Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-08-17 / 34. szám
Kodály Zoltán tanítói és örökösei III. A Nyitrát (Nitra) őrző Zobor, meg a mögötte hullámzó dombvonulatok s a távolabbi, tekintélyes hegycsúcsok látványa ugyanolyan, mint 1906-ban amikor a huszonnégy éves Kodály Zoltán, hóna alatt a fonográffal, a kincsesbányát lelt gyűjtő örömével járta e vidék falvait: Gímest, Kolont, Pogrányt, Menyhét, Zsérét és a többit. (Ma Jelenec, Kolon, Pohranice, Mechnice, Zirany.) A lankákon épp úgy zöldellt a szőlő levele, mint ma (csak a filoxéra pusztításától rettegtek akkor a gazdák), és van még mutatóba néhány kis parasztház is abból az időből. De az élet nagyot fordult azóta. A zoboralji falvak lakóinak zárt világát megszüntette a korszakváltozás; ma autóbuszok sűrű járata és magánautók sokasága repíti őket a négy világtáj felé, munkába, világlátásra. Új eszmék, több tapasztalás, tudás birtokában értéknek tartják-e még az ősi örökséget? Megtartó erőként hat-e a kodályi megfogalmazásban egyenértékű nyelv és dal ? A csupa-virág porta olyan derűs harmóniával fogad személytelenül is, hogy szinte otthonosan érzi magát az ember, ahogy belép. A hátsó kert felé tartunk, mert a háziak itt tartózkodnak. Varga Imre bácsi egy farönk mellett ül és ütemesen kalapálja ki a kapáját. Ahogy meglát bennünket, komótosan fölkel és a közeli „hajlókba" — faházikóba — megy, közben mormol valamit a bajusza alatt. A mondása hangos nevetésre készteti asszony lányát, aki már jön is elénk, s kérdésünkre idézi az előbb hallottat. — Apám azt mondja: No, már megint énekelni kell. — Szó szót követ, s kiderül, Imre bácsi két magyarországi érdeklődőnek éjfélig énekelt az elmúlt este. — Jaj, A papa, már mást nem is fog csinálni, csak énekelni! — Nyolcvanhét év ide vagy oda, még bírja erővel is, emlékezettel is. A 32 fokos hőségben az árnyat adó diófa alá ülünk a gyepre, és már fújja is. Csak azért szeretnék falu végén lakni, Mert oda jár a galambom a lovát itatni, Oda jár itatni, magát virogtatni, Két piros orcáját vélem csókoltatni. — Emlékszem, négy-ötéves gyerek voltam, mikor apámmal kimentem a szőlőbe szüretelni. Még bort is ittam, jól emlékszem a pohárra is, hogy milyenből. Akkoriban tanultam én már ezeket dalolni. Hát arra emlékszik-e Imre bácsi, hogy valaki gyűjteni járt a falujukba? — Emlékszem. Olyan magas, szőke, vékony ember volt. Hordta a hóna alatt a masináját, az asszonyok meg beleénekeltek neki. (Vajon Kodály vagy Bartók volt? Ki tudja. Egyik sem volt magas, de ilyennek érzi egy akkor tizenegy éves gyerek emlékezete. Nem is ez a lényeges.) A háborús emlékek egy hosszú élet során se mosódnak el. Imre bácsi az első világháborúban megjárta az orosz és az olasz frontot, huszonkét hónapig hadifogolyként szenvedett. Otthonaikat idéző katonadalok éneklésébe kezd. A nótázás átcsalja a szomszédból Varga Mihálynét, Mari nénit. — Én már kimentem a nótából — szabódik tessék-lássék, de azért nem sokat kéreti magát, és ha nem is a legcsengőbb hangon — a nyolcvanhoz közelít — már énekli is: Kimentem a szőlőhegyre, haj, haj, haj, Ráléptem egy vinyigére, haj, haj, haj. Fáj a szívem egy szőkére, Megőszül a fejemen a göndör haj. De már erre átkiabál a másik szomszédasszony is. — Azt is mondják, hogy: Lágy a kenyér, pirítani nem lehet. .. Jót mulatott erre menyecske korában. Nevetnek s idézik a közös együttlétek örömét, melyben részt vett a falu apraja-nagyja. Minden jeles napra volt rigmus, lakodalomban köszöntő, melyben a bibliai motívumok keveredtek a tréfás, huncutkodó szöveggel. — Nálunk mindig hétfőn volt a lakodalom. Nem volt akkor „kultúrház" —De haragudott Kodály a németes „kultúr" szóösszetételekért! Sajnos, a városokból a falvakba is eljutott ez a szóhasználat.) —, valamelyik háznál mulattak akkoriban mindig. Vacsora után a násznagy kiadta a parancsot: kedden hajnalégetés lesz, aki késik, azt megbotolják. Elég sokan összegyűltek olyankor, vittek ki szalmát, azt égették és közben énekelték: „Úgy ég a tűz, ha lobog, úgy élek én, ha lopok .. ." Bizony aki későn jött, azt megbotolták. Néha még harag is lett belőle, ha jól ráhúztak, így vngadoztak akkor. A dudanótát Imre bácsitól tanulta meg a lédeci énekkar. — Minket, gyerekeket is apám tanított meg énekelni — tanúsítja a lánya. — Négyen voltunk, két fiú, két lány. Anyánk korán meghalt, én tizenöt éves voltam, a legkisebb négy. Esténként ültünk a sötétben, nem gyújtottunk lámpát és énekeltünk. — Imre bácsi itt született Lédecen? — Itt, de Barslédecen — igazit helyre. Itt járt hat osztályt. Itt élte le az életét, a földdel küszködve, emberi becsületet, méltóságot munkával kiérdemelve, nyelvben, darban tartást őrizve. Négy gyereke, öt unokája, hét dédunokája mind itthon maradt, ha a felnőttek el is járnak dolgozni. Erős gyökérrel kötődnek a szülőhelyükhöz. Hosszan kacskaringózó, dombra kapaszkodó falu Zsére, Nyitrától 13 km-re. Kihaltnak tűnik ebben a nagy melegben. Élőfalat képező szőlősorokkal váltakozó kis ligetek között, réges-régi és új pincék mellett kanyarog a keskeny dűlőút a szőlőhegyre. Zöldarany békés ragyogás a tájon. És a munka verítékével termést buzdító igyekezet a szőlősorok között. A fiatalasszony bekiált legidősebb kislányának, hívja elő a nagymamát. Egy kis perlekedés előbb; nincs neki ideje, most kapálni kell, inkább segítsen, aki jött. Azért csak előjön Gál Péterné, Kati néni, a nénjével, Mónika nénivel, meg az unokájával, a nyolcéves Ingridkével. Azt mondja, nincs őneki kedve énekelni. Kortyint egy kis vizet az üvegből, láthatólag jólesik kicsit megpihenni, s mikor az első meglepődésen túljut (ugyan ki küldte ide magukat utánam?), azért csak fölcsendül a dal is. A két testvér egymás emlékezetét frissítgeti: — Este virágzik a repce, rajtam van a falu nyelve ... — Tudják, mit énekeltünk, mikor reggel fél hatkor a kezünkbe vettük a kapát és estig kapáltunk? „Hosszú lábú cigányok, húzzátok le a napot!" Azért, hogy minél előbb este legyen. Már tízéves koromban jártam kapálni az uraság földjére, estefelé azt daloltuk: „Most van a nap, most van a nap lemenőben ... a munkásnak nincsen kedve, gazda bácsi adjon haját, mert ha nem ad, kiszaggatjuk a bajuszát!" Alig reménykedve kérdem, hogy a Villőt tudják-e? És tudják! Várd meg Villő, várd meg Hadd húzam fel sárga csizmám. Hadd vegyem rám gyócsingemet Haj, székecske, bakocska, szőlődombocska. A zsérei lányok mind a vízbe fúltak. Lapu alatt lapulnak, csóvány alatt cincognak. Kigyúrom kankót, üszögöt, mindenféle gajzdot. Valahány ürgelyuk, pociklyuk, annyi verem búzájuk legyen keeteknek. Adjon keetek tojást! — Ezt Virágvasárnap szoktuk énekelni, a barkával a kezünkben, az ablakok alatt. A lányok aztán „meghímezték" a tojást. Húsvéthétfőn a legények jártak öntözni, kedden meg a lányok mentek vesszővel suhogni. Aki nem hagyta magát megsuhogtatni, azon kevések lettek. Volt vidámság a fonóban is, meg tánc, éneklés. Kati néni elküld bennünket, hagyjuk már dolgozni őket. xxx Jó híre van az 1978-ban újjáalakult zsérei vegyeskarnak s karvezetőjüknek, Simek Viktornak. Nemrégiben a koloni énekkarral egyesülve, 50 tagúvá bővültek. Azóta is hallatnak magukról. Nincs szerencsénk, a karvezetőt nem találtuk otthon. Azt tanácsolják, hogy a Kozla családnál kopogjunk be. Érdemes is volt, mert szép példáját adják a nemzedékek egymást váltásának a dalolás szeretetében. Amiket a nagymama otthon énekelgetett — ma ő varrja a gyönyörűséges zsérei viseletét a régi mintájára —, azt az édesanya az énekkarban, feldolgozásban dalolta, és most a lányai léptek a helyére. Ilona — Nyitrára jár be dolgozni, eladó — három éve tagja az énekkarnak. Mondja, 16—60 év közöttiek a tagok, gimnazisták, főiskolások, munkások, nyugdíjasok, mérnökök, tanítók. Hogy miért szeret énekelni? Hát azt nehéz szavakba foglalni. De lelkesen sorolja az aranykoszorús minősítést, az arany- és ezüstérmeket. Élmény minden fellépés, akár itthon, akár a galántai Kodály-napokon. Kapcsolatuk van egy budapesti egyetemi énekkarral is, meg a lakitelkiekkel, Kecskemét mellett. Most is készülnek oda, a Kodály-évfordulóra. Lapozgat a kottákban: Kodály és Bárdos meg Ádám Jenő feldolgozásait tanulják be. Szíjjártó: Esti hangulat Zsérén c. dalával is szerepelnek; szlovák dalokat és most egy angol munkásdalt is tanulnak. Húga, a tizenkét éves Mónika most lépett be a gímesi gyermekkórusba, azt is Simek Viktor vezeti, mert ő ott pedagógus. Érsekújvárban (Nové Zámky) készülnek fellépni. Tömören csak annyit mond, rátapintva a lényegre: — Szeretek a többivel együtt „gyülekezni", énekelni. A zene gyökere az ének — mondta Kodály. És egy későbbi visszaemlékezésében írja: „1906-ban felismerjük (Bartókkal) népzenénk alaprétegét, amelyre kultúrát építeni lehet." És a sok meg nem értés, gáncsoskodás ellenére, megszállottan mennek a maguk útján. A következő években, 1907-ben,nyolcban és kilencben és a továbbiakban is vissza-visszatér Nyitra vidékére, hogy folytassa a gyűjtést. A legértékesebb adatokat, „Zoborvidéki népszokások" címen közli az Ethnografiában. 1913-ban „Pótlék a zoborvidéki népszokásokhoz" címmel több folytatásban közöl magyar és szlovák nyelvű, ünnepekhez, népszokásokhoz kötődő dalokat. Gyűjtőmunkájában nem akadályozzák külföldön tett tanulmányútjai, zeneakadémiai tanársága, házasságkötése Emma asszonnyal, komponálása. Mert vallja: a falun megőrzött ősi, még Keletről hozott egyszólamú pentaton, népdal az a gyűjtőmedence,amelybe belefolyt évszázadokon keresztül népünk minden lelki élménye. Dalaink egyidősek nyelvünkkel. És meggyőződése, hogy a magyar művészi zene kialakításához ebből a forrásból kell meríteni. „... És mint az ékszer is holt kincs a láda fenekén, életet akkor kap, ha viselik; a népdal is minél többeké lesz, annál nagyobb lesz világító és melegítő ereje." Útmutatás ez nekünk is. BERTHÁNÉ S. ILONA Varga Imre bácsi reggelig is elénekelne ... Kozsa Ilona énekkari élményekkel tele Mónika csak mostanában ismerkedik a kottával (nő 4 xxx