Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-09-16 / 38. szám
A rÉYI SZAKÁCSKÖNYVÉBE SIMKÓ MARGIT Családi albumomból Szüleim házában spártai szigor uralkodott. Igaz, senkit nem dobtak le a Gellérthegyről, és nem fürösztötték a gyerekeket a Duna jeges vizében. Jó és vidám élete volt nálunk mindenkinek, főleg nekem, aki születésem pillanatától kezdve majd kicsattantam az egészségtől és a család kedvence voltam. Nem beszélve apám szívében elfoglalt kivételes pozíciómról, ő csak harminchat éves korában nősült, és úgy fogadta két gyermekét, mint anyám után az élet legnagyobb ajándékát. A legszebb férfi volt, akit életemben ismertem, magas, kék szemű, és a legjobb ember a világon. Jellemző mondásai fel vannak jegyezve íratlan családi krónikánkban. Anyám egy alkalommal rászólt, hogy verjen már meg engem, mert egész elkanászosodom, mire apám felháborodottan így válaszolt: Csak nem ütök meg egy nőt! Hatéves voltam akkor. Ezek után jogos a kérdés, hogy miben állt nálunk a spártai szigor? Megmondom. A munkához való viszonyban és az erkölcsi kérdésekben. Szüleim rendkívül szorgalmas emberek voltak, és ezt gyermekeiktől is megkövetelték. Apám jó példával tanított, ő volt életemben a napsugár. Anyámra felnéztem, de féltem tőle, annyira, hogy bár fiatalon a spanyol járvány áldozata lett, egész életemben éreztem erős kezét, és bármihez kezdtem, első gondolatom az volt: Mit szólna ehhez a mama? Ó, örökké tudnék róluk mesélni, de témám ma más, itt csupán annyit, hogy volt egy nővérkém is. Ma ő lenne a legdivatosabb nő, nádszál termetű és karcsú lábú, azonban az akkori időkben anyánk kétségbe volt esve vékony gyermeke láttán. Ennek persze én ittam meg a levét, mert erős gyerek lévén, velem nem kellett annyit törődni. Magyarán megmondva, abban az időben utáltam a testvéremet, mert hallatlan igazságtalanságnak éreztem, hogy például anyám csak őt vitte el a híres Bókay tanár úrhoz, aki vasbort rendelt neki, amit gondosan elzártak előlem. A tilalom csak megerősítette harci kedvemet, különböző apró szolgálatok díjazásaképpen, könnyű szerrel rábírtam nővéremet, hogy szokásos napi vasbor adagját engedje át nekem, ő nagyon hálás volt érte, és én — ha csak tehettem — az adagot az üvegből húzott nagy kortyokkal megrepetáltam. Az eredmény nem is maradt el, én láthatóan erősödtem, nővérem meg továbbra is sovány gyerek maradt, erre anyámnak megrendült a bizalma a kiváló orvosprofesszorban, és egy másik gyermekorvosra bízta vézna csemetéjét. Az viszont olajos ételeket ajánlott, és így történt meg, hogy ezután nővérem szardíniás tízórait kapott naponta. Nekem meg kellett elégednem két nagy szelet vajas kenyérrel és egy pohár joghurttal. Természetesen engem szalajtottak naponta friss süteményért a pékségbe a testvérem tízóraijához, és ezt az árva kiflit papirosban kellett átnyújtanom neki, különben nem ette meg. Egy alkalommal szörnyű haditervet eszeltem ki. Mikor testvérem végre ímmel-ámmal rágcsálni kezdte a szardíniás kiflit, én jó messzire elkerülve anyám erélyes kezét, így kiáltottam: — A papírt, amibe a kiflit hoztam, a szemétkosárból vettem ki. A hatás elképesztő volt, nővérem hányingert kapott, és én könnyű szerrel jutottam a felséges eledelhez. Ezután a bevezető után tértünk a mi konyhánkra. Apám szegény félárva gyerek volt, aki anyjáról és testvéreiről gondoskodott — nagyon megbecsülte a jó hazai kosztot, és mondhatom, hogy nálunk a legegyszerűbb étel is ízletesen került az asztalra. Én apám mellett ültem. Ez volt a vesztem, mert egyben nem ismert pardont: ami az asztalra került, azt meg kellett ennem. Még a spenótot is, no meg a bőséges, paprikával dúsított pörköltet is, amihez mindig azt a kommentárt fűzte — jóval a Nobel-díjas Szentgyörgyi felfedezése előtt —, hogy a paprika a legegészségesebb gyógyszer, fertőtleníti a gyomrot, és aki nem szokja meg a paprikát, abból sosem lesz ember, mert az élethez jó gyomor kell. Milyen igaza volt, ma a paprika a legkedvesebb ételem! És a spenót, az sem volt akárhogy elkészítve, mindjárt le is írom a receptjét: a spenótot leforrázni, egy tejben áztatott zsemlével együtt finomra áttörni — ma a mixerben nagyon egyszerű —, vékony rántással, amibe fokhagymát és fekete borsot teszünk, kicsit besűríteni. Egy család részére két tojásfehérjét keményre felverni, és tálalás előtt a meleg főzelékbe gyorsan — hogy össze ne fusson — belehabargatni. Ettől válik a spenót habkönnyűvé, pudingszerűvé. A tányérra téve megöntözni a hús sűrű levével... még a király is megnyalhatja utána mind a tíz ujját! Ha pörköltet csinálunk, gondoljunk másnapra is, tegyünk félre belőle egy negyed kilónyit. Másnap süssünk 10 palacsintát, a kész pörköltet vágjuk meg apróra — ne daráljuk —, ezzel szórjuk meg a lapokat, locsoljuk meg a pörkölt levével, kenjünk rá egy kanálka tejfölt, rakjuk egymásra, és ezt a hústortát tartsuk gőzön, majd tálra borítva szórjuk meg reszelt sajttal. Hozzá kovászos uborka a jó. Ennek a receptje: ötliteres üvegbe két és fél kiló uborka fér, alul fél zsemle vagy egy szelet fehér kenyér, kapor, két-három gerezd fokhagyma. Az uborka végeit levágjuk, oldalait bemetsszük, heggyel lefelé szorosan az üvegbe rakjuk, tetejére újra zsemle és kapor jön. Erősen sós vizet felforralunk, ezzel teleöntjük az üveget, és a napra tesszük. Kb. három nap alatt üveges lesz, ekkor leszűrjük, a kaprot visszatesszük az uborkához és a jól leülepedett levet ráöntjük. A jégszekrényben érik meg teljesen. Jobb mint az ananász! És most jöjjön a büszkeségem: a legyezőtorta, mely az én konyhámban már szokásos születésnapi torta volt. Receptjét egy kiváló cukrásztól lestem el ezelőtt jó negyven éve. 10 tojásból nem egészen könnyű piskótatésztát készítünk. Ennek a készítési módját le sem írom, aki nem tud piskótatésztát csinálni, az ne is fogjon hozzá ehhez a tortához. Ebből a masszából egy kb. három centiméter magas tortalapot süssünk, jól kizsírozott és nem kilisztezett lábosban. A többi masszából megfordított, megzsírozott pléhen — én két pléhhel dolgozom egyszerre — öthat vékony lapot szétkenünk és szép sárgára sütjük. Vigyázat, a sütő ne legyen túl forró! Ezeket a lapokat a deszkára lecsúsztatjuk, hagyjuk kihűlni, majd mindegyiket megkenjük a krémmel, ettől megpuhul. Utána hosszában öt centiméteres szalagokra felvágjuk. Az előregyártott tortalapot ügyesen félbevágjuk, szintén megkenjük a krémmel... és most jön a neheze, a szalagokat kerék formájára egymásra tekerjük, az alap tortalapra ráfektetjük a másik lappal betakarjuk. A tetejét jó vastagon megkrémezzük és egy villával megcifrázzuk, hogy olyan legyen mint a hullámzó Balaton. A krém: 30 deka vajat kikeverünk. Két egész tojást egy csapott kanál liszttel, egy deci tejjel, kakaóval — ha van egy szelet csokoládé, az is jöhet hozzá — és annyi cukorral, hogy finoman kesernyés legyen — habüstben, kis lángon habverővel egykettőre besűrítjük, tovább verve kihűtjük, beletesszük a vajat és ezzel is habosra verjük. Nem kis munka, és szív is kell hozzá, de megéri. Meggyőződésem, hogy a mai dolgozó nők is tudják, sok munkájuk mellett is meg kell teríteni a családi asztalt, melynek meghitt hangulata, ételeinek hasonlíthatatlan illata ünnepeinket oly emlékezetessé teszi. " Levelezőink írják .. . azaz egy volt levelező. Ha tüzetesebben utána néznék, talán meg is tudnám mondani, mikor írtam első levelemet, tudósításomat valamelyik szerkesztőségnek. Abszolút számban mérve sem volt nagyon régen (úgy tizenöt éve), s leginkább akkor törpül el ez az idő, amikor lapunk legrégebbi levelezőinek munkásságát hasonlítom a magaméhoz. Ekkor nagyon megfogyatkozik a szám és a munkám értéke. Győri Sarolta, Száraz Mária, Hajtman Kornélia, Dániel Erzsébet, Farkas Rózsa, Nagy Mihály, Majerszky Márton, Németh Izabella és a többiek levelezői, tudósítói munkája a legutóbbi években is gyarapodott, fejlődött. A szerkesztőségben naponta örömmel állapítjuk meg, hogy egyre több levelet hoz a postás, egyre több hírt közelinek levelezőink, egyre gyakrabban reagálnak írásainkra, mondanak megalapozott dicséretet, jogos bírálatot újságírói munkánkról. Nemegyszer ezek az ítéletek adnak olyan lendületet az újságírónak, hogy a pillanatnyi megtorpanás után tovább indul. Feltételezésem és tapasztalatom szerint ugyanez az állapot a levelezők munkájában is előfordul. A válasz nélkül hagyott levél, az indoklás nélkül nem közölt tudósítás — bármennyire hangsúlyozzuk is: „kéziratokat és képeket nem érzünk meg és nem küldünk vissza“ - az ő munkájuk lebecsülését jelentheti. Pedig tudjuk, hogy kritikus időszakainkban, nehézségekkel küzdve is ők voltak, akik kitartottak, segítettek, biztattak, s ha kellett olvasókat, előfizetőket is toboroztak. Ezért is mondogatjuk a szerkesztőségben, hogy egy-egy lap munkáját elsősorban az előfizetők és a levelezők száma fémjelzi. Az utóbbiak számának nagysága a bizalmat is, amellyel irányunkban viseltetnek a szőkébb és tágabb olvasóközönséget mindig képviselő tudósítók. Mai állapotainkat vizsgálva kétségtelen, hogy tudósítóink száma a legutóbbi két-három esztendőben örvendetesen megszaporodott, ez azonban nem jelenti azt, hogy elégedettek vagyunk. Különösen az nyugtalanít bennünket, hogy a régi, tapasztalt levelezőink — akiket munkatársainknak tekintünk - ritkábban jelentkeznek. Töprengtünk, gondolkodtunk rajta, mi lehet az oka. Rovatunk szűk terjedelme? Lehet. Talán a megváltozott munkaforma nem felel meg számukra? Talán, hiszen az évek folyamán megszokták — jogosan —, hogy írásaikat önállóan is közöltük. Ma sem teszünk mást, ha egy-egy írás túlnő helyi jellegén, információs értékén és országos érdeklődésre, általános következtetések levonására, ötletek, gondolatok elindítására is alkalmas. Jó lenne, ha levelezőink mindegyike időnként megírná észrevételeit együttműködésünkről, közös munkálkodásunkról. Mindig örülünk, ha híreik, tudósításaik mellé papírra vetnek néhány gondolatot lapunkról, annak fogadtatásáról, az olvasók igényeiről, véleményéről. A Nő fennállásának harmincadik évfordulójára készülünk, s ezzel együtt az idei sajtónapot is ünnepeljük. Alkalom arra, hogy elgondolkozzunk, mérlegeljünk: mit adott a lap olvasóinak, mit jelentettek az olvasók és a levelezők a lapnak? Egyikre sem lehet válaszolni anélkül, hogy a másikra ne figyelnénk, hiszen a lap olvasóit az ott megjelent írások, az ott végzett munka is formálja, s fordítva: az olvasók véleménye, viszonyulása magát a lapot alakítja. Hogy mennyit gyarapodott, hogy mennyit változott e körön belül kapcsolatunk, könnyen lemérhető, ha fellapozzuk harminc esztendő számait. Köszönés- és köszöntésfélét kellene most írnom. De emlékszem levelezői „hőskoromból“, hogy egyegy találkozón az volt a legnagyobb köszönet, amikor újabb, igényesebb, színvonalasabb munkát kértek tőlünk. Ez az igény azóta sem változott. Várjuk tehát a leveleket, tudósításokat, és köszönjük a bizalmat, amelyet - reméljük - a következő esztendőkben is kiérdemlünk. DUSZA ISTVÁN CELLI