Népújság, 2004. augusztus (56. évfolyam, 179-204. szám)
2004-08-07 / 184. szám
4 NÉPÚJSÁG 155 éve történt A temesvári csata (MTI) Százötvenöt éve, 1849. augusztus 9-én zajlott le Temesvárnál az 1848-49-es magyarországi forradalom és szabadságharc utolsó nagyszabású ütközete, amelyet az elszenvedett vereség nyomán napokon belül a teljes összeomlás követett. A kudarcban komoly szerepet játszottak a főparancsnok Henryk Dembinski hadvezetési hibái: augusztus 1-jén harc nélkül feladta Szegedet, majd 5-én vereséget szenvedett Szőregnél, miután elmulasztott megsemmisítő csapást mérni Haynau Tiszán átkelő csapataira. Ezután sem Arad felé hátrált (ahogy azt a kormány meghatározta), hanem Temesvár irányába, melynek erődítménye még mindig császári kézen volt. Bem, aki 9-én vette át Kossuth utasítására Dembinskitől a fővezérséget, már kész helyzet előtt állt: kénytelen volt ütközetbe bocsátkozni Temesvárnál, hogy megakadályozza a vezénylete alatt álló erőknek Görgey csapataitól való elszigetelését, és hogy biztosítsa az Arad felé való zavartalan elvonulást. A magyarok 36 ezer harcképes emberével és 151 lövegével szemben a császáriak mintegy 28 ezer katonát és 196 löveget tudtak bevetni. A csata az összevont magyar tüzérség tüzelésével kezdődött. A balszárnyon Kmety György hadosztálya, a centrumban, a Temesvárra vezető út mentén Gál László ezredes vezetésével a IX. és a X. Fegyverletétel Világosnál hadtestek gyalogsága állott, a jobbszárnyat pedig a temesvári ostromseregtől elvont, 4000 emberrel megerősített IV. hadtest alkotta Guyon tábornok vezényletével. Ettől jobbra állt az összevont lovasság Dessewffy vezetése alatt. Délutánra Kmety elűzte a császáriak lovashadosztályát, de Haynau továbbra is a centrumban, illetve a balszárnyon erőltette az áttörést, hogy elvágja a magyar csapatok útját Arad felé. A császári főparancsnok törekvését siker koronázta, amikor fél 5 tájt a magyarok jobbszárnyán támadásba lendült az aradi út birtokba vételére kirendelt Liechtenstein-hadtest. A honvédsereg ráadásul a fővezérét is elvesztette: a veszélyeztetett frontszakaszra vágtató Bem lova ugyanis felbukott, s a lengyel számazású szabadsághős oly súlyosan megsérült, hogy képtelenné vált a csata további irányítására. A vezényletet egyik tábornoktársa sem vállalta magára. Miután a lőszertartalékot már korábban elindították Arad felé, a tüzérség is megbénult, s kénytelen volt elhagyni a csatateret. Lázár Vilmos hadosztálya a centrumban megpróbált még egy rohamot indítani, ezt azonban Bamberg hadteste a tüzérségi fölény birtokában visszaverte. Kitört a pánik, fejvesztett visszavonulás kezdődött. A fősereg gyakorlatilag elemeire hullott, csak Kmety hadosztálya és a Temesvárt ostromló Vécseynek az ütközetben részt nem vett csapatrészei maradtak ütőképesek. A honvédsereg maradványai a Kmety-hadosztály fedezete alatt Lugosra vonultak vissza. A katonai vereség a kapitulációt szorgalmazó tábort erősítette a szabadságharc vezetésében. Joggal írhatta emlékiratában Klapka György tábornok: „Világos csak zárójelenete volt a drámának. Szabadságunk sírja: Temesvár.” sem válunk törpéből óriássá Bárki tapasztalhatja: a felnövekvő generációk tagjai magasabbak elődeiknél. Vagy csak a kicsik lettek kevesebben? A statisztika igazat ad mindkét állításnak. Tíz centiméterrel magasabb korunk átlagembere, mint az egy évszázaddal előbb élt embertársaink - jelzik a statisztikák. S ez a növekedés folytatódik, bár csökkenő ütemben, az elmúlt 25 évben már csak 1-2 centiméterrel nőtt az emberek átlagmagassága. A kutatók úgy fogalmaznak: még századunk első felében (nőket és férfiakat egyaránt számításba véve) elérjük a 180 centiméteres átlagot, tehát nagyjából azt a szintet, amire genetikailag be vagyunk programozva. Mitől növünk mind nagyobbra? A tudósok azt valószínűsítik, hogy ez a folyamat ciklikus: szerintük például az ókori Rómában a légionáriusok nagyjából ugyanolyan magasak voltak, mint a mai emberek, a középkori harcosok viszont jóval alacsonyabbak voltak, aminek legföljebb lovaik örülhettek. A nagyobb testmagasságot a jelek szerint két tényező segíti: egyrészt a bő és változatos táplálkozás, másrészt pedig a járványok visszaszorulása. A magas termet ugyanis jelentős kockázati tényezőnek bizonyult a betegségek szempontjából: a spanyolnátha például, amely 20 millió halottat követelt az I. világháborút követő években, főként a nagyra nőttek között szedte áldozatait, de a tbc is - amely pedig a XIX. században, de még a múlt század elején is alaposan megtizedelte Európa lakosságát - elsősorban őket veszélyeztette. A járványok megritkulása és a jobb élelmezés tehát az elmúlt évtizedekben úgy vezetett az átlagmagasság megnövekedéséhez, hogy jelentősen csökkent az alacsonyak száma, miközben a magasak aránya többékevésbé állandó maradt. Napjainkban a hollandok a legmagasabbak: náluk a férfiak átlagmagassága már ma is 185, a nőké pedig 175 centiméter. Ha ezt az átlagot következő évtizedekben Európa többi országainak, s a többi földrésznek a lakói is elérik, attól még nem jön el az óriások kora, s ettől még nem minősülnek törpének azok, akik 10-20 centiméterrel alacsonyabbak náluk. Amint telnek-múlnak az évek, peregnek az esztendők, lassan, fokozatosan csökkentjük mind a szellemi, mind fizikai tevékenységünket. Ráállunk egy mozgásszegény életmódra, mely lerombolja mindazt, amit az idők folyamán felépítettünk. Sajnos általában az a hit járja, hogy az idő múlásával az ember kímélje a szervezetét, minél többet pihenjen és élvezze az öregkort. Ez a felfogás éppen az ellenkezője az öregkori egészséges életmódnak. Akkor, amikor ebben a korban nincsen kötelező, az életfenntartással kapcsolatos tevékenységünk, igyekezzünk ésszerűen, bölcsen kihasználni a rendelkezésünkre álló időt. Ne a mozgásszegény életmódot válaszszuk, hanem tudatosítsuk magunkban, hogy minden mozgásra szolgáló testrészünket, szervünket, életerőnk, egészségünk fenntartása érdekében használni kell. Amit az ember nem használ, azt a szervezet kiiktatja. Elsatnyulnak, elsorvadnak, elnyomorodnak a testrészeink. Az agyunkat is hasonlóan működtetni kell, állandó szellemi tevékenység kifejtésével. Hinni kell abban, hogyha így cselekszünk, így éljük az életünket, öregkorunkban is testileg-lelkileg, szellemileg rugalmasak, fiatalosak maradunk. Fennmarad az életkedvünk, és értelmét látjuk a további eltöltendő időnek is. Mindenkinek lehetősége van tájékozódni afelől, milyen testfenntartó, testedző kultuszt válasszon, folytasson, amely megfelel az ő egyéniségének. A választott tevékenységet azonban rendszeres kitartással kell végezni, lemondás, meghátrálás nélkül. Ennek így lesz eredménye. A szervezetünk hozzászokik, és idővel majd követelni fogja, mint az éhség a táplálékot. Felvetődhet az a kérdés, hogy - laikus létemre - minek alapján tanácsolom, ajánlom a fentieket. Válaszom a következő: Ezelőtt úgy 63 évvel, mikor másodéves voltam a budapesti Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen, körülményeim úgy hozták, hogy megismerkedtem a keleti életmód bölcsességeivel is. Ez ösztönzően hatott rám, és az idők folyamán igyekeztem minél többet megismerni és elsajátítani belőlük. Belemélyedtem a kelet világosságába, kutatva - Indiától, Sri Lankától Tibetig - minden, a test építésével, egészséges létének fenntartásával kapcsolatos útmutatást, tanítást. Sikerült bőséges anyagot beszerezni Sri Lankából személyes ismeretségen keresztül is. Miután kellőképpen áttanulmányoztam, magamévá tettem és lényegét gyakorlatban kitapasztaltam, hasznosnak találtam és élveztem is nagyszerű hatását, megpróbáltam ötvözni a nyugati civilizáció „testnevelészeti” értékeivel. Kialakítottam ezekből magam számára egy életnormát, melyet következetes kitartással folytattam. Mivel úgy gondoltam, hogy ez mások számára is megfelelő, igyekeztem hosszú időn át, különböző sajtótermékeken át ismertetni, közkinccsé tenni. Iitván a nagy érdeklődést és óhajt a gyakorlati elsajátításáért, 1969-ben sorozatos előadásokat indítottam be a marosvásárhelyi Szakszervezetek Művelődési Házában. Ezeken a gyakorlati előadásokon azt tapasztaltam, hogy az ismertetett módszer nagyszerűen bevált, legtöbben örömmel fogadták, és húsz év elteltével is egyesek hálával emlékeznek meg róla. Sajnos azt is tapasztaltam, hogy a társadalom nagy része, idősebb korban kihangsúlyozottan mozgásszegény életmódot folytat. Sokan már fiatalkorukban elkezdik ezt, sőt, szervezetüket intenzív dohányzással, italozással, éjszakázással stb. is roncsolják, pusztítják. Ennek következménye az időbeni arányos lepusztulás, lerongyolódás. Életük megtelik betegséggel és ennek következtében keserűséggel, amelynek önmaguk voltak okozói és lettek szenvedői is. Mind a keresztény világnézet, mind a keleti hitvallások azt tanítják, hogy a test a lélek temploma, melyet meg kell becsülni, hogy az élet utáni életünkben a magatartásunk, cselekedeteink következményeit élvezhessük, de életünkben, előrehaladott korunkban is egészségben örvendhessünk a még hátralevő napoknak. Amint ezeket a sorokat írom, hálát adok az Istennek, hogy megbecsültem a templomomat, hogy kitartással, következetesen végeztem és ma is végzem testi és szellemi edzésem gyakorlatait, és 83 éves koromban dolgozom, dolgozhatom teljes rugalmassággal, szellemi képességgel és frissességgel. Sz. Bartis Árpád !Meg kell küzdeni a testtel és a lélegzettel, mintha azok csökönyös öszvérek volnának. ” Az élet szüntelen tevékenység, örök mozgás! MAGAZIN 2004. augusztus 7., szombat Szerkesztette: Bodolai Gyöngyi Az öregfestészet Marosvásárhelyen (Folytatás június 26-i lapszámunkból) A Tükörterem ablakain négy népballada lenyűgöző szépségét és tragikumát dolgozták fel az alkotóművészek. A témák változatossága, a színek harmóniája dicséri alkotótehetségüket. A teremhosszan elnyúló zárt erkélysor hármas osztású ablakain Nagy Sándor Budai Ilona című képén a rossz anyát eleveníti meg, aki a gyermekét elhagyja (,Anyám, édes anyám, ne hagyj útban”). A Salamon Sára címűn a léha lányt ábrázolta a művész, akinek az esze csak a szórakozáson jár („Hadd, hogy emeljelek, hadd, hogy öleljelek”). A Júlia szépleány című népballadát bemutató képen a vallásos lány üdvözülése látható balladai formában . („Ha eljönnél velem, én oda vinnélek / A mennei karba, a szent szüzek közt”.) A Kádár Kata című képen a ballada történetének legmegrázóbb része, a hínáros tó vizébe fúló lány tragédiája látható felfokozott színezéssel. („A te édesanyád ötöt elvitette, feneketlen tóba belé is vetette”). A négy ballada drámai részét az üvegablakok középső részébe állította be az alkotóművész és a képeket versidézetekkel látta el. A hosszú terem első négy és sorrendben az utolsó négy ablakán lévő festett üvegképek Thoroczkai Wigand Ede kartonjai szerint készültek, így a Hajdanában réges-régen című hármasablakon a hajdani erdei munkát mutatja be, amint a két ökör vontatja a farönköket. A Nagyúr kapuja című képen az ácsolt kapu előtt a díszébe öltözött nagyúr áll. A sátoros palota című ablakon a zsúpfedeles, boronafalas székely falusi ház látható a majorság udvarával. A Porosztószék című színes ablakon a város címerét és a székely ház szobabelsejében lépcsős emelvényre helyezett magas hátasszék hivatalos jelleget ad a képnek. A kilencedik ablakon Réka asszon deckás ablaka címmel a székely ház szobaberendezése látható. A Réka asszon sátoroskertje című kép faragott faoszlopos tornácos, boronafalas házát örökítette meg az alkotó, zsindelyfedeles kiskapujával. A Csaba bölcsője című színes ablakon a családi otthont mutatja be Wigand Ede. Látható a bölcsőben alvó csecsemő s mellette az ülő és szundikáló édesanya, Réka asszon, aki ringatja gyermekét. A meghitt hangulatú képen a bölcső köré és fölé beözönlő ragyogó csillagok Csaba királyfi csillagösvényét jelzik. A Réka asszon kopjafája című színes ablak tájképszerű, amelyen díszesen faragott kopjafa van az előtérben, a dombok mögött a csillagos kék égboltozattal. Valamennyi hármasablak csodálatosan szép színezéssel és sokatmondó témával készült. (Folytatjuk) Keresztes Gyula