Népújság, 2005. január (57. évfolyam, 1-24. szám)
2005-01-28 / 22. szám
2005. január 28., péntek Színvonalas programáradat, határok nélkül (MTI-Press) A határainkon túl élő magyarok kiszolgálását is felvállaló Duna Televízió változatlan alapelvekkel, igényes és pontos műsorszerkesztéssel készíti új programjait. Lehetőségeikhez mérten föllendítik a saját műhelymunkában készülő sorozatok, tévéfilmek és gyermekműsorok gyártását is, s igyekeznek az adásnapoknak jellegzetes karaktert formálni. A Duna Televízió a világban szétszórtan, de elsősorban a Kárpátmedencében élő magyarság szolgálatára szerveződött. Ma már fogható az USA-ban, Ausztráliában, Svédországban, Izraelben, s ahol a műholdas adás nem lehetséges, mint példádul Kanadában, az interneten keresztül jut el az érdeklődőkhöz. Pölöskey Istvánnal, a műsor-sajtóiroda vezetőjével a készülő programokról beszélgettünk. - Minden televízió, így a mi adásainak programja is két részből: a vásárolt és a saját gyártású műsorokból tevődik össze. Az előbbinél arra törekszünk, hogy szerény anyagi lehetőségeink ellenére filmkínálatunk a lehető leggazdagabb legyen. A forgalmazó cégek ötven-száz filmből álló csomagot kínálnak eladásra, így adódhat elő, hogy a néző több csatornán találkozik ugyanazzal az alkotással. Ezen a helyzeten mi úgy próbálunk felülkerekedni, hogy megkeressük a különlegességeket - magyarázza a sajtóiroda vezetője. - Említhetem az iráni alkotásokat, amelyekből többet is vetítettünk. Filmkínálatunk igyekszik alkotói sorozatokat, kiemelkedő művészeket, színészeket, rendezőket bemutatni. A sorozatok kapcsolódhatnak évfordulóhoz, díjazáshoz, de ha más aktualitás nincs, akkor az érték előhívása is elegendő ok. Vetítettük például a cseh filmművészet jeleseinek alkotásait, legutóbb pedig Garas Dezső filmjeit láthattuk. A közönség számára meglepetést jelentett a neves André de Toth - a hamincas években Tóth Endre filmrendező - Amerikában készült alkotásainak képernyőre vitele. Legközelebb a francia burleszk műfajának egyik utolsó képviselője, a nagyszerű Jacques Tati öt filmje látható majd, közöttük az 1947-ben készült Postások iskolája, amely igazi kuriózum. Nagy érdeklődés előzi meg a blues történetét feldolgozó filmsorozatot is, melyet olyan kiváló alkotók neve jelez, mint Martin Scorsese és Clint Eastwood. Elmondhatjuk, hogy sorozatainkkal is igazodunk nézőink igényeihez. Nagy sikerrel vetítjük a krimikedvelőknek a Derrick és a Poirot sorozatot. Ez utóbbi kitűnik igényességével, a színészi játékon túl a korabeliség kellékeivel. - A Duna Televízió arculata jellemzően megmutatkozik saját gyártású programjaikban. Milyen újdonságokra számíthatunk? - Január 4-én indult Oravecz Magdolna szerkesztésében a keddenként adásba kerülő Fordulópont című, tizenhat részes sorozatunk, mely az uniós munkavállalás témáját dolgozza fel. Eddig többnyire arról hallhattunk, milyen követelményeket támaszt a csatlakozás, s arról kevésbé, hogy mi vált könnyebbé, milyen ajtók nyíltak ki számunkra. Ez a sorozat a lehetőségeket is megmutatja. Reméljük, a közönség is tetszéssel fogadja. A népszerű csatornán egyre több tévéfilm készül. Elmondhatjuk, hogy örömmel jönnek a Duna tévéhez a dokumentum- és játékfilmrendezők forgatni. Itt viszonylag nyugodt körülmények között dolgozhatnak, s végezhetik a műhelymunkát (vágás, hang, zene) is. Igényes produkciók születnek. Janishh Attila Bozsik Yvettről készült portréfilmje díjat nyert már filmszemlén. Ez a film Talentum című sorozatnak készült, amelyben egy-egy jelentős tehetség, költő, zeneszerző, képzőművész, színész munkásságát mutatják be. Január végén Kispál Attila Básti Julival készült műsorát láthatjuk. Ha már sorozatról esik szó, megemlítendő kívánságműsoruk, az ősz óta megújult Duna-parti randevú, melyet Szervét Tibor és Farkas Beatrix vezet. Minden alkalomra három vendéget hívnak, akikkel beszélgetnek, s akiktől a nézők kérhetnek műsorszámokat, de maguknak is vannak kívánságaik. Sok néző várja Czakó Gábor Beavatás című műsorát. Nálunk is láthatók a Mindentudás egyeteme előadásai, amelyeket a mi stábunk kezdett fölvenni. Most már közös produkció. Pécsett lesz az idei tévéfesztivál, amelyen nem indítanak gyermekműsor kategóriát. Nekünk van azonban Cimboránk, E. Szabó Márta szerkesztésében - egészíti ki a felsorolást Pölöskey István, búcsúzóul hozzátéve: - Igyekszünk minden napnak más-más karaktert adni. Hétfő a dokumentumfilmek, elsősorban a magyar dokumentumfilmek napja. Minden alkalommal kettőt vetítünk. Ez száz dokumentumfilm bemutatása évente. Kedd a magyar, szerda az európai filmek napja. Csütörtökön több saját gyártású és rövidebb filmet adunk. Hét végén több zenés műsorunk van. Mindenekelőtt arra törekszünk, hogy elkerüljük a műsorváltozást. A néző azt kapja és akkor, amit a műsorújságban olvasott. Számíthatnak ránk és mi is számítunk rájuk. MŰVELŐDÉS Ötezer-ötszáz leütés a városról Mindenki más régi városra emlékszik. Valamennyiünk emléke különbözik a nem vásárhelyiek Vásárhelyemlékeitől, mindannyian mást ésmást idézünk emlékezetünkbe, más hangulat emléke, nosztalgiája suhan át érzékeink rácsai között, ha kimondjuk egykori városunk nevét. Szülőnk, felnevelőnk, befogadónk, kitagadónk, elhagyottunk. Kinekkinek érdeme és (bal)sorsa szerént. Az emlékek egymásra másolhatók,tolhatók,úsztathatok, ráerősíthető az egyik kép, képzet a másikra, összecsavarozható lesz a memória városszerkezete, az alkatrészek, kitálalható a talány és bizonyosság, ennek ellenére elégtelenek lesznek a szavak, soha nem lesz maradéktalanul megragadható, aminek maradékai között élünk mi, a maradék. Nemes hagyományok között telnek napjaink. Akkor is, ha példának oktalanságáért, percemberkék, tíz perccel korábban belihegő lampaszos gyarmatosítók és dühödt álajdondászok a Művelődési Palotát saját orcátlanságuk emlékművévé kívánják átpofozni. (Még csak a pofázati szakaszban tartanak.) Nemes hagyományok között járkálhatunk, a város szecessziós arculatát törzsökös polgárság alakította ki, helyesebben szólva egy zseniális és akaratos polgármester tette egyedien széppé és példaértékűvé. Az a Marosvásárhely, mely ezekről a falakról alátekint, az a város, melyhez ódát írt Csokonai Vitéz Mihály - jóval korábban, amikor még csak lehetőség volt a mára már múlt felszikrázás , hol annyi kiváló elme és híresség fordult meg és lakott, az a Marosvásárhely most rúgta el a századik évét. Az volt a kamaszváros, amely felnőttsége el nem törölhető jegyeit, jeleit éppen ekkor a magyar századfordulón nyerte el. Hiszen az összes jelképerejű, emblematikus középület és polgárház ekkor épült. Átszabták a tereket, a vásáros város esetlegességét európai léptékű modern településsé; megadták a fejlődéshez az irányokat, a polgárság növekedéséhez a pályát, és távlatot, megteremtették a sokarcúsághoz, a toleranciához a törvényes kereteket, és elkezdődhetett a 20. század. Nos, barátaim, nem olyanra sikeredett, mint amilyennek állítottuk. Kisiklások történtek, háborúk dúltak, uralmak, zászlók és egyenöltözetek váltakoztak a flaszteren, a hivatalokban, a homlokzaton, voltak kinyilvánított uralkodó nyelvek és történtek rombolások jó és gonosz szándékkal egyként. A polgárokat leváltották, áthangszerelték, kicsinálták, beolvasztották (a szó átvitt és közvetlen értelmében), elűzték, behozták, a városlakók jöttek-mentek kényszeresen, évek teltek, vánszorogtak, viharzottak felettünk, közöttünk, bennünk. A huszadik században alig akadt derűs délután a nyugodt szemlélődés, a korzózás számára. Holott ezt a Vásárhelynek nevezett belső teret sétákra, ráérős beszélgetéseknek, pompás viccek számára, nagy ugratásokhoz, csöndes derűre, élénk zsivajgásra, gyermekzsibongásra, szerelmekhez tervezték, szánták. Az épületek harmóniájára, avagy a környezet sugározta nyugalomra, megelégedettségre, az erények felmutatására számítottak. A gyarlóságokat a hátsó udvarba kellett volna száműzni, ha lett volna elegendő idő számukra. Mindenki másként emlékszik a régi városra. Még az is, aki soha nem koptatta ennek kövét. A huszadik század felfordulásai, elfordulásaink, hűtlenségeink és kóros ragaszkodásaink tehetnek erről a végtelen számú képi variáns létezéséről. Nekünk rengeteget meséltek erről a városról. Nekünk legendákkal van tele a szobánk, padlásunk, pincénk, az utazótáskánk. Előttünk elhallgatták a város rosszkedvű napjait, mi nem tudunk semmit arról, mi történt velünk a 20. század, elzárt rekeszeiben, szeparéiban, titkos tárgyalásain, holott az elhangzott szavak, a gesztusok és vakütések valamennyiünk sorsát érintették. Mi mind gyűjtögetői, hordozói és széthordói vagyunk egy tegnapi szabad királyi városnak. Mi mind leszármazottai vagyunk a 20. század eleji reményeknek és a következő hetvenkilencven esztendő kilátástalanságainak. Az itt látható képek, (leginkább) felnagyított képes levelezőlapok Kercsák József gyűjteményéből, melyek alapján egyeztethetjük emlékeinket. Miként óránkat állítanánk be a pontos időjelzése után. Különben Vásárhely üzenetei. Kibontható palackok, melyek a megnyugodni látszó hullámok hátán, a kisütő napfényben békésen himbálóznak. Hajolj közelebb, kedves publikum, fúrd bele a tekintetedet a város üzenetképeibe. Könnyen rábukkansz a ma is ismert helyek, helyzetek, együttállások előképére, ősformájára, látni fogsz már elhordott épületet, felszámolt parkot, ledöntött falat, fát, vagy a hiányt érzékeled, s tudod, oda még csak ezután épül fel az az épület, hol játszani fog a legendás Székely Színház és megszólal Kovács György, Szabó Ernő, Borovszky Oszkár... Pillants mélyre, maradj csöndben, vagy kiálts föl, gyertek gyorsan, mert ismerősre bukkantam. Váratlanul ugyanis saját magadat pillantod meg, amint átsétálsz a főtéren, befordulsz egy ismerős után a Rechnitzer Adolf-féle kávéházba, átfutod a hírlapokat, semmi érdekes, mondod unottan, s megnyugodsz, a történelemben aznap semmi jelentés nem esett meg, felsétálsz a Bolyai utcán, vagy belépsz a Súrlott Grádicsba, ahol már együtt vannak barátaid, a nagy flekkenvacsora vendégei, rendes és olcsó bort szolgálnak fel, barátságosan intesz valaki után, aki egy gyanúsan suhanó konflisban ismeretlen nővel sugdolózik, nahát, mosolyogsz magadban, végre egy új pletyó, hogy fognak ezen csudálkozni, amikor... ...amikor ismét itt állunk a kezdet kezdetén, rengeteg időnk és ötletünk van, még a 20. század is elsumákolható ennyi csodás díszlet és illúzió között. Minden jóvátehető, hogy ne marcangolja lelkünket a múlandóság. Sebestyén Mihály *Elhangzott 2005. január 23-án, Kercsák József képeslap-kiállításának megnyitóján, az unitárius egházközség tanácstermében Fotó: Szász Károly Légben a lóláb, dicső szamárláb... A kilógó lóláb irodalma egyetemes. Az emelt eblábé (csaknem) úgyszintén. Egyszer tanári továbbképzőn vettünk részt Erdély kincses fővárosában. A továbbképzőket általában szünidőkben szervezték, tönkre zúzva szegényes karácsonyunkat, júliusi nyaralásunk reményét. A továbbképzésben az a legszebb, hog’ a végén kapunk hivatalos papírt, mely igazolja: részt vettünk a tanfolyamon, jól vizsgáztunk a kijelölt tárgyakból, esélyünk lesz fizetésemelésre. (A fizetést pompás eufémizmussal javadalmazásnak becézte a nyelvezet.) Viszont szörnyű megaláztatással járt a buli: a tanárokat iskolapadba gyömöszöntették, kurzusokat tartottak a megbízott tanárok, egyikükmásikuk a szovjet iskola ,, vívmányaiból” töltekezett, kekeckedéseik, kicsinyességük túlment a vidéki pajdlegogosz ügybuzgóságán: a kétórás purparlé elején és végén névsorolvasás, hiányzók beírása, letolás. Csak a verés hiányzott. Azott kölyköknek éreztük magunkat, mégis erősítette beleérzőképességem, empátiám. Hazatérve más szemmel láttam kiszolgáltatott tanítványaim, megpróbáltam több s nagyobb (egyben szigorúbb) szeretettel oktatni kedves diákjaimat. Néhány nagy tudású, tisztességes professzor lenyűgözött közvetlenségével, kollegiális magatartásával. Kedveltük őket, társaságukat kerestük; ha megengedték, elkísértük egyegyi vendéglőbe is, áhítattal hallgattuk szájukból az igazságot, a rendszer burkolt vagy nyílt bírálatát, a felsőoktatás áldatlan helyzetéről, a filozófia, az irodalom és művészet tragikus süllyedéséről/elsüllyesztéséről szóló híreket... E találkozások jelentették az igazi továbbképzést, no meg az írók, szerkesztők társasága. Egy éjszakán Beke Györgyöt kerestem fel Györgyfalvi negyedi tömblakásában, tőle éjfél után a háborító időket idéző, lesötétített Kolozsváron át gyalogoltam, fennhangon s magyarul nótázva, a vasútállomás irányába, onnan a bácsi szakiskolába, ahol tanyánk kijelölve volt; folytattuk a mutatást székelyföldi kollégáimmal, anélkül hogy valaki is belénk mert volna kötni. Másnap váratlan helyzetbe sodort a pedagógia professzora, Ferenczi Gyula. Azt fejtegette a figyelemről szóló értekezésében, mennyire felületesek lehetnek maguk a pedagógusok. - Példád!, kolléganők és kollégák, önök igazi jó megfigyelők? - Hát persze! - zúgott a tanfolyami kórus. Mire a prof a következő kérdéssel rukkolt elő: - Akkor tessék megmondani, de rögtön s gondolkodás, töprengés nélkül, hogy melyik lábát emeli a főtéri Mátyás-szobor lova?!... Aki a bal mellső lábára szavaz, emelje fel a bal kezét. Köszönöm. Aki a jobb mellső lábra, az most szavazzon! És így tovább. A jobb mellsőre voksoltam, gondolva, hogy Mátyás királyunknak a lova is jobboldali lehetett. Csengettek, szünet. Néhány buzgómócsing: uzsgyi!, a főtérre - a Mariánumtól nem messzire levő középiskolából, ahol tanfolyamunk székelt... - Lehervadt képpel, csalódottan érkeztek; volt, aki tahóságát röstellve vissza sem jött... - No, hát ez az, tanárnők és tanárok - szögezte le Ferenczi Gyula. - A ló stabil. Nem árt megjegyeznünk. Hasonlóképpen a nevelés alapelvei sem változnak. A történelem folyamán finom árnyalatokkal gazdagodtak, a lóláb azonos maradt. * Marosvásárhely egyik könyvesboltja kirakatában tüntetőleg rázza rongyát erdélyi magyarságunk érdemes följelentőjének szégyenműve, a magyarsághoz hűséges egykori szerkesztőségi dolgozókkal közös csoportképekre nyitva. Az jár eszemben, mitől jó a román államnak, a román népnek, Európának, ha efféle levitézlett alakok a Megéneklünk, Románia meg a Flacara „szellemiségét" idéző aljas trükkökkel bizonygatják a világnak újra és újra szar(kofági) ságukat?!... ,, Továbbfékező ” tanfolyamaik mindenesetre pompásan működnek. De ki adna nekik ma hiteles tisztességi bizonyítványt?! Kérdem tőlük: melyik lábát emeli, és főleg: kire, a marosvásárhelyi Avram Iancu-szobor?! Damján B. Sándor NÉPÚJSÁG 5