Népújság, 2005. február (57. évfolyam, 25-48. szám)
2005-02-05 / 29. szám
200 éve hunyt el Csokonai Vitéz Mihály Dámák farsangja a víg poéta emlékévében Csokonai Vitéz Mihály legendás vígeposzának hősnője, Dorottya évről évre életre kel a somogyi megyeszékhelyen, s az idei farsangon is kedvre deríti a városlakókat és a hálózni vágyókat. Ott, ahol az éppen 200 éve eltemetett „víg poéta” megénekelte a dámák diadalát. A „furtsa vitézi versezetben”,, ahogy a kétszáz éve halott szerző nevezte a művet, olyan jellemeket sorakoztatott fel, amelyekben sokan magukra ismertek. Nem csoda, hogy a költő barátai gurultak a nevetéstől, amikor egyik-másik szereplőben felfedezték valamelyik uraságot vagy pipiskedő szépasszonyt. Ezért aztán először másolni, majd terjeszteni kezdték az elsősorban a női nem ellen irányuló vígeposzt, például a mű vénlány hősnőjéről írt sorokat: „A vénség beverte púderre hajait,/ Kitördelte kettőn kívül a fogait: / Úgyhogy ha bélottyant alakit kifejti, / A hamut maimnak, a szöszt pösznek ejti.” Kacskaringós utazásai végén vetette papírra e sorokat a felvilágosodás korának kiemelkedő alakja. Szerelmi bánata, lap-, illetve könyvkiadási kudarca miatt, az egykori iskolatárs, Szokolai Dániel szíves invitálására kerekedett fel, s indult Hedrehelyre, ahol barátja tanítóskodott. A kis somogyi településre azonban elég viszontagságos úton jutott el. Csökölyig bírta még valahogy legyengült teste, s félholtan kopogtatott be a paplakba, ahol nagy meglepetésére földije, Kis Bálint nyitott ajtót. Másnap orvost kellett hozzá hívni Kaposvárról, de néhány hét lábadozás után felkereshette cimboráját Hedrehelyen. Lillát ugyan nem tudta felejteni, ám egy idő után a házigazdák szerető gondoskodásának köszönhetően - visszatért régi kedve. Barátjával elkocsikáztak Nagybajomba, ahol költőtársa, Pálóczi Horváth Ádám élt,, s aki bemutatta vendégét Sárközy István földbirtokosnak, Somogy másodalispánjának. A víg poétát nem volt nehéz megkedvelni, így 1798 nyarán átköltözött Nagybajomba, amely most, több mint két évszázaddal később, Somogy legfiatalabb városaként vált ismertté. Ott, a Sárközy- kúriában gyűjtötte össze a vígeposz élményanyagát. Több rendezvényen is részt vett, s a társas összejövetelek - köztük egy megyebál is - remek figurákat kínáltak a költőnek, így foganhatott meg a Dorottya, amelynek sorait Csökölyben és Hedrehelyen vetette papírra, és a komikus eposz gyorsan népszerűvé tette Csokonait. Karnevál hercege és Dorottya jó ideje közös főszereplője a kaposvári farsangi napoknak, így lesz ez február 5-én is, amikor számos helyen rendeznek bált a somogyi megyeszékhelyen. A hagyományos Dorottya-bál is e napon szokott lenni, ám azt - nem tudni, mi okból - az idén már január 29-én megtartották. A rendkívül színes maskarádéparádé azonban nem marad el februárban: érdekes színfoltja lesz a belvárosban lévő Játékváros unikumnak számító kiállítása, ahol Pogány Judit Jászaidíjas, érdemes művész több tucat bohócfigurájával is találkozhat a közönség. Csokonairól - halálának 200. évfordulója kapcsán - egyébként méltó módon emlékezik meg Somogy, ahol annak idején izgalmas események résztvevője lehetett a költő, mi több, az ott töltött időnek köszönheti visszatért életkedvét is. Bizottság létesült Kaposváron, amely a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társasággal, illetve a Somogyi Honismereti Egyesülettel karöltve szervezi az eseményeket. Mint megtudtuk, már tavaly felvették azon településekkel a kapcsolatot, ahol megfordult a jeles poéta. Kaposváron országos Csokonai vers- és prózamondó verseny zajlott, Csökölyben emléktáblát avatnak, de Hedrehely, Kisasszond és Nagybajom is emlékezik. Nagybajom iskolája éppen ötven esztendeje vette fel Csokonai nevét, s májusban egy egész hetet szentelnek a költő emlékének. Csurgó pedig, ahol a gimnáziumban tanított, s ahol szerették diákjai -igaz, olykor együtt pipázott és mulatozott velük, s ahol a rossz nyelvek szerint egyik viszonyából gyereke is fogant - egész évben ünnepli a víg poétát. Lőrincz Sándor Csíky Szabó Ágnes textilszobra Kertész Imre és Esterházy Péter műveiből jelentet meg hangoskönyveket az idén 50. születésnapját ünneplő Magvető Könyvkiadó; a CD-ken maguk a szerzők olvasnak fel műveikből - tájékoztatta a kiadó az MTI-t. A 2002. évi irodalmi Nobel-díj kitüntetettje, Kertész Imre a Sorstalanság, a Gályanapló és a Valaki más című kötetekből, továbbá esszéiből, közöttük stockholmi beszédéből olvas fel részleteket. A Berlinben élő író tavaly nyáron ült mikrofon elé a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban, ott olvasta fel az összesen 103 percnyi, két CD-n forgalomba kerülő szöveget. Esterházy Péter - aki a tavalyi frankfurti könyvvásáron vehette át az egyik legrangosabb német irodalmi kitüntetést, a német könyvszakma békedíját - az Egy nő című regényét olvassa föl teljes egészében; a 231 perces felvétel három CD-re fért rá. A jövő héten megjelenő hangoskönyvek szerzőivel Kelevéz Ágnes irodalomtörténész beszélget február 9-én, az V. kerületi Károlyi-palotában. Morcsányi Géza, a Magvető igazgatója az MTI-nek korábban úgy nyilatkozott: a kiadó kitart a magas színvonalú szépirodalom gondozása mellett, elsőrendű kiadási szempontjuk a minőségi művek, kortárs alkotók megjelentetése. Bogpsi ml# h@g^ HáÉÉnptó rfwsfi? Az ember sokfelé csatangol. Bámely súlytöbblet dacára is. Beszédbe elegyedik, felelőtlenül cseveg egy kiállítás képeit nézegetve, szendvicsét majszolja valahol a társaság peremén, egy fotel szélén ülve, és akkor elhangzik az óhajtás (a felkérő vagy maga a kínálkozó részéről), mi lenne, ha megnyitnád a tárlatom/ szívesen beszélnék legközelebbi kiállításodon... A beszélő már-már megfeledkezik az ügyről, ám a művész olyan mint az elefánt, memóriáját nem hagyja nyugton a régi csevely. És mit ad isten, tényleg belátható időn belül megvalósulni látszik egy jó kis kiállítás a maga anyagi és látványi teljességében, melyhez keretet csak a helyiség falai és a belméretek szabnak. Különben a csillagos ég és a hullámok végtelensége... Telefonálnak neki, igyekeznek meggyőzni, hogy ennen csapdájának foglya. Bíznak benne, szavatartónak ábrázolják (ámbátor nem az alapjában véve), és az ember kötélnek áll. (Textil esetén: fonálnak.) Meghívót is kap. Ki van nyomtatva a neve, ráadásul helyesen, fel is derül, hiszen az Einladungon az áll, hogy február valahányadikán, tehát még tenger idő tulajdonosa, boldogan tékozolandhat. Aztán utána telefonoznak, bácsi, bácsi, januárban tartjuk, holnap, ma, tíz perc múlva. Látatlanban nem mer nekivágni az ember. Lemegy. Útközben szebbnél szebb kifejezések, terminus artisticumok jutnak eszébe, mint optikai vizualitás és a művek teremfóbiája, az alkotás belső kohéziós és emanációs-vonzásviszonylata, valamennyi a jelenkori tudományos szóhasználat topaszománya lehetne. Marhaság. Semmi köze a valóságos, létező szobrokhoz, a tértextilhez. És egyáltalán, szólunk magunkra: viselkedjünk! Az ember belép a terembe, szemébe ötlik a látvány. A látványok halmaza. Kisebb fergeteg. Az érzékek kellemesen elzsibbadnak. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy megvesztegettek bennünket, beléptünk a hideg utcáról egy meleg házba, s a szem felhajtotta az első pohár látványpárlatot. (Képzavarunknál csak saját zavarunk bőségesebb: nem tudjuk ugyanis, hol kezdődik a kiállítás, nem tudjuk, minek essünk neki haladék nélkül, mit toljunk későbbre, alaposabb szemügyre vevés okából kifolyólag.) Összevissza kóválygunk a teremben, Gyarmathy János ismerős szobrai előtt ténfergünk. Elűzhetetlen az érzés, hogy irodalom- és olvasmányemlékekből táplálkozik a művész inspirációja, szójátékot ültet a konkrétum hintaszékébe, mosoly és anekdota között billeg, s közben folyton kicsúszik a komolyság és nagyképűség veszedelmei közül. Kedveli a barokk világát, hiszen Jóbot éppen ekkor űzik el fiai a kapuk elől, a szerzetes és a léggömb utasa ugyanannak a rejtőzködő figurának az alakváltozásai, a művészet megszemélyesített manói, koboldjai vesznek körül. A mitológia, a biblia mediterrán mítoszai között sétálgatunk. Valahol van egy ember, aki maga a menóra, a hétágú gyertyatartó, másutt Krisztus szenvedéseihez nem elég a keresztfa, ott van még a gyáva hátba döfés. Mintha csak életünk parabolái, példabeszédei elevenednének meg. Gyarmathy János tanár úr úgy viselkedik, mint a mindenkori tanítvány: meg akarja haladni mestereit, s bár ez könnyen sikerül neki, ő még mindig hitetlen. Újabb cseleket eszel ki, hogy szemünket megnyerje, szívünket kézbe vegye, alakítsa, szatíráival, humorával meghintse, kezünket az alakok megfogdosására ingerelje. Talán már egykor említettem neki, bármelyik kisplasztikája köztereken is állhatna, hiszen mára Európa jobbik fele mesélő, szobor-narratívákkal van tele, már csak mifelénk állnak a történelem nagy emberei, hódítók és szabadságharcosok, bölcselők és condottierek a históriás könyvek eszményítésében. Aztán ledobjuk a kabátunkat, füzetet veszünk elő, felemeljük szemünket és orcánkat a falakra, kinézünk a korlátozott távlat ködfátylai mögül. (Értsd: megtöröljük a szemüvegünket.) Csíky Szabó Ági textilszobrai, térképei megejtenek. Nem, nem félek ettől a régi szótól, amit eszélyes ember talán már nem is mer leírni, valami tisztátalan negédességet érez a szóban, holott, s ez a jó, Ágnes nem a szavak, hanem a szőnyeg, szövés, nemezelés mestere. Művelője, művésze. Az engedelmes anyag hajlítója, átfestője. A szárnyak és madarak, a növényi táj, a természet bujaságának jelzése és megjelenítése, az átértelmezett, de meg nem alázott natúra, a ruhákra telepedő vadmadarak a vár átváltozott kisasszonyát és királyfiát idézik. Régi nagy vadászatok derengenek fel, hol volt, hol nem volt egy elvarázsolt erdő Hercíniában vagy az üveghegyeken innen, amikor jó lovaink hátán áthatolunk a lila-zöld eget másoló erdőkön, mögöttünk még ropog a hátrahagyott rőzse parázsa, de mindent betölt a késő nyári hajnal, a falka csaholása váratlanul elvész, és mögöttünk csattog a fantázia zászlaja, zászlónk, a kaland. Felragadunk egy könyvet, amiben ilyen mondatra bukkanunk, ide nyílik szét a kötet, a ravasz cicerone: „a képi formákká komponált optikai elemek dinamikáját, s az ezen keresztül megvalósuló hatást az alkotó részek (szín, tónus, folt, vonal) egymás közötti viszonylatai adják.” Összemérünk, elmélázunk, de leginkább az jut eszünkbe, hogy szeretnénk Csíky Szabó Ágnes bármelyik falikárpitját hazavinni, beilleszteni a régi, régebbi mesterek közé. Harmóniája irigylésre méltó. Arányai tökéletesek, színei bujákvisszafogottak, (szoba- és humán-) belsőnkhöz illenek. Ági kertje. Boldizsár kertje. Mindannyiunk reneszánsz álma. A természetes természet. Összecsukjuk a jegyzetfüzetet. Tulajdonképpen csak firkáltunk bele. A szavakba öntést még halogatjuk. Hazabattyogunk, téblábolunk, kibámulunk az ablakon. Leülünk a képernyő elé, és megírjuk. Könnyedt izzadással, tépelődő dühöngéssel, a megtalált kifejezések kételyével, az elégtelenség mételyével májunkban... Megborotválkozunk, tiszta inget öltünk, taxiba ülünk és elsuttogjuk a közönség hozzánk térben és bizalomban legközelebb álló egyedeinek a mű címet. Hogyan születik egy tárlatnyitó szövege? Sebestyén Mihály *Elhangzott 2005. január 28-án a Bernády Házban Csíky Szabó Ágnes: Annuntiatio; lenn: Gyarmathy János: Zöld hegedűs