Nógrád Megyei Hírlap, 2002. május (13. évfolyam, 101-125. szám)

2002-05-17 / 114. szám

2002. május 17., péntek N­ógrád Megyei Hírlap - 9. oldal Pünkösdi lakodalom Bükkszéken lakott családjával az édesanyám nővére. Pünkösd szombatjára tervezték az esküvőt, ugyanis két fia házasodott egy­szerre. Nagy örömmel készülőd­tünk húgommal erre az esemény­re, mint első koszorúslányok, mi vezettük a vőlegényeket az eskü­vőre az oltárig. Ilyen alkalommal kivonult az egész falu, meghívot­tak és kíváncsiskodók egyaránt. Én még nem voltam férjhez való nagylány, még csak tizenhat, a húgom pedig tizennégy éves múlt. Nem is tartottam magamat szép­nek, mindig volt valami, ami nem tetszett. Már azzal sem vol­tam kibékülve, hogy szőke lány vagyok, csak az tetszett, aki bar­na, sötét szemű és söta haja Öl­tözködni nagyon szerettünk, a húgom is, én is. Anyukám az es­küvőre világoskék selyemanyagot vett, a húgomnak rózsaszínt, ne­ki az a szín állt jobban. Ő geszte­­nyebarna volt, hozzám hasonló­an kék szemekkel. A húgom nyu­­godtabb természetű volt mint én, meg volt elégedve önmagával. Én mindig elégedetlen voltam, még ha a frizurám nem úgy sikerült, ahogy én akartam, már az is fel­bosszantott. Mégis, akárhol meg­jelentem, mindig sikerem volt, pe­dig sohasem futottam a fiúk után. Egy kicsit rátarti lány voltam, csak olyan fiúval álltam szóba, aki tudott velem szemben megfe­lelően viselkedni. Abban az idő­ben nem az a mondás járta, mint ma, hogy a barátság az ágyban kezdődik. Ha bementem a falu­ba, még hétköznap is volt fiú, aki hazakísért. A ruhánkat magam varrtam meg mind a kettőnknek, a leg­újabb divat szerint. Igen nagy ké­szülődéssel mentünk a lakoda­lomba. Mikor felöltöztünk, anyu­kám körülnézett bennünket, és mondta, hogy szépek vagyunk. Még arra is figyelmeztetett, vi­gyünk pótruhát is, arra az esetre, ha valami történne. Alig hogy megérkeztünk, már ott volt egy szép, magas, barna fiú. Az eskü­vő után már vele jöttem hazafelé a templomból. A lakodalmas ház­nál a zenészek az udvaron húz­ták a talpalávalót. Az is táncolt, aki csak kíváncsiskodni jött el. Én mindig ezzel a szép fiúval táncol­tam, meg is irigyelték. Már kez­dett alkonyodni, bementünk a házba, a fiú is jött velem. Anyu­kám ekkor vette észre, hogy hátul csüng a szoknyám. - Te lány, téged kinyírtak... - A szép ruhám át volt nyírva har­minc centi szélesen! „Ne menj már ki az udvarra táncolni, biz­tos azért tették ezt veled, mert a fi­únak szeretője van. ” Ám engem az nem érdekelt. Elővettem a pót­­ruhámat, átöltöztem, és men­tünk a fiúval táncolni. Mikor ja­vában roptuk a csárdást, egy tíz centiméter hosszú, nagy fejű gom­bostűt beledöftek a hátsó felembe. Ez már fájdalmas volt. Rohantam befelé a házba, a fiú meg utá­nam. Szemrehányást tettem neki, hogy már biztos, hogy van szere­tője, és nekem nem mondta meg. Ő tiltakozott. Én többet nem mentem ki vele egész este. Azt mondtam, nem akarom a kedvét elrontani, ha táncolni akar, men­jen nyugodtan és táncoljon. A ház ajtaja nyitva volt, a zene jól behal­latszott és ezután bent táncoltunk együtt egész éjfélig. Ilyen emlékek­kel tértünk haza a lakodalom­ból... VÁGVÖLGYI LÁSZLÓNÉ Salgótarján „Rejtett bánat” „Rejtett bánat” címmel nyílt emlékkiállítás Vajda János költő, író, publicista születésének 175., halá­lának 105. évfordulója alkalmából pár napja Buda­pesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A kiállítás rendezőjének tájékoztatása szerint az intézmény csupán egy vázlatos és kevéssé érzékletes Vajda­portré felvillantására vállalkozhatott, mert a költő tárgyi hagyatéka jórészt megsemmisült, szétszóró­dott. Mindössze néhány kézirat, könyv, korabeli újság, metszet, bútordarab, valamint két festmény maradt az utókorra. A bemutató - amelynek címe a Sirámok című Vajda-versből vett idézet - tulajdonképpen időrendben tekinti át az alkotó életútját. Az első fe­jezet az ifjú költőt idézi meg, aki tizenkilenc évesen a márciusi ifjak köréhez tartozott, s Petőfi, Vasvári és Jókai mellett részese lehetett a forradalmi napok­nak. Mindehhez Vajda János Egy honvéd naplójából című, 1869-ben kiadott visszaemlékezése szolgált támpontként. Kortársakról, a korabeli Pestről ké­szült metszetek, verskéziratok és szövegidézetek te­szik teljesebbé a korképet. A második részben a Bach-korszak esztendeiben dolgozó és publikáló költőnek, majd a politikai cikkek és röplapok szer­zőjének életútja rajzolódik ki, karikatúrák, portréfo­tók és szövegidézetek segítségével. Vajda János nők­höz fűződő kapcsolatát, Gina és Rozamunda alakját, a hozzájuk, illetve a róluk írt versek érzékeltetik.­ ­ Emlékkiállítás E fejezethez kapcsolódik az eredeti bútorokkal berendezett dolgozószoba-sarok. A falakat - aho­gyan azt egykoron, a költő lakásában - Napóleon, Petőfi Sándor és Kratochwill Georgina (Gina) képe díszíti. A negyedik fejezet az erdőkben, tavak mellett otthonos, bár azokon a helyszíneken is magányos poétát mutatja be, aki egyszerre csodálja és rettegi a természet erőit. Két festményt is „belekomponál­tak” a rendezők a kiállításba. Az első fejezetben ka­pott helyet Endrey Sándornak a költőről készített egész alakos olajfestménye, míg a záró részben az 1880-as években készült Bruck Lajos-alkotás látha­tó. A bemutatónak helyszínt adó termek mennye­zetére erősített - a közönség lépteire meg-megrez­­dülő - pauszpapír ívekre a legszebbnek tartott Vaj­da-versekből vett idézeteket gyűjtöttek össze. Az 1827 májusában született és 1897 januárjában el­hunyt költő a XIX. század második felének egyik legnagyobb lírikusa volt. Magánya mélyén a népi és nemzeti felemelke­désnek ugyanaz a vágya élt benne, ami Adyt heví­tette, aki Vajdát szent elődjének tekintette. Az üs­tökös, a Húsz év múlva, a Harminc év után című költemények írójára emlékező kiállítás október 20-ig tekinthető meg az V. kerületi Károlyi Mihály utca 16. szám alatti Petőfi Irodalmi Múzeumban. Emlékképek a föld gyomrából Mindene a bánya, de édesapja mellett kitanulta a kovácsszakmát is - Gépészmérnök akartam len­ni. Szomszédunkban a tanító lá­nyának a fia bányamérnök volt. Ő beszélt rá, hogy próbálkozzam meg a bányamérnöki egyetemre való felvételivel. Én a budapesti műegyetemre jelentkeztem, aho­vá nem vettek fel. Hogy haszno­san teljen a következő felvételig az idő, édesapám mellett kitanultam a kovácsszakmát. Ezt követően je­lentkeztem a Soproni Erdészeti Bányászati Egyetemre. A behívó napján közölték velem, hogy nem fogadják el líceumi végzettsége­met, mert az nem olyan, mint amilyent Sopronban adnak ki, ezért néhány tárgyból érettségizni kell. A fél év alatt letettem a külön­bözetit, közben végeztem egyete­mi tanulmányaimat is. Négy év után bányamérnöki diplomával a kezemben az akkori honos mi­niszteri­­ kijelöléssel szemben Rudabánya helyett visszajöttem szülőhelyemre Nógrádba, ahol a kisterenyei bányaüzemben kezd­tem. Ebben szerepe volt annak, hogy közöltem a minisztérium il­letékesével: idős szüleim közelé­ben akarok lenni, ezért nem me­gyek máshová - foglalja össze a bányamérnöki diplomájának megszerzését megelőző esemé­nyeket Józsa Pál nyugdíjas bánya­vezető, kazári lakos. Üzemmérnökként Bercsényi Lajos üzemvezető irányításával kezdte meg tevékenységét. Az ak­kori központi előírások’>,szerint a friss diplomás bányamérnök csak háromévi eredményes mérnöki munka után léphetett előre a rang­listán. Mivel Józsa Pál szaktu­dására másutt nagy szükség volt, egy év után már üzemvezetőként dolgozott Tordason és Vizsláson. - Soha sem féltem a bányák­ban. Egyetemista koromban a hét végeken a soproni Brennberg­­bányában vállaltam munkát, hogy magamat fenntartsam. A kötelező nyári gyakorlaton pedig megis­mertették velem a bányai fizikai munkát. Am­ikor a diplomám már a ke­zemben volt, Bercsényi Lajos üzemvezető olyan jó csapatba tett, ahol sokat tanultam. Nem sokkal később kivettek a csapatból azzal, hogy az irodában segítsek. Ez két hónapig tartott. Itt is azt a fizetést kaptam, mint a szénfal mellett. Sajószentpéteri kitérő után újra Nógrád következett, az átszerve­zéseknek megfelelően különböző munkahelyeken. Dolgozott fő­­mérnökhelyettesként, főmérnök­ként Mizserfán. Utána üzemveze­tői megbízást kapott. Tevékenyke­dett még az akkori tröszti szervezet központjában is. - Legjobban Mizserfán érez­tem magam, ahol 1955-től 1970-ig dolgoztam veze­tői beosztásban. Jó üzem volt, ment a termelés, igaz a lehetőségek is kedvezőek vol­tak. Három szén­réteg volt. A leg­vastagabb szénré­tegből kitermelt szenet az erőmű­veknek szállítottuk. Akkoriban - beleszámítva a külfejtést is - na­ponta 160 vagonnak megfelelőt küldtünk fel. A központban nem éreztem igazán jól magam. A szí­vem visszahúzott a bányába, meg az itteni tevékenységemet jellemző önállósághoz... Az 1960-as évek végén, a feltételek megteremtése után a Pálhegy II- n megvalósítottuk a rakodógépes szállítást. Használatával jelentő­sen nőtt a teljesítmény. Az akko­ri budapesti vásáron kiállított széngyalut megvásárolta a cég, amit a németek szereltek be. Se­gítségével 16,3 méteres frontfej­tést csináltunk. Mi vállalkoztunk elsőnek a puszta frontfejtés al­kalmazására. Szegénységünk­nek megfelelően vettünk gépe­ket, közöttük az önjáró berende­zéseket is. A dicső, sok sikert, eredményt hozó múlt után bármiféle indítékú nosztalgiát kizárva tértünk rá a va­lóságra: a nógrádi szénbányászat visszafejlesztésére, majd meg­szüntetésére.­­ Most sem vagyok meggyő­ződve arról, hogy így kellett csi­nálni... Nagy értékek vesztek el a bányában. Máról holnapra olyan emberek lettek munkanélkülivé, akik életüket tették fel a bányára. Minden nap azzal az érzéssel jöt­tek dolgozni, hogy innen mennek majd nyugdíjba. A meglévő szén­­vagyonunkra építve, hosszú távú tervet is készítettünk új bányanyi­tásokkal, többek között Világospusztán. Kányást is több száz millióval korszerűsítettük, majd kiderült, nem kell a szén... Józsa Pál az egyetemi évek után azzal az érzéssel jött vissza szülőhelyére, hogy itt marad. Egyébként nem is kívánkozott máshová. Az összes bányászati szolgálati kitüntetések mellett többször lett ki­váló dolgozó. Birtokosa a Munka Érdemérem és a Bányászat Kiváló Dol­gozója kitüntetésnek is. Nemcsak a föld mélyén leselkedő veszélyekkel nézett szembe, hanem azokat a kisebb piszká­­_____■ lódásokat is el kellett vi­selnie, ami nem zavarta hivatásának gyakorlásában, de egy ideig benne maradt az ezzel járó tüske. - Egy évvel előbb eljöhettem volna nyugdíjba. Marasztaltak is. Mégis úgy döntöttem, hogy abba­hagyom. Akkor 57 éves voltam. 1985-ben már érezni lehetett, hogy nálunk a bányászkodás erő­teljesen visszafejlődik. Pedig olyan hosszú életű vágataink voltak, me­lyeknek fenntartása nem került volna sok pénzbe. Nyugdíjba vo­nulásom után felkérésre, másfél évig még ellenőrzési munkát vé­geztem Nógrádban és Borsodban, a salgótarjáni bányamúzeumba pedig tárlatvezetőnek hívtak még most is. Józsa Pál kilenc éve elnöke a bányászati önsegélyező csoport­nak, a Nógrád megyei nyugdíja­sok képviselete vezetőinek hívásá­ra pedig igent mondott. Nem tarto­zott a kiabálós, veszekedős üzem­vezetők közé. Amit viszont mon­dott, azt meg kellett csinálni. Két leánya, hat unokája van. A nagyobbik lánya Szegeden orvos, akárcsak a férje. A kisebbik Egyházasgergén védőnő. - Nem jutottam volna idáig, nem mondhatnám magam sike­resnek, ha nincs mellettem a fele­ségem, aki hazatértemkor rögtön látta rajtam, milyen napom volt, mindig mellettem állt. Jövőre esedékes az aranydiplo­mája. A nyugdíjas bányamérnök, tár­latvezető ■ Annak idején egyik este, el­múlt már kilenc óra is, megszó­lalt a telefon. Fővárosi ismerőse­im jártak a városban és a Karancs Szállóból hívtak fel. El­nézést kértek a kései zavarásért, de nagyon fontos ügyben akar­tak velem beszélni. Miskolcról jöttek a Lenin Kohászati Művek­ből, (LKM) ahol eredménytelen tárgyalást folytattak. Ekkor ju­tottam eszükbe én és gondolták, hátha tudok segíteni. Mire felöl­töztem, megérkezett értem a gépkocsi és elvitt a szállodába. Hamar kiderült, hogy alap­anyagra van szükségük, sürgő­sen. Ugyanis abban az időben rendelték el kötelezően az el­akadásjelző háromszögek hasz­nálatát, amiből rövid idő alatt rengeteget kellett gyártani. A gyártó cég viszont az ehhez szükséges laposvasat nem tudta beszerezni. Természetesen megígértem a segítséget, amit két héten belül teljesítettem is. Húsz tonna la­posvasat küldtünk nekik soron kívül az acélgyárból. Nekem ugyan nem volt autóm, de az is­merőseim annyi elakadásjelző háromszöggel ajándékoztak meg, hogy az összes barátom­nak tudtam adni, akiknek volt kocsija. Egy alkalommal megszólított az igazgatóm, hogy „hallott az elakadásjelző háromszögekről?” Megkérdezte, hogy adnék-e neki is, mivel ez már előírás. Kérte, hogy szerezzek neki, mert nem kapni és a rendőrség ellenőrzi, hogy megvan-e. Eleget téve a kérésének, né­hány nap múlva vittem a titkár­ságra a dobozban lévő három­szöget, hogy átadjam az igazga­tónak. A titkár azonban elkül­dött, hogy vannak az igazgató­nál, majd ő átadja neki. Akárho­gyan erősködtem, nem jutottam be hozzá, pedig én szerettem volna átadni neki. Két nap múlva azonban vala­miért hivatott, s akkor megkér­deztem, hogy megfelel-e a há­romszög, amit hoztam neki. Rámnézett merően és megkér­dezte, hogy milyen háromszö­get? Valóban kapott ilyesmit, de azt mondták neki, hogy más szerezte. Erre elmondtam neki hogyan történt a dolog. Nem szólt semmit, behívatta a titkárt és csak ennyit mondott: „Ha a barátunk a jövőben be akar jön­ni hozzám, mindenkor tessék beengedni.” Mérgesen a titkárra nézett, aki csendben kiment. Az igazgató még keserűen hozzá­tette: „Ennyivel is többet tudok az ember előül.” Barátomat végül arról kérde­zem miért nem szerzett vagyont, pedig nagy értékek forogtak a ke­zén. Csendben megvonja a vál­lát, majd csak annyit mond, hogy lehetne bizony még sok minden­ről beszélni. Aztán elmondja, hogy ha szerzett is valamit, nem magának, hanem másoknak, a vállalat érdekében. Maga az igaz­gató engedélyezte, ha szükséges az ügyintézés meggyorsításához, vihet szöget, gazdasági szerszá­mot ajándékba. Említi, hogy egyszer megjárt ezzel az ajándékozással. A Le­nin Kohászati Művekben vett részt tárgyaláson, amikor egy fő­nök hozzá fordult, hogy vigyen már neki néhány dolgot. Súgta neki, hogy írja le. Az illető két nap múlva megtette, készített egy névsort a szerszámokról, de nem egyet-egyet, hanem mind­egyikből fél tucatot, s levélben küldte el neki. Amikor meglátta a listát, mérgesen bevágta az író­asztala fiókjába. Két hét múlva az illető felhív­ta, hogy mikor viszi már a hol­mit, mire a barátom dühösen vá­laszolta, hogy soha. Erre azt a választ kapta, hogy majd beszél ő az igazgatóval, akivel valami­kor egy irodában dolgoztak. Úgy isten igazából megfenyeget­te, amiért még nem szállította a kért szerszámokat. Az eset után nem sokkal ba­rátomat hívatta az igazgató vala­milyen ügyben. Összekapta az iratait és betette az irattartóba a miskolci levelet is. Amikor elin­tézték a tennivalókat, előhúzta a levelet és mondta az igazgató­nak, hogy neki is lenne monda­nivalója. Elmondta, hogy ami­kor az LKM-ben járt, egy illető kért tőle egyet, s mást. Most pe­dig felhívta, ami őt nagyon fel­háborította. - Miért? - kérdezte az igazgató, mire ő átadta neki a levelet. A vállalat vezetője elol­vasta és nagyon mérges lett. - Nincs nekem ehhez jogom, hogy ennyiféle és ilyen nagy mennyiségű árut kivigyek a gyárból - folytatta a barátom. Az igazgató csóválta a fejét, s bos­­­szúsan közölte vele, hogy hívja fel az illetőt, mondja meg, hogy ami neki a legfontosabb, abból kaphat egyet-egyet. S még hoz­záfűzte, hogy az igazgatónak sincs arra joga, hogy tucatszám osztogassa a gyár termékeit, akárkiről is van szó! Végül megismétlem a kér­dést, miért nincs neki sokkal több, mint lehetne? Csak annyit válaszol ismét, hogy ő nem azért kapott ajándékokat a gyártól, hogy eltegye, hanem azzal neki reprezentálnia kel­lett. Bizalmi tevékenységéhez anyagiakat is biztosítottak szá­mára, de minden fillérrel elszá­molt. Szerette a gyárat, amelyre éle­tének, erejének döntő részét ál­dozta. Több mint fél évszáza­dot. A mát nehezen éli meg, lát­va a fokozatos leépülést. Amikor 1980-ban nyugdíjba ment, egy ideig még visszajárt a gyárba. Az akkori igazgató vette pártfo­gásába és még tíz éven keresztül gyümölcsöztette tapasztalatait, sokrétű kapcsolatait a cég hasz­nára. A gyárról már csak a barátok, ismerősök hozzák a híreket. De bárcsak ne hoznák, mert sok­szor szívfacsaróak azok a hí­rek... A több mint százharminc éves múlt után bizonytalan a jö­vő, akárcsak az egykor példás kultúr- és sportcentrum sorsa. - Hová lettek az értékek? - Kérdi keserűséggel a hangjában, s a beszélgetés befejezéseként kiissza a búcsúpoharat. (Vége) PÁDÁR ANDRÁS Majd' hatvan év munka emlékeiből (8.) Bárcsak ne hoznák a híreket

Next