rális viszonyok elmaradottságát mutat­ja be, az alcímben summázva véleményét: “Az is bolond, aki poétává lesz Magyaror­szágon!”. Mozart “szabadkőműves” ope­ráját, a Varázsfuvolát is fordítani kezdte Boszorkánysíp címmel. A jakobinusok terveiről Kazinczytól hallott, így szület­tek bölcselő költeményei (Az estve, Az álom, Konstancinápoly). Ezekben mate­rialista alapon támadja a nép kizsákmá­nyolását, a “denevér babona, bagoly vak­buzgóság” vallását. Finom, rokokó verseit nyugat-európai időmértékes-rímes verse­lésben írta. Dalstílusa Petrarcától ered, amit klasszikus mitológiával, érzelmes természetábrázolással, vaskos diákhu­morral, a népdal egyszerűségével vegyí­tett. Dalai kéziratban s énekelve terjed­tek. 1794-ben mint togátus diák a poétai osztályt vezette, szabadban tartott órá­kat, énekre, táncra, színjátszásra is rá­vette diákjait­­ a kollégiumból ezért, s tán jakobinus kapcsolatai miatt zárták ki. 1795-ben Pesten Dugoniccsal és Virág Be­nedekkel találkozott, s egy kötetet össze­állított, de nem tudta kiadatni, csak hét verse jelent meg Kármán József Uránia című folyóiratában. A sárospataki jogaka­démián tanult, majd a pozsonyi ország­­gyűlésen keresett támogatót művei ki­adásához, de csak a maga szerkesztet­te Diétái Magyar Múzsa füzeteiben tud­ta őket megjelentetni. Komáromban, ahol sikertelenül próbált lapot alapítani, ta­lálkozott 1797-ben Vajda Juliannával, egy gazdag kereskedő leányával, akit Lillá­nak nevezett, s akibe beleszeretett. A lányt csak úgy ígérték neki, ha állandó megélhetést szerez. Csokonai állást nem kapott, s mire visszatért Komáromba, Lil­lát máshoz adták. A boldogan induló, de csalódást hozó élményből születtek a ma­gyar szerelmi líra kiemelkedő alkotásai: A Reményhez, A Pillangóhoz, Köszöntő, Egy rózsabimbóhoz. Ezután egy ideig So­mogyban, Nagybajomban élt, itt írta nagy szentimentális ódáit: A tihanyi ekhóhoz és A magánossághoz címmel s népies ver­seit: Parasztdal, Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz, Szegény Zsuzsi, a táborozáskor. 1798-99-ben vetette papírra farsangi víg­eposzát, a Dorottyát, számos jellegzetes korabeli figurával gazdagítva irodalmun­kat. Csurgón a gimnázium segédtanára­ként irodalmat, nyelvet és természettudo­mányt tanított. Két darabot írt itt: a Cul­­turát és Az özvegy Karnyónét, s elő is adat­ta diákjaival, erősen karikírozott alakjai igen találóak. A dialógusokat csak ledik­tálta, ez magyarázza laza szerkezetüket és szövegváltozataikat. Mivel költészeté­ből nem tudott megélni, mecénásokat ke­resett. Festetics György és Széchényi Fe­renc támogatták őt. Debrecenbe 1800-ban tért vissza, s előfizetőket gyűjtött versei kiadásához. 1802-ben Komáromban ki­nyomatta életműsorozata első darabját, Ewald Kleist A tavasz című fordításait. További kötetei előszavában stilisztikai, nyelvi és esztétikai nézeteit fejtette ki, de csak a Dorottya jelent meg. Honfoglalási eposztöredékének Kazinczy adott címet: Árpádiász. Háza leégett, tüdőbaja kiújult, bajait barátsága enyhítette a költő és bo­tanikus Fazekas Mihállyal, Főhadnagy Fazekas úrhoz című verse is utal erre. 1803-ban Bécsben kiadott Anakreoni ver­seiben a dal, a bor, a nők és a természet szépségéről énekelt. 1804 áprilisban Rhédey Lajosné nagyváradi temetésén A lélek halhatatlanságát adta elő, itt szer­zett tüdőgyulladásában halt meg Debre­cenben, 1805. január 28-án. Csokonai je­lentőségét száz év múlva a nyugatosok is­merték fel, Ady saját elődjének látta őt. (folytatjuk) T­átrai Ágnes •51 Márgch­oki CT S most már bánod, hogy nem hoztál golyós fegyvert. Te is meghőkölsz, a sűrű­ben, te is kötve vagy e pillanathoz, te, a vadász. S kezedben érzed azt a remegést, mely egyidős az emberrel, az ölés készsé­gét, ezt a tilalmas vonzást, ezt a minden­nél erősebb szenvedélyt, ezt az ingert, mely nem jó és nem rossz, hanem minden élet egyik titkos ingere: erősebbnek lenni, mint a másik, ügyesebbnek lenni, mester marad­ni, nem hibázni. Ezt érzi a párduc, mikor ugrásra készül, a kígyó, mikor felegyene­­sedik a sziklakövek között, a keselyű, mi­kor lecsap ezer méter magasból, s az em­ber, mikor szemügyre veszi áldozatát. Ezt érezted te, talán először életedben, a leshe­lyen, az erdőben, mikor fölemelted fegyve­red és megcéloztál engem, hogy megöljél. Az asztalka fölé hajol, mely közöttük áll, a kandalló előtt, egy pohárkába édes pálinkát tölt, s a bíborszínű, szirupos fo­lyadékot nyelve hegyével ízleli. Aztán elé­gedetten visszaállítja a pohárkát az asz­talra. Márai Sándor : A gyertyák csonkig égnek - Még sötét volt - mondja, mikor a másik nem felel. Nem tiltakozik, egyetlen kézmozdulattal, szemvillanással nem ad jelt, hogy hallotta a vádat.­­ A pillanat volt ez, mikor az éjszaka elválik a nap­paltól, az alvilág a felvilágtól. S talán más is kettéválik ilyen pillanatokban. Az utol­só másodperc ez, mikor a világi és emberi mélység és magasság, fényesség és sötét­ség még érintkeznek, mikor a szunnyadók felriadnak nehéz és gyötrő álmaikból, a betegek felnyögnek, mert érzik, hogy vége az éjszaka poklának, s következik az átte­kinthetőbb szenvedés; a nappal rendsze­re és világítása feltárja és szétbontja mindazt, ami az éjszaka sötét zűrzavará­ban görcsös kívánság volt, titkos vágy, nyavalyatörős indulat. Vadászok és vadak szeretik ezt a pillanatot. Már nincsen sö­tét, még nincs világos. Az erdő illata olyan nyers, vad e pillanatban, mintha minden szerves élőlény ocsúdni kezdene a világ nagy hálószobájában, kilélegezné titkát és gonosz sóhajait, a növények, az állatok s az emberek is. Szél kel e pillanatban, oly óvatosan, mint mikor az ébredő felsóhajt, mert eszébe jut a világ, melybe született. A nedves lomb, a vadpáfrány, a fák mohos hulladéka, a rothadt tobozból, avarból, tűlevelekből puha, síkos szőnyeggé össze­tapadt harmatos erdei csapás illata úgy csap föl a föld anyagából, mint a szeretők testéből a szenvedély verejtékének illata. (folytatjuk) * * * NÉPÚJSÁG 2005. február 3. 16

Next