Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-09-16 / 38. szám

A rÉY­I SZAKÁCSKÖNYVÉBE SIMKÓ MARGIT Családi albumomból Szüleim házában spártai szigor uralkodott. Igaz, senkit nem dob­tak le a Gellérthegyről, és nem fürösztötték a gyerekeket a Duna jeges vizében. Jó és vidám élete volt nálunk mindenkinek, főleg nekem, aki születésem pillanatá­tól kezdve majd kicsattantam az egészségtől és a család kedvence voltam. Nem beszélve apám szí­vében elfoglalt kivételes pozí­ciómról, ő csak harminchat éves korában nősült, és úgy fogadta két gyermekét, mint anyám után az élet legnagyobb ajándékát. A legszebb férfi volt, akit életem­ben ismertem, magas, kék szemű, és a legjobb ember a világon. Jellemző mondásai fel vannak jegyezve íratlan családi króni­kánkban. Anyám egy alkalommal rászólt, hogy verjen már meg engem, mert egész elkanászoso­­dom, mire apám felháborodottan így válaszolt: Csak nem ütök meg egy nőt! Hatéves voltam akkor. Ezek után jogos a kérdés, hogy miben állt nálunk a spártai szi­gor? Megmondom. A munkához való viszonyban és az erkölcsi kérdésekben. Szüleim rendkívül szorgalmas emberek voltak, és ezt gyermekeiktől is megkövetel­ték. Apám jó példával tanított, ő volt életemben a napsugár. Anyámra felnéztem, de féltem tőle, annyira, hogy bár fiatalon a spanyol járvány áldozata lett, egész életemben éreztem erős kezét, és bármihez kezdtem, első gondolatom az volt: Mit szólna ehhez a mama? Ó, örökké tudnék róluk mesél­ni, de témám ma más, itt csupán annyit, hogy volt egy nővérkém is. Ma ő lenne a legdivatosabb nő, nádszál termetű és karcsú lábú, azonban az akkori időkben anyánk kétségbe volt esve vékony gyermeke láttán. Ennek persze én ittam meg a levét, mert erős gyerek lévén, velem nem kellett annyit törődni. Magyarán meg­mondva, abban az időben utál­tam a testvéremet, mert hallat­lan igazságtalanságnak éreztem, hogy például anyám csak őt vit­te el a híres Bókay tanár úrhoz, aki vasbort rendelt neki, amit gondosan elzártak előlem. A ti­lalom csak megerősítette harci kedvemet, különböző apró szol­gálatok díjazásaképpen, könnyű szerrel rábírtam nővéremet, hogy szokásos napi vasbor adagját en­gedje át nekem, ő nagyon hálás volt érte, és én — ha csak tehet­tem — az adagot az üvegből hú­zott nagy kortyokkal megrepetál­­tam. Az eredmény nem is maradt el, én láthatóan erősödtem, nő­vérem meg továbbra is sovány gyerek maradt, erre anyámnak megrendült a bizalma a kiváló orvosprofesszorban, és egy másik gyermekorvosra bízta vézna cse­metéjét. Az viszont olajos étele­ket ajánlott, és így történt meg, hogy ezután nővérem szardíniás tízórait kapott naponta. Nekem meg kellett elégednem két nagy szelet vajas kenyérrel és egy po­hár joghurttal. Természetesen engem szalajtot­­tak naponta friss süteményért a pékségbe a testvérem tízóraijá­hoz, és ezt az árva kiflit papi­rosban kellett átnyújtanom neki, különben nem ette meg. Egy al­kalommal szörnyű haditervet eszeltem ki. Mikor testvérem vég­re ímmel-ámmal rágcsálni kezd­te a szardíniás kiflit, én jó messzire elkerülve anyám erélyes kezét, így kiáltottam: — A papírt, amibe a kiflit hoz­tam, a szemétkosárból vettem ki. A hatás elképesztő volt, nővérem hányingert kapott, és én könnyű szerrel jutottam a felséges ele­delhez. Ezután a bevezető után tértünk a mi konyhánkra. Apám szegény félárva gyerek volt, aki anyjáról és testvéreiről gondoskodott — nagyon megbecsülte a jó hazai kosztot, és mondhatom, hogy ná­lunk a legegyszerűbb étel is ízle­tesen került az asztalra. Én apám mellett ültem. Ez volt a vesztem, mert egyben nem ismert par­dont: ami az asztalra került, azt meg kellett ennem. Még a spe­nótot is, no meg a bőséges, pap­rikával dúsított pörköltet is, ami­hez mindig azt a kommentárt fűzte — jóval a Nobel-díjas Szentgyörgyi felfedezése előtt —, hogy a paprika a legegészsége­sebb gyógyszer, fertőtleníti a gyomrot, és aki nem szokja meg a paprikát, abból sosem lesz ember, mert az élethez jó gyomor kell. Milyen igaza volt, ma a paprika a legkedvesebb ételem! És a spenót, az sem volt akár­hogy elkészítve, mindjárt le is írom a receptjét: a spenótot le­forrázni, egy tejben áztatott zsemlével együtt finomra áttörni — ma a mixerben nagyon egy­szerű —, vékony rántással, ami­be fokhagymát és fekete borsot teszünk, kicsit besűríteni. Egy család részére két tojásfehérjét keményre felverni, és tálalás előtt a meleg főzelékbe gyorsan — hogy össze ne fusson — beleha­­bargatni. Ettől válik a spenót habkönnyűvé, pudingszerűvé. A tányérra téve megöntözni a hús sűrű levével... még a király is megnyalhatja utána mind a tíz ujját! Ha pörköltet csinálunk, gon­doljunk másnapra is, tegyünk félre belőle egy negyed kilónyit. Másnap süssünk 10 palacsintát, a kész pörköltet vágjuk meg apróra — ne daráljuk —, ezzel szórjuk meg a lapokat, locsoljuk meg a pörkölt levével, kenjünk rá egy kanálka tejfölt, rakjuk egymásra, és ezt a hústortát tart­suk gőzön, majd tálra borítva szórjuk meg reszelt sajttal. Hoz­zá kovászos uborka a jó. Ennek a receptje: ötliteres üvegbe két és fél kiló uborka fér, alul fél zsemle vagy egy szelet fehér kenyér, kapor, két-három gerezd fokhagyma. Az uborka végeit le­vágjuk, oldalait bemetsszük, heggyel lefelé szorosan az üveg­be rakjuk, tetejére újra zsemle és kapor jön. Erősen sós vizet felforralunk, ezzel teleöntjük az üveget, és a napra tesszük. Kb. három nap alatt üveges lesz, ekkor leszűrjük, a kaprot vissza­tesszük az uborkához és a jól le­ülepedett levet ráöntjük. A jég­szekrényben érik meg teljesen. Jobb mint az ananász! És most jöjjön a büszkeségem: a legyezőtorta, mely az én kony­hámban már szokásos születés­­napi torta volt. Receptjét egy kiváló cukrásztól lestem el ezelőtt jó negyven éve. 10 tojás­­­ból nem egészen könnyű piskóta­tésztát készítünk. Ennek a ké­szítési módját le sem írom, aki nem tud piskótatésztát csinálni, az ne is fogjon hozzá ehhez a tortához. Ebből a masszából egy kb. három centiméter magas tortalapot süssünk, jól kizsírozott és nem kilisztezett lábosban. A többi masszából megfordított, megzsírozott pléhen — én két pléhhel dolgozom egyszerre — öt­hat vékony lapot szétkenünk és szép sárgára sütjük. Vigyázat, a sütő ne legyen túl forró! Eze­ket a lapokat a deszkára lecsúsz­tatjuk, hagyjuk kihűlni, majd mindegyiket megkenjük a krém­mel, ettől megpuhul. Utána hos­­­szában öt centiméteres szalagok­ra felvágjuk. Az előregyártott tortalapot ügyesen félbevágjuk, szintén megkenjük a krémmel... és most jön a neheze, a szala­gokat kerék formájára egymásra tekerjük, az alap tortalapra rá­fektetjük a másik lappal betakar­juk. A tetejét jó vastagon meg­­krémezzük és egy villával meg­cifrázzuk, hogy olyan legyen mint a hullámzó Balaton. A krém: 30 deka vajat kikeve­rünk. Két egész tojást egy csa­pott kanál liszttel, egy deci tej­jel, kakaóval — ha van egy szelet csokoládé, az is jöhet hozzá — és annyi cukorral, hogy finoman kesernyés legyen — habüstben, kis lángon habverővel egykettő­re besűrítjük, tovább verve ki­hűtjük, beletesszük a vajat és ezzel is habosra verjük. Nem kis munka, és szív is kell hozzá, de megéri. Meggyőződésem, hogy a mai dolgozó nők is tudják, sok mun­kájuk mellett is meg kell teríteni a családi asztalt, melynek meg­hitt hangulata, ételeinek hason­­líthatatlan illata ünnepeinket oly emlékezetessé teszi. " Levelezőink írják .. . azaz egy volt levelező. Ha tüzetesebben utána néznék, talán meg is tudnám mondani, mikor írtam első levelemet, tu­dósításomat valamelyik szerkesztőségnek. Abszolút számban mérve sem volt nagyon régen (úgy tizen­öt éve), s leginkább akkor törpül el ez az idő, amikor lapunk legrégebbi levelezőinek munkássá­gát hasonlítom a magaméhoz. Ekkor nagyon meg­fogyatkozik a szám és a munkám értéke. Győri Sarolta, Száraz Mária, Hajtman Kornélia, Dániel Erzsébet, Farkas Rózsa, Nagy Mihály, Majerszky Márton, Németh Izabella és a többiek levelezői, tudósítói munkája a legutóbbi években is gyara­podott, fejlődött. A szerkesztőségben naponta örömmel állapítjuk meg, hogy egyre több levelet hoz a postás, egyre több hírt közelinek levelezőink, egyre gyakrabban reagálnak írásainkra, mondanak megalapozott dicséretet, jogos bírálatot újságírói munkánkról. Nemegyszer ezek az ítéletek adnak olyan lendületet az újságírónak, hogy a pillanat­nyi megtorpanás után tovább indul. Feltételezésem és tapasztalatom szerint ugyanez az állapot a leve­lezők munkájában is előfordul. A válasz nélkül hagyott levél, az indoklás nélkül nem közölt tudó­sítás — bármennyire hangsúlyozzuk is: „kéziratokat és képeket nem érzünk meg és nem küldünk vissza“ - az ő munkájuk lebecsülését jelentheti. Pedig tudjuk, hogy kritikus időszakainkban, ne­hézségekkel küzdve is ők voltak, akik kitartottak, segítettek, biztattak, s ha kellett olvasókat, elő­fizetőket is toboroztak. Ezért is mondogatjuk a szerkesztőségben, hogy egy-egy lap munkáját elsősorban az előfizetők és a levelezők száma fémjelzi. Az utóbbiak számának nagysága a bizalmat is, amellyel irányunkban vi­seltetnek a szőkébb és tágabb olvasóközönséget mindig képviselő tudósítók. Mai állapotainkat vizsgálva kétségtelen, hogy tudósítóink száma a legutóbbi két-három eszten­dőben örvendetesen megszaporodott, ez azonban nem jelenti azt, hogy elégedettek vagyunk. Külö­nösen az nyugtalanít bennünket, hogy a régi, ta­pasztalt levelezőink — akiket munkatársainknak tekintünk - ritkábban jelentkeznek. Töprengtünk, gondolkodtunk rajta, mi lehet az oka. Rovatunk szűk terjedelme? Lehet. Talán a megváltozott munkaforma nem felel meg számukra? Talán, hi­szen az évek folyamán megszokták — jogosan —, hogy írásaikat önállóan is közöltük. Ma sem te­szünk mást, ha egy-egy írás túlnő helyi jellegén, információs értékén és országos érdeklődésre, általános következtetések levonására, ötletek, gon­dolatok elindítására is alkalmas. Jó lenne, ha levelezőink mindegyike időnként megírná észre­vételeit együttműködésünkről, közös munkálkodá­sunkról. Mindig örülünk, ha híreik, tudósításaik mellé papírra vetnek néhány gondolatot lapunk­ról, annak fogadtatásáról, az olvasók igényeiről, véleményéről. A Nő fennállásának harmincadik évfordulójára készülünk, s ezzel együtt az idei sajtónapot is ünnepeljük. Alkalom arra, hogy elgondolkozzunk, mérlegeljünk: mit adott a lap olvasóinak, mit jelentettek az olvasók és a levelezők a lapnak? Egyikre sem lehet válaszolni anélkül, hogy a má­sikra ne figyelnénk, hiszen a lap olvasóit az ott megjelent írások, az ott végzett munka is formál­ja, s fordítva: az olvasók véleménye, viszonyulása magát a lapot alakítja. Hogy mennyit gyarapodott, hogy mennyit változott e körön belül kapcsolatunk, könnyen lemérhető, ha fellapozzuk harminc eszten­dő számait. Köszönés- és köszöntésfélét kellene most írnom. De emlékszem levelezői „hőskoromból“, hogy egy­­egy találkozón az volt a legnagyobb köszönet, amikor újabb, igényesebb, színvonalasabb munkát kértek tőlünk. Ez az igény azóta sem változott. Várjuk tehát a leveleket, tudósításokat, és köszön­jük a bizalmat, amelyet - reméljük - a következő esztendőkben is kiérdemlünk. DUSZA ISTVÁN CELLI

Next