Nógrád, 1982. május (38. évfolyam. 101-125. szám)

1982-05-23 / 119. szám

Sárköz népművészete Kiállítás a Palóc Múzeumban Hagyomány Nógrád megyében, hogy a múzeumi szervezetek közötti együttműködés jegyében, időről időre megismerkedhet az itteni közönség hazánk más tájainak népművészetével, az ország különböző múzeumainak elsősorban népművészeti, illetve képzőművészeti gyűjteményeivel. Ezek a magas színvonalú és gazdag tárlatok alkalmat jelentenek arra, hogy hosszabb utazás nélkül is bepillantást nyerjünk a távolabbi hazai tájak népének múltjába és ízlésvilágába. Mindez a kölcsönösség jegyében zajlik, hiszen viszonzásképpen a nógrádi múzeumok is „kimozdulnak” a megyéből, tőlünk távolabb fekvő vidékeken adnak ízelítőt az ugyancsak gazdag palóc népművészetből, vagy múzeumaink más gyűjteményeiből. Ezen a nyáron a balassagyarmati Palóc Múzeumban a Sárköz népművészete című kiállítás várja a város lakóit, illetve kül- és belföldi látogatóit. Ezt a kiállítást a szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum anyagából rendezték, s —, mint hírül adtuk már —, május elején nyitották meg. Sok más hazai tájunkhoz hasonlóan a Sárköz manapság elsősorban népviseletéről, illetve igen gazdag szőtteskultúrájáról ismert. Ez utóbbi már régóta nagy hírnévre tett szert. Amint azt G. Vámos Mária néprajzkutató a kiállításra készült katalógusban írja, már a XVII—XVIII. században felfigyeltek minderre az utazók, a múlt században és századunkban a magyar irodalmi, zenei és képzőművészeti életünk kiválóságait is megragadta. Népzenei anyagára például Liszt Ferenc és Kodábi Zoltán, népművészetére Csók István figyelt fel. A Sárköz Tolna megyében hajdani mocsaras terület Szekszárd és Báta között a Sárvíz által a Duna mellé zártan, öt községet (Decs, Alsónyék, Báta, Őcsény, Sárpilis) foglal magába. A honfoglalás óta megtelepült. Korábban csaknem egy tucat község tartozott hozzá, amelyek egy része azonban a török hódoltságban, illetve a XVIII. századi felszabadító háborúk során elpusztult, a harcok és a telepítések módosították arculatát. Alapnépességének életmódjában további igen jelentős változást jelentett a múlt század elején a Duna szabályozása, amely gazdagodást eredményezett, s ennek következtében az ízlés módosulását, a manapság ismert „sárközi” pompa kialakulását. A népművészet szempontjából ez nem egyértelmű jelenség, sok túlzással, talmi csillogással is járt, s a későbbiekben gyengítette a tájegység népművészetét. A századfordulótól kezdve pedig —, amint az másutt is történt — a polgári ízlés is beszivárgott az itteni népi kultúrába. Egyébként, mindez csak nagyon vázlatos utalás, hiszen a Sárköz azon tájak közé tartozik, amelyeknek roppant gazdag szakirodalma van, így az érdeklődők igen árnyalt képet alkothatnak maguknak a sárközi népművészetről. Ezt a balassagyarmati tárlat ugyancsak elősegíti. A kiállítás, természetesen, a legszélesebb közönség számára készült, ugyanakkor szakmai hitelességéhez nem fér kétség. A látogató számára mindenekelőtt a gazdagság jelenthet maradandó élményt, hiszen tudja, hogy például a sárközi viselet virágkorában a legszínpompásabb volt Magyarországon. Vagy —, hogy egy másik példát említsünk — a sárközi kerámia egyedülálló stílusegységet jelent a Dunántúlon. A Sárköz népművészete című kiállítás történetiségében érzékelteti a tájegység gazdag művészetét, lakáskultúráját, ízelítőt nyújt a nép ünnepeiből és hétköznapjaiból, sajátos ízlésvilágából. A kiállítás szeptember közepéig várja a látogatókat a Palóc Múzeumban. Nógrád vendége volt Benkó Sándor és a BDB Százhúsz perces szünet nélküli fergeteges műsor, a félházas nézőtér ütemes tapsai, háromszoros ráadás után a színpad egyik sarkában vár Magyarország első vonalbeli tradicionális jazzegyüttesének vezetője, Benkó Sándor. Az együttes a műfaj őshazájába, az USA-ba készül fesztiválra és turnéra. A műsorban elmesélted, hogy valaki ahhoz hasonlította ezt, mintha Amerikából „importálnánk” rajkózenekart. Nem féltek a fejeteket „az oroszlán szájába dugni”?! — Az első együttes vagyunk Magyarországról, aki ilyen útra indul és aki nem kinti magyar közönségnek játszik. Nincs benyomásunk, nincs tapasztalatunk, nem tudjuk, mi az, amit a közönség vár tőlünk. Fárasztó turné lesz New York, San Francisco, Sacramento, Las Vegas, a Grand Cagnon, New Orleans, Memphis és több állomás után Florida. Mindenesetre a tradicionális műfaj megbecsülésének értékelhetjük a meghívást a világ legjobb nyolcvan együttesének fesztiváljára, és ezen belül is a húsz zenekart felsorakoztató gálaműsorra. Minden erőnkkel igyekszünk megfelelni a bizalomnak. — Ha már itt tartunk, milyen jelenleg a tradicionális jazz hazai „pozíciója”, milyenek a műfaj kilátásai? — Az elmúlt néhány évben folyamatosan javuló, emelkedő tendenciát tapasztalunk, s úgy hiszem a műfaj igazi felemelkedése még ezután következik. A 12—14 éves korosztály most fordul felénk, erős érdeklődéssel és vonzalommal. Az elmúlt esztendőben például 12 frissen alakult fiatal dixiland zenekar kért tőlünk zenei támogatást, kottákat, kérésüket igen nagy örömmel teljesítettük. Vagy négy másik jó példát mondjak. A budapesti József Attila Gimnáziumban 16 évesek dixiland zenéjére kétezer lelkes néző tapsolt, mai gyerekek. Csak úgy melegedett a szívem. Végső soron lelkes hitvallásom, és a tébékárharc is: a saját közönséget nevelni kell. Úgy is, hogy mi magunk ajánlkozunk muzsikálni, mi magunk keressük a bemutatkozás lehetőségeit. .. Reméljük a turné után újra üdvözölhetjük a megyében a — bátran mondhatjuk — világszínvonalú magyar együttest, s bizakodjunk benne, hogy népesebb közönségnek szerezhetnek igazán kellemes, vidám estét — gáspár — Megkezdődött és az elképzeléseknek megfelelően halad Horpácson a Mikszáth-kúria teljes felújítása. A látogatók októberben, a múzeumi hónap megnyitásával egyidőben terkinthetik meg először a helyreállított emlékmúzeumot. Képünk a kastély parkjában készült, ahol a gyermekotthon lakói töltik idejüket. — kulcsár — NÓGRÁD - 1982. május 23., vasárnap „Tisztelt jelige! Olvastam a NÓGRÁD-ban megjelent apróhirdetését, s meglepett, hogy huszonöt esztendős kora ellenére ily módon keresi a társasági kapcsolatokat. Viszont úgy érzem, hogy esete nem ritka, hisz’ gyakran jelennek meg hasonló apróhirdetések. Ezért gondoltam, hogy bizonyára másokat is érdekelhet , egy húsz-egynéhány éves fiatalt mi kényszeríthet arra, hogy ezúton keresse az ismeretséget? Szeretném, ha az ön helyzetét — kérésére, természetesen név, helyszín megemlítése nélkül — a NÓGRAD-ban egy cikkben bemutathatnám. Kérem, segítse elő, hogy talán másokon segíthessünk azzal, hogy véleményét, helyzetét röviden közreadjuk. Ezért kérem, hogy vagy személyesen, vagy telefonon beszélhessek önnel. Előre is köszönöm. Üdvözlettel: Tanka László.” * — Halló? Én vagyok az, aki az apróhirdetést föladta... Olvastam a levelét, hogy beszélni akar velem... Csak telefonon és név nélkül! Ha így magána megfelel, ám legyen. Kérdezzen ! — Köszönöm, hogy vállalta a beszélgetést. S éppen ez lenne az első kérdésem, miért a titokzatosság? Tán szégyelli, hogy társaságra vágyik... — Nem azt szégyellem! Csak, hogy is mondjam... nem akarom kitenni magam a szűkebb környezetem zaklatásainak. Tudja, félreértenék és félremagyaráznák. — Őszintén szólva, engem is meglepett, hogy manapság egy —, ahogyan írja — csinos, érettségizett huszonöt éves lány csak az újsághirdetésen keresztül találhat magának valót. Furcsasága miatt kissé kalandízűnek érzem... — Tudom, jócskán vannak, akik csak a flört kedvéért hirdetnek, de én, mint írtam „házasság céljából”. — Ha nem veszi tolakodásnak, mi kényszerítette erre? — Kezdem az elején. Több mint három éven át jártam egy fiúval, éppen akkor, amikor mások a barátnőikkel, ismerőseikkel járták a szórakozóhelyeket. .. s számtalan mód adódott, hogy kiválasszák maguknak az „igazit”. Én elköteleztem magam a Bandinak, ám amikor a negyedik esztendőbe lépvén, föltettem neki a kérdést, hogy elvesz-e feleségül, akkor nemleges választ kaptam, vagy pedig újabb ígéreteket. .. — Bocsásson meg, de miért volt olyan sürgős a maga számára az esküvő? — Nézze, huszonöt esztendős vagyok, szeretnék tisztán látni, ami a sorsomat illeti. Ha pedig a Bandinak nincs szüksége rám, akkor mi a fenének pazaroljam el a legszebb éveimet? Meg aztán ott vannak a szüleim... falun élek, már eleget hallottam, hogy „csak azért kellesz annak a fiúnak, hogy ágyasa legyél”. És még egy: szeretnék gyerekeket szülni, családot, biztonságot... s nem negyvenévesen ! — Azt hiszem, ezek természetes emberi törekvések, azonban továbbra sem értem, miért nincs alkalma más formában megismerkedni a nagy ű-vel? — A munkahelyemen, itt dolgozom Salgótarjánban... szellemi munkát végzek... Szóval, az itteni fiúk, többsége nős, és csak a kalandot keresik. Néhány találkozás után már a „lényegre” térnek... Egyik barátnőmet korábban mindenféle dajkamesékkel megetették a hapsik, aztán teherbe esett... azóta egészen megváltozott a sorsa, tönkrement, most egyedül neveli a gyerekét. No, szóval, nem akarok így járni! Otthon, a faluban. pedig egy piszkos kis presszó jelenti az ismerkedési, szórakozási lehetőségeket, dehát kivel menjek föl? Mint mondottam a barátnőim már mind férjhez mentek, ha pedig egy fiú barátomat megkérem jöjjön föl velem valamelyik hét végén, akkor meg a többiek azt látják, hogy foglalt vagyok, nem is kezdeményeznek. Tehát csak ez a próbálkozás adódott. — És milyen sikerrel? Kapott-e leveleket? — Kétszer hirdettem... és amíg nem találok férjnekvalót, addig próbálkozom! Szóval, küldtek néhány levelet, sok oldalasakat, fényképekkel. Pechemre, a legbiztatóbbnak ígérkező, egy régi jó mérnök ismerősöm, sok szépet írt magáról, nem is sejti, hogy ki van a jelige mögött, csakhát mégsem ő az igazi... majd megírom neki, hogy már nem aktuális... Mások soraiból eleve érződik a „kalandvágy”, pedig világosan szerepel az apróhirdetésben, hogy házasság céljából. — Kissé túl magas mércét szab a jelentkezőknek, nem? — Meglehet, de szeretnék biztosra menni... Egyébként, a volt fiam is azt mondta, hogy adjam alább... . — Miért, a Bandi is tudja, hogy apróhirdetést adott fel? — Igen. Ö és én, valamint az egyik barátom tud erről, akit megkértem, hogy vigye be a hirdetőbe és hozza el időközönként a leveleket... Vasárnapi beszélgetések „Keresem azt a korban hozzám illő..." — Szóval, a Bandi... — Nézze, mi a legnagyobb barátságban vagyunk a mai napig. Csakhát ő nem akar nősülni, én pedig nem vagyok hajlandó várni a végtelenekig! Azt mondja, szentimentális vagyok, és hogy a természetünk, érdeklődési körünk sem egyezik, ez nem jó előjele lenne a házasságnak. Meg aztán, ott vannak a szülei... makacsul ellenzik. Azt hiszem, ők beszélték tele a fejét. — Nem féltékeny a fiú a jelentkezők miatt? — Nem. Azt mondja, hogy ő is szurkol nekem, bárcsak találnám meg az igazit. Különben egy munkahelyen dolgozunk, s naponta találkozunk... megbeszéljük továbbra is egymás ügyeit, de a szakítás óta nem kezdtünk mással. — Lehet, hogy a kapcsolatukban csak egy kitérő volt, ez a hirdetés... — Nem hiszem. Mert ő makacsul ragaszkodik az álláspontjához és én sem vagyok hajlandó engedni. Én férjhez akarok menni, minél előbb! — És ha a hirdetés sem jön be? — Addig próbálkozom, amíg sikerül. Sikerülni fog! Majd akkor újra hívom.. Küldök magának egy esküvői meghívót is... Sőt, elhívom tanúnak, jó? — Nézze, rajtam nem fog múlni... Sőt, akár a keresztapai tisztet is elvállalom... Csak hívjon újra! Tanka László „...nem szeretik a negatív hősöket..." Virágzó Pipacs — Ki uszította rám? — kérdezi, miután bemutatkoztunk egymásnak. — Senki, olvastam magukról. Felkeltette az érdeklődésemet, hogy ön itt az iskola kisegítő tagozatán, jobbára cigánygyerekekkel eredményes bábcsoportot létesített. Baj ? — A kérdés kissé félszeg a nagyon határozott pedagógussal szemben. — Nem, dehogy —, mondja enyhébben. — Csak jobb szeretem, ha csend van körülöttünk. A pásztói Kun Béla Általános Iskola és a Lovász József Művelődési Ház közös fenntartású Pipacs bábcsoportjáról érdeklődünk a csoport vezetőjénél. Nyitrai Zsoltné napközis csoportjából alakította ki az együttest, a bábozás kezdetben „csak” a nevelés és szórakozás egy fontos formája volt számukra. — Csend? Hogy érti ezt? — A bábozás ezeknél a gyerekeknél nagyon jó eszköz arra, hogy formálja a beszédkészségüket, szétválassza a cigány és a magyar nyelvet nyelvhasználatukban; hogy miközben egy mesét elemzünk, feldolgozunk, átültetünk bábra, gazdagodjanak; hogy javuljon a mozgáskészségük, a ritmusérzékük. Hogy sikerélményük legyen egy-egy figura alakítása közben. A szerepeltetés, a folytonos fellépés mindehhez viszonyítva már nem fontos, s erőltetése rossz felfogás. Mi — bár nyilvánosság elé lépünk időnként —, évente egy műsort tanulunk meg, épp azért, hogy a bábozás személyiségfejlesztő motívumait domboríthassuk ki. Tavaly is, idén is cij^ánymesét választottam. A cigányságnak egyébként nagyon kevés meséje van, az is inkább egyveleg, a különböző népek néprajzi kincséből ötvöződött a vándorlás során. Tehát nehéz dolgom van, amikor saját értékeiket akarom nekik megmutatni. Azért néhányszor „megmutatta magát” a Pipacs bábegyüttes a közönségnek is. 1978-ban a pedagógiai napokon mutatkoztak be. Két évvel ezelőtt a járási úttörő- szemlén arany, a megyein ezüst oklevelet kaptak, a következő évben a televízió Játsszunk bábszínházát! sorozatában az egész ország előtt léptek fel. Május elején a budapesti Csili Művelődési Házban bemutatott Paramalázs ivadékai című bábjáték Nyitrai Zsoltné sikeres B kategóriás bábcsoport-vezetői vizsgáját jelentette. * •—Csillebércen táboroztunk 1980 nyarán, s tavaly, a megyei cigánytáborban is részt vettünk. Ez utóbbi nagyon fontos volt, olyan élményt jelentett a gyerekeknek, amiből egész évben merítenek. A nyáron Székely Éva és Puskás László népművészen kívül Tarbay Ede is vendége lesz a tábornak, ő a jövőben meséket, azaz bábjátékokat ír majd nekünk. Ez nagynagy könnyebbség lesz. Akkor nekem már csak a darab betanítása és a bábkészítés marad. Ez egyébként épp elég, mert rendkívül igényesek a bábokkal. Csak szép figurákkal hajlandók játszani. Nem szeretik a negatív hősöket se — a meseválasztást ez is nehezíti. Beszélgetés közben kintrajcsúroznak a gyerekek, hirtelen nő a hangerő, s mert a pedagógus hangjukról ismeri a zavargókat, mielőtt kiszalad, mondja: — Szólok már Angéláéknakj egy pillanat... A lecsendesedett lánykáknak szól a kérdés: — Van kedvenc bábotok? — A király — mondja nevetve Ibolya. — A bogárka — így a kökényszemű Angéla. — Mert nem kapzsi, hanem jó, és nem átkozta a rákkirályt, hanem megetette. — Hol készülnek a bábok? Nyitrainé válaszol: — A művelődési háztól sok segítséget kapunk, elektromos varrógépet vásároltak a munka könnyítésére. A gyáraktól, üzemektől hulladéktextíliát... A Lovász József Művelődési Központ egyébként minden szükséges kiadásunkat fedezi, egységes ruhát kaptunk, utaztatnak bennünket. Voltaképpen elégedettek vagyunk, jó szándékkal, segítőkészséggel öveznek bennünket a kollégák is... Néha azonban még feltűnik az a téves nézet, hogy mi itt színészeket nevelünk a gyerekekből, azokból, akiknek esetleg a tanulással is problémájuk van. Most mondjam azt, hogy ez helytelen szemlélet? Persze, hogy az, tehát ezzel nem mondtam semmit. Akkor mit mondjak? (veszprémi)