Nógrád Megyei Hírlap, 2002. május (13. évfolyam, 101-125. szám)
2002-05-17 / 114. szám
2002. május 17., péntek Nógrád Megyei Hírlap - 9. oldal Pünkösdi lakodalom Bükkszéken lakott családjával az édesanyám nővére. Pünkösd szombatjára tervezték az esküvőt, ugyanis két fia házasodott egyszerre. Nagy örömmel készülődtünk húgommal erre az eseményre, mint első koszorúslányok, mi vezettük a vőlegényeket az esküvőre az oltárig. Ilyen alkalommal kivonult az egész falu, meghívottak és kíváncsiskodók egyaránt. Én még nem voltam férjhez való nagylány, még csak tizenhat, a húgom pedig tizennégy éves múlt. Nem is tartottam magamat szépnek, mindig volt valami, ami nem tetszett. Már azzal sem voltam kibékülve, hogy szőke lány vagyok, csak az tetszett, aki barna, sötét szemű és söta haja Öltözködni nagyon szerettünk, a húgom is, én is. Anyukám az esküvőre világoskék selyemanyagot vett, a húgomnak rózsaszínt, neki az a szín állt jobban. Ő gesztenyebarna volt, hozzám hasonlóan kék szemekkel. A húgom nyugodtabb természetű volt mint én, meg volt elégedve önmagával. Én mindig elégedetlen voltam, még ha a frizurám nem úgy sikerült, ahogy én akartam, már az is felbosszantott. Mégis, akárhol megjelentem, mindig sikerem volt, pedig sohasem futottam a fiúk után. Egy kicsit rátarti lány voltam, csak olyan fiúval álltam szóba, aki tudott velem szemben megfelelően viselkedni. Abban az időben nem az a mondás járta, mint ma, hogy a barátság az ágyban kezdődik. Ha bementem a faluba, még hétköznap is volt fiú, aki hazakísért. A ruhánkat magam varrtam meg mind a kettőnknek, a legújabb divat szerint. Igen nagy készülődéssel mentünk a lakodalomba. Mikor felöltöztünk, anyukám körülnézett bennünket, és mondta, hogy szépek vagyunk. Még arra is figyelmeztetett, vigyünk pótruhát is, arra az esetre, ha valami történne. Alig hogy megérkeztünk, már ott volt egy szép, magas, barna fiú. Az esküvő után már vele jöttem hazafelé a templomból. A lakodalmas háznál a zenészek az udvaron húzták a talpalávalót. Az is táncolt, aki csak kíváncsiskodni jött el. Én mindig ezzel a szép fiúval táncoltam, meg is irigyelték. Már kezdett alkonyodni, bementünk a házba, a fiú is jött velem. Anyukám ekkor vette észre, hogy hátul csüng a szoknyám. - Te lány, téged kinyírtak... - A szép ruhám át volt nyírva harminc centi szélesen! „Ne menj már ki az udvarra táncolni, biztos azért tették ezt veled, mert a fiúnak szeretője van. ” Ám engem az nem érdekelt. Elővettem a pótruhámat, átöltöztem, és mentünk a fiúval táncolni. Mikor javában roptuk a csárdást, egy tíz centiméter hosszú, nagy fejű gombostűt beledöftek a hátsó felembe. Ez már fájdalmas volt. Rohantam befelé a házba, a fiú meg utánam. Szemrehányást tettem neki, hogy már biztos, hogy van szeretője, és nekem nem mondta meg. Ő tiltakozott. Én többet nem mentem ki vele egész este. Azt mondtam, nem akarom a kedvét elrontani, ha táncolni akar, menjen nyugodtan és táncoljon. A ház ajtaja nyitva volt, a zene jól behallatszott és ezután bent táncoltunk együtt egész éjfélig. Ilyen emlékekkel tértünk haza a lakodalomból... VÁGVÖLGYI LÁSZLÓNÉ Salgótarján „Rejtett bánat” „Rejtett bánat” címmel nyílt emlékkiállítás Vajda János költő, író, publicista születésének 175., halálának 105. évfordulója alkalmából pár napja Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A kiállítás rendezőjének tájékoztatása szerint az intézmény csupán egy vázlatos és kevéssé érzékletes Vajdaportré felvillantására vállalkozhatott, mert a költő tárgyi hagyatéka jórészt megsemmisült, szétszóródott. Mindössze néhány kézirat, könyv, korabeli újság, metszet, bútordarab, valamint két festmény maradt az utókorra. A bemutató - amelynek címe a Sirámok című Vajda-versből vett idézet - tulajdonképpen időrendben tekinti át az alkotó életútját. Az első fejezet az ifjú költőt idézi meg, aki tizenkilenc évesen a márciusi ifjak köréhez tartozott, s Petőfi, Vasvári és Jókai mellett részese lehetett a forradalmi napoknak. Mindehhez Vajda János Egy honvéd naplójából című, 1869-ben kiadott visszaemlékezése szolgált támpontként. Kortársakról, a korabeli Pestről készült metszetek, verskéziratok és szövegidézetek teszik teljesebbé a korképet. A második részben a Bach-korszak esztendeiben dolgozó és publikáló költőnek, majd a politikai cikkek és röplapok szerzőjének életútja rajzolódik ki, karikatúrák, portréfotók és szövegidézetek segítségével. Vajda János nőkhöz fűződő kapcsolatát, Gina és Rozamunda alakját, a hozzájuk, illetve a róluk írt versek érzékeltetik. Emlékkiállítás E fejezethez kapcsolódik az eredeti bútorokkal berendezett dolgozószoba-sarok. A falakat - ahogyan azt egykoron, a költő lakásában - Napóleon, Petőfi Sándor és Kratochwill Georgina (Gina) képe díszíti. A negyedik fejezet az erdőkben, tavak mellett otthonos, bár azokon a helyszíneken is magányos poétát mutatja be, aki egyszerre csodálja és rettegi a természet erőit. Két festményt is „belekomponáltak” a rendezők a kiállításba. Az első fejezetben kapott helyet Endrey Sándornak a költőről készített egész alakos olajfestménye, míg a záró részben az 1880-as években készült Bruck Lajos-alkotás látható. A bemutatónak helyszínt adó termek mennyezetére erősített - a közönség lépteire meg-megrezdülő - pauszpapír ívekre a legszebbnek tartott Vajda-versekből vett idézeteket gyűjtöttek össze. Az 1827 májusában született és 1897 januárjában elhunyt költő a XIX. század második felének egyik legnagyobb lírikusa volt. Magánya mélyén a népi és nemzeti felemelkedésnek ugyanaz a vágya élt benne, ami Adyt hevítette, aki Vajdát szent elődjének tekintette. Az üstökös, a Húsz év múlva, a Harminc év után című költemények írójára emlékező kiállítás október 20-ig tekinthető meg az V. kerületi Károlyi Mihály utca 16. szám alatti Petőfi Irodalmi Múzeumban. Emlékképek a föld gyomrából Mindene a bánya, de édesapja mellett kitanulta a kovácsszakmát is - Gépészmérnök akartam lenni. Szomszédunkban a tanító lányának a fia bányamérnök volt. Ő beszélt rá, hogy próbálkozzam meg a bányamérnöki egyetemre való felvételivel. Én a budapesti műegyetemre jelentkeztem, ahová nem vettek fel. Hogy hasznosan teljen a következő felvételig az idő, édesapám mellett kitanultam a kovácsszakmát. Ezt követően jelentkeztem a Soproni Erdészeti Bányászati Egyetemre. A behívó napján közölték velem, hogy nem fogadják el líceumi végzettségemet, mert az nem olyan, mint amilyent Sopronban adnak ki, ezért néhány tárgyból érettségizni kell. A fél év alatt letettem a különbözetit, közben végeztem egyetemi tanulmányaimat is. Négy év után bányamérnöki diplomával a kezemben az akkori honos miniszteri kijelöléssel szemben Rudabánya helyett visszajöttem szülőhelyemre Nógrádba, ahol a kisterenyei bányaüzemben kezdtem. Ebben szerepe volt annak, hogy közöltem a minisztérium illetékesével: idős szüleim közelében akarok lenni, ezért nem megyek máshová - foglalja össze a bányamérnöki diplomájának megszerzését megelőző eseményeket Józsa Pál nyugdíjas bányavezető, kazári lakos. Üzemmérnökként Bercsényi Lajos üzemvezető irányításával kezdte meg tevékenységét. Az akkori központi előírások’>,szerint a friss diplomás bányamérnök csak háromévi eredményes mérnöki munka után léphetett előre a ranglistán. Mivel Józsa Pál szaktudására másutt nagy szükség volt, egy év után már üzemvezetőként dolgozott Tordason és Vizsláson. - Soha sem féltem a bányákban. Egyetemista koromban a hét végeken a soproni Brennbergbányában vállaltam munkát, hogy magamat fenntartsam. A kötelező nyári gyakorlaton pedig megismertették velem a bányai fizikai munkát. Amikor a diplomám már a kezemben volt, Bercsényi Lajos üzemvezető olyan jó csapatba tett, ahol sokat tanultam. Nem sokkal később kivettek a csapatból azzal, hogy az irodában segítsek. Ez két hónapig tartott. Itt is azt a fizetést kaptam, mint a szénfal mellett. Sajószentpéteri kitérő után újra Nógrád következett, az átszervezéseknek megfelelően különböző munkahelyeken. Dolgozott főmérnökhelyettesként, főmérnökként Mizserfán. Utána üzemvezetői megbízást kapott. Tevékenykedett még az akkori tröszti szervezet központjában is. - Legjobban Mizserfán éreztem magam, ahol 1955-től 1970-ig dolgoztam vezetői beosztásban. Jó üzem volt, ment a termelés, igaz a lehetőségek is kedvezőek voltak. Három szénréteg volt. A legvastagabb szénrétegből kitermelt szenet az erőműveknek szállítottuk. Akkoriban - beleszámítva a külfejtést is - naponta 160 vagonnak megfelelőt küldtünk fel. A központban nem éreztem igazán jól magam. A szívem visszahúzott a bányába, meg az itteni tevékenységemet jellemző önállósághoz... Az 1960-as évek végén, a feltételek megteremtése után a Pálhegy II- n megvalósítottuk a rakodógépes szállítást. Használatával jelentősen nőtt a teljesítmény. Az akkori budapesti vásáron kiállított széngyalut megvásárolta a cég, amit a németek szereltek be. Segítségével 16,3 méteres frontfejtést csináltunk. Mi vállalkoztunk elsőnek a puszta frontfejtés alkalmazására. Szegénységünknek megfelelően vettünk gépeket, közöttük az önjáró berendezéseket is. A dicső, sok sikert, eredményt hozó múlt után bármiféle indítékú nosztalgiát kizárva tértünk rá a valóságra: a nógrádi szénbányászat visszafejlesztésére, majd megszüntetésére. Most sem vagyok meggyőződve arról, hogy így kellett csinálni... Nagy értékek vesztek el a bányában. Máról holnapra olyan emberek lettek munkanélkülivé, akik életüket tették fel a bányára. Minden nap azzal az érzéssel jöttek dolgozni, hogy innen mennek majd nyugdíjba. A meglévő szénvagyonunkra építve, hosszú távú tervet is készítettünk új bányanyitásokkal, többek között Világospusztán. Kányást is több száz millióval korszerűsítettük, majd kiderült, nem kell a szén... Józsa Pál az egyetemi évek után azzal az érzéssel jött vissza szülőhelyére, hogy itt marad. Egyébként nem is kívánkozott máshová. Az összes bányászati szolgálati kitüntetések mellett többször lett kiváló dolgozó. Birtokosa a Munka Érdemérem és a Bányászat Kiváló Dolgozója kitüntetésnek is. Nemcsak a föld mélyén leselkedő veszélyekkel nézett szembe, hanem azokat a kisebb piszká_____■ lódásokat is el kellett viselnie, ami nem zavarta hivatásának gyakorlásában, de egy ideig benne maradt az ezzel járó tüske. - Egy évvel előbb eljöhettem volna nyugdíjba. Marasztaltak is. Mégis úgy döntöttem, hogy abbahagyom. Akkor 57 éves voltam. 1985-ben már érezni lehetett, hogy nálunk a bányászkodás erőteljesen visszafejlődik. Pedig olyan hosszú életű vágataink voltak, melyeknek fenntartása nem került volna sok pénzbe. Nyugdíjba vonulásom után felkérésre, másfél évig még ellenőrzési munkát végeztem Nógrádban és Borsodban, a salgótarjáni bányamúzeumba pedig tárlatvezetőnek hívtak még most is. Józsa Pál kilenc éve elnöke a bányászati önsegélyező csoportnak, a Nógrád megyei nyugdíjasok képviselete vezetőinek hívására pedig igent mondott. Nem tartozott a kiabálós, veszekedős üzemvezetők közé. Amit viszont mondott, azt meg kellett csinálni. Két leánya, hat unokája van. A nagyobbik lánya Szegeden orvos, akárcsak a férje. A kisebbik Egyházasgergén védőnő. - Nem jutottam volna idáig, nem mondhatnám magam sikeresnek, ha nincs mellettem a feleségem, aki hazatértemkor rögtön látta rajtam, milyen napom volt, mindig mellettem állt. Jövőre esedékes az aranydiplomája. A nyugdíjas bányamérnök, tárlatvezető ■ Annak idején egyik este, elmúlt már kilenc óra is, megszólalt a telefon. Fővárosi ismerőseim jártak a városban és a Karancs Szállóból hívtak fel. Elnézést kértek a kései zavarásért, de nagyon fontos ügyben akartak velem beszélni. Miskolcról jöttek a Lenin Kohászati Művekből, (LKM) ahol eredménytelen tárgyalást folytattak. Ekkor jutottam eszükbe én és gondolták, hátha tudok segíteni. Mire felöltöztem, megérkezett értem a gépkocsi és elvitt a szállodába. Hamar kiderült, hogy alapanyagra van szükségük, sürgősen. Ugyanis abban az időben rendelték el kötelezően az elakadásjelző háromszögek használatát, amiből rövid idő alatt rengeteget kellett gyártani. A gyártó cég viszont az ehhez szükséges laposvasat nem tudta beszerezni. Természetesen megígértem a segítséget, amit két héten belül teljesítettem is. Húsz tonna laposvasat küldtünk nekik soron kívül az acélgyárból. Nekem ugyan nem volt autóm, de az ismerőseim annyi elakadásjelző háromszöggel ajándékoztak meg, hogy az összes barátomnak tudtam adni, akiknek volt kocsija. Egy alkalommal megszólított az igazgatóm, hogy „hallott az elakadásjelző háromszögekről?” Megkérdezte, hogy adnék-e neki is, mivel ez már előírás. Kérte, hogy szerezzek neki, mert nem kapni és a rendőrség ellenőrzi, hogy megvan-e. Eleget téve a kérésének, néhány nap múlva vittem a titkárságra a dobozban lévő háromszöget, hogy átadjam az igazgatónak. A titkár azonban elküldött, hogy vannak az igazgatónál, majd ő átadja neki. Akárhogyan erősködtem, nem jutottam be hozzá, pedig én szerettem volna átadni neki. Két nap múlva azonban valamiért hivatott, s akkor megkérdeztem, hogy megfelel-e a háromszög, amit hoztam neki. Rámnézett merően és megkérdezte, hogy milyen háromszöget? Valóban kapott ilyesmit, de azt mondták neki, hogy más szerezte. Erre elmondtam neki hogyan történt a dolog. Nem szólt semmit, behívatta a titkárt és csak ennyit mondott: „Ha a barátunk a jövőben be akar jönni hozzám, mindenkor tessék beengedni.” Mérgesen a titkárra nézett, aki csendben kiment. Az igazgató még keserűen hozzátette: „Ennyivel is többet tudok az ember előül.” Barátomat végül arról kérdezem miért nem szerzett vagyont, pedig nagy értékek forogtak a kezén. Csendben megvonja a vállát, majd csak annyit mond, hogy lehetne bizony még sok mindenről beszélni. Aztán elmondja, hogy ha szerzett is valamit, nem magának, hanem másoknak, a vállalat érdekében. Maga az igazgató engedélyezte, ha szükséges az ügyintézés meggyorsításához, vihet szöget, gazdasági szerszámot ajándékba. Említi, hogy egyszer megjárt ezzel az ajándékozással. A Lenin Kohászati Művekben vett részt tárgyaláson, amikor egy főnök hozzá fordult, hogy vigyen már neki néhány dolgot. Súgta neki, hogy írja le. Az illető két nap múlva megtette, készített egy névsort a szerszámokról, de nem egyet-egyet, hanem mindegyikből fél tucatot, s levélben küldte el neki. Amikor meglátta a listát, mérgesen bevágta az íróasztala fiókjába. Két hét múlva az illető felhívta, hogy mikor viszi már a holmit, mire a barátom dühösen válaszolta, hogy soha. Erre azt a választ kapta, hogy majd beszél ő az igazgatóval, akivel valamikor egy irodában dolgoztak. Úgy isten igazából megfenyegette, amiért még nem szállította a kért szerszámokat. Az eset után nem sokkal barátomat hívatta az igazgató valamilyen ügyben. Összekapta az iratait és betette az irattartóba a miskolci levelet is. Amikor elintézték a tennivalókat, előhúzta a levelet és mondta az igazgatónak, hogy neki is lenne mondanivalója. Elmondta, hogy amikor az LKM-ben járt, egy illető kért tőle egyet, s mást. Most pedig felhívta, ami őt nagyon felháborította. - Miért? - kérdezte az igazgató, mire ő átadta neki a levelet. A vállalat vezetője elolvasta és nagyon mérges lett. - Nincs nekem ehhez jogom, hogy ennyiféle és ilyen nagy mennyiségű árut kivigyek a gyárból - folytatta a barátom. Az igazgató csóválta a fejét, s bosszúsan közölte vele, hogy hívja fel az illetőt, mondja meg, hogy ami neki a legfontosabb, abból kaphat egyet-egyet. S még hozzáfűzte, hogy az igazgatónak sincs arra joga, hogy tucatszám osztogassa a gyár termékeit, akárkiről is van szó! Végül megismétlem a kérdést, miért nincs neki sokkal több, mint lehetne? Csak annyit válaszol ismét, hogy ő nem azért kapott ajándékokat a gyártól, hogy eltegye, hanem azzal neki reprezentálnia kellett. Bizalmi tevékenységéhez anyagiakat is biztosítottak számára, de minden fillérrel elszámolt. Szerette a gyárat, amelyre életének, erejének döntő részét áldozta. Több mint fél évszázadot. A mát nehezen éli meg, látva a fokozatos leépülést. Amikor 1980-ban nyugdíjba ment, egy ideig még visszajárt a gyárba. Az akkori igazgató vette pártfogásába és még tíz éven keresztül gyümölcsöztette tapasztalatait, sokrétű kapcsolatait a cég hasznára. A gyárról már csak a barátok, ismerősök hozzák a híreket. De bárcsak ne hoznák, mert sokszor szívfacsaróak azok a hírek... A több mint százharminc éves múlt után bizonytalan a jövő, akárcsak az egykor példás kultúr- és sportcentrum sorsa. - Hová lettek az értékek? - Kérdi keserűséggel a hangjában, s a beszélgetés befejezéseként kiissza a búcsúpoharat. (Vége) PÁDÁR ANDRÁS Majd' hatvan év munka emlékeiből (8.) Bárcsak ne hoznák a híreket