Néző, 1970 (1. évfolyam, 1-2. szám)
1970-10-01 / 1. szám
A címszereplő: LATINOVITS ZOLTÁN m urstinii/ Az évad első bemutatója: Pirandello „tragédiája“ a Vígszínházban Tizenhárom évvel ezelőtt a nagy olasz színműíró másik leghíresebb darabja, a Hat szerep keres egy szerzőt felújítása új szakasz kezdetét jelezte egészében újuló színjátszásunknak. Mint ahogy hasonlót jelzett a világ színjátszásában is majd’ ötven évvel ezelőtt, amikor élete derekán túljutott alkotójának végre meghozta a világhírt, a sikert. A megérdemelt, művészi sikert. A tartalmilag, formailag különös darab megírása után egy évvel, 1922-ben írta Pirandello nálunk, de talán világszerte is legismertebb színművét, műfajjelzése szerint tragédiáját, (inkább tragikomédia-féle) a IV. Henriket. (Méghozzá — ezt csak úgy mellesleg említjük — tizennégy nap leforgása alatt.) A lényeg pontosabb értése érdekében nem árt néhány szót szólni a darab magyarországi történetéről. Olasz-barátság ide, olasz-barátság oda, még a mű világsikere sem változtatott azon, hogy csaknem húsz évig nem került magyar színpadra. Nem szerették itt akkortájt az alapvető társadalmi hazudozás leleplezését, az álságok igaz arculatának megmutatását. Hivatalosan nem szerették. Akadt, aki szerette. Pünkösti Andor, a huszadik századi magyar színház kimagasló alakja bemutatta az akkori Madách Színházban, 1941- ben. Ebben a rémületes esztendőben. A főszerepet a fiatal Várkonyi Zoltán játszotta — művészi pályájának ez a nevezetes indulása. A Vígszínház mostani bemutatójának ugyanez a Várkonyi Zoltán a rendezője. Még csak annyit ehhez a gondolatmenethez: jeles és jelentős művekkel kapcsolatban, mindig figyelmet érdemel az is, mikor nem mutatják be következetesen és makacsul — és ■ az is, mikor mutatják be minden fenntartás nélkül. Egyszerűen elképzelhetetlen Pirandello IV. Henrikje magyar színpadon mondjuk 1951-ben, vagy ilyentájt. Megintcsak azért nem, mert a darab azokról az álarcokról szól, amelyeket az emberek egészségtelen társadalmi közegben viselnek. Nagyon sokan viselnek persze őszintébb társadalmi közegben is — ezért érdemes a művet ma és nálunk is játszani —, csakhogy ilyen esetben nem hat a döbbenet erejével, ha erről szó esik. A darabbéli IV. Henrik őrült. De tényleg az?! Ez a jellegzetesen pirandelloi kérdésfeltevés. Nem is igazán IV. Henrik, a tizenegyedik századi német—római császár, a híres Canossa-járó (itt kellett megalázkodnia VII. Gergely pápa előtt 1077-ben), hanem egy huszadik századi olasz arisztokrata, aki egy lovasjáték alkalmával, leesvén a lóról, csakugyan megháborodott — később azonban visszanyerte tisztánlátását. Még csak ekkor nyerte vissza igazán. Pontosabban nem is „vissza”nyerte. Ekkor döbbent rá istenigazából, milyen alakoskodó, képmutató, alávaló, szolgalelkű az egész arisztokratikus környezete. Tovább játszva az őrültet, ugyanezt tapasztalja új, „XI. századi” környezetében, a mellérendelt tanácsadók és tényleges szolgák világában. Ezek bűne azonban, a darab egész lénye szerint is, bocsánatosabb. A szolgákat csak szolgai társadalom teszi szolgákká, hazug társadalom hazugokká, áruló társadalom árulókká. Az igazi hazugok az előbbieknél később lépnek színre. Azért jönnek, hogy megváltsák „Henriket” tébolyától. Azok jönnek, akik ezt a tébolyt okozták. (Köztük Belcredi báró, az „otromba és buta” párbajhős, aki annak idején barátja mögött haladt a lovas játékon és titokban az utóbbi lovát ingerelte, döfködte a végzetes bukás előtt.) Nem „mesélem” tovább. Nem a kritikákat írják azért, hogy a darab cselekménye szórakoztassa és elgondolkoztassa a közönséget, hanem magukat a darabokat. Pirandello darabjai mellesleg annak is köszönhetik megérdemelt sikerüket, hogy magvas gondolati, filozofikus és lélektani mondatiivalójuk mellett frappáns cselekménnyel szolgálják az igazi színházat, tehát a közönséget. A kimagasló olasz szerző is (azok egyike, akik úgy feszítették szét a régi színpadi kereteket, hogy megőrizzék a keretbe foglalt lényeget. A Vígszínház előadása kitűnő. Gondolható volt, hogy Várkonyi Zoltán rendezőként is jó érzékkel helytáll színészi pályája nevezetes művében. A díszlettervezői reneszánszát élő Fábri Zoltán ragyogó színpadtere, Láng Rudolf kosztümjei segítettek olyan légkört kialakítani, ahol a XI. század és a frappáns XX. századi fordulat egyaránt a helyén van. A rendezésnek — a műből fakadóan — sarkpontja a Henrikalak megfogalmazásának felfogása. A dolog lényege: az alak ne törjön ketté, őrültté és épelméjűvé. Ez a Henrik, attól kezdve, hogy a szemünk elé kerül, tökéletes, normális, okos, 2