Néző, 1970 (1. évfolyam, 1-2. szám)

1970-10-01 / 1. szám

A címszereplő: LATINO­VITS ZOLTÁN m­ urstinii/­ Az évad első bemutatója: Pirandello „tragédiája“ a Vígszínházban T­izenhárom évvel ezelőtt a nagy olasz színműíró másik leghíresebb darabja, a Hat szerep keres egy szerzőt felújítása új szakasz kezdetét jelezte egészében újuló szín­játszásunknak. Mint ahogy hasonlót jelzett a világ színját­szásában is majd’ ötven évvel ezelőtt, amikor élete derekán túljutott alkotójának végre meghozta a világhírt, a sikert. A megérdemelt, művészi sikert. A tartalmilag, formailag különös darab megírása után egy évvel, 1922-ben írta Pirandello nálunk, de talán világ­szerte is legismertebb színművét, műfaj­jelzése szerint tra­gédiáját, (inkább tragikomédia-féle) a IV. Henriket. (Még­hozzá — ezt csak úgy mellesleg említjük — tizennégy nap leforgása alatt.) A lényeg pontosabb értése érdekében nem árt néhány szót szólni a darab magyarországi történetéről. Olasz-barát­ság ide, olasz-barátság oda, még a mű világsikere sem vál­toztatott azon, hogy csaknem húsz évig nem került magyar színpadra. Nem szerették itt akkortájt az alapvető társadal­mi hazudozás leleplezését, az álságok igaz arculatának meg­mutatását. Hivatalosan nem szerették. Akadt, aki szerette. Pünkösti Andor, a huszadik századi magyar színház kima­gasló alakja bemutatta az akkori Madách Színházban, 1941- ben. Ebben a rémületes esztendőben. A főszerepet a fiatal Várkonyi Zoltán játszotta — művészi pályájának ez a neve­zetes indulása. A Vígszínház mostani bemutatójának ugyanez a Várko­­­nyi Zoltán a rendezője. Még csak annyit ehhez a gondolatmenethez: jeles és je­lentős művekkel kapcsolatban, mindig figyelmet érdemel az is, mikor nem mutatják be következetesen és makacsul — és ■ az is, mikor mutatják­­ be minden fenntartás nélkül. Egysze­rűen elképzelhetetlen Pirandello IV. Henrikje magyar szín­padon mondjuk 1951-ben, vagy ilyentájt. Megintcsak azért nem, mert a darab azokról az álarcokról szól, amelyeket az emberek egészségtelen társadalmi közegben viselnek. Nagyon sokan viselnek persze őszintébb társadalmi közegben is — ezért érdemes a művet ma és nálunk is játszani —, csakhogy ilyen esetben nem hat a döbbenet erejével, ha erről szó esik. A darabbéli IV. Henrik őrült. De tényleg az?! Ez a jel­legzetesen pirandelloi kérdésfeltevés. Nem is igazán IV. Henrik, a tizenegyedik századi német—római császár, a híres Canossa-járó (itt kellett megalázkodnia VII. Gergely pápa­­ előtt 1077-ben), hanem egy huszadik századi olasz arisztok­rata, aki egy lovasjáték alkalmával, leesvén a lóról, csak­ugyan megháborodott — később azonban visszanyerte tisz­tánlátását. Még csak ekkor nyerte vissza igazán. Pontosab­ban nem is „vissza”­nyerte. Ekkor döbbent rá istenigazából, milyen alakoskodó, képmutató, alávaló, szolgalelkű az egész arisztokratikus környezete. Tovább játszva az őrültet, ugyan­ezt tapasztalja új, „XI. századi” környezetében, a mellé­rendelt tanácsadók és tényleges szolgák világában. Ezek bűne­­ azonban, a darab egész lénye szerint is, bocsánatosabb. A szolgákat csak szolgai társadalom teszi szolgákká, hazug tár­sadalom hazugokká, áruló társadalom árulókká. Az igazi hazugok az előbbieknél később lépnek színre. Azért jönnek, hogy megváltsák „Henriket” tébolyától. Azok jönnek, akik ezt a tébolyt okozták. (Köztük Belcredi báró, az „otromba és buta” párbajhős, aki annak idején barátja mögött haladt a lovas játékon és titokban az utóbbi lovát ingerelte, döf­­ködte a végzetes bukás előtt.)­­ Nem „mesélem” tovább. Nem a kritikákat írják azért, hogy a darab cselekménye szórakoztassa és elgondolkoztassa a közönséget, hanem magukat a darabokat. Pirandello da­­­­rabjai mellesleg annak is köszönhetik megérdemelt sikerü­ket, hogy magvas gondolati, filozofikus és lélektani mondati­­i­valójuk mellett frappáns cselekménnyel szolgálják az igazi­­ színházat, tehát a közönséget. A kimagasló olasz szerző is (azok egyike, akik úgy feszítették szét a régi színpadi kere­teket, hogy megőrizzék a keretbe foglalt lényeget. A Vígszínház előadása kitűnő. Gondolható volt, hogy Várkonyi Zoltán rendezőként is jó érzékkel helytáll színészi pályája nevezetes művében. A díszlettervezői reneszánszát élő Fábri Zoltán ragyogó színpadtere, Láng Rudolf kosztüm­jei segítettek olyan légkört kialakítani, ahol a XI. század és a frappáns XX. századi fordulat egyaránt a helyén van. A rendezésnek — a műből fakadóan — sarkpontja a Henrik­­alak megfogalmazásának felfogása. A dolog lényege: az alak ne törjön ketté, őrültté és épelméjűvé. Ez a Henrik, attól kezdve, hogy a szemünk elé kerül, tökéletes, normális, okos, 2

Next