Az Érem, 1934 (7. évfolyam)
1934 / 1. szám - Szentgáli Károly: Erdély pénzei - 2. Az erdélyi pénzkibocsátók időrendben
csakis ötvösök lehettek elsősorban, mert a térbeli lehetőséget oly szellemben használták ki, ahogyan azt a csökönyös formák szabályai között mesterré lett éremvésők nem merték volna tenni. S ha utasításra dolgoztak volna is, akkor sem sikerült volna a stílusos, könnyed és tetszetős címerképek ily változatos és választékos megtervezése elsőrangú díszítő készség nélkül. Határozottan föl lehet ismerni kompozíciójukban olyan elemeket, melyek násfákról, forgókról, vagy éppen edényekről valók. Az erdélyi pénz legjellegzetesebb vonását azonban nem a címeres, hanem a mellképes oldal viseli. Báthori Zsigmond vértes és buzogányos mellképei nyitják meg sorát annak a sajátságos képsorozatnak, mely viselettörténeti vonatkozásával is jelentős szerepet tölt be nemzeti múltúnk emlékei között, meg amely éremképsorozat a gyűjtők világában páratlan érdeklődést vált ki. Eleve meg kell állapítanunk, hogy az arcmások ,a művészet és a hűség szempontjából, aligha érnek többet a kor egyéb hasonló mintázásainál. Annyira azonban mindegyik karakterisztikus, hogy az első tekintetre felismerhető. Következetességük pedig arra vall, hogy legalább is megközelítően hitelesek. Tudjuk, hogy a nagy műízlésben nevelkedett Habsburg-házi királyaink közül III. Károly ragaszkodott először ahoz hogy pénzeire élethű portrait kerüljön, ezért ebből a célból éremvéső művészének modellt ült. Előtte fontosabbnak látszott, hogy a király, családjának törvényei szerint, a spanyol etikett által megjelölt öltözetben és jelvényekkel ábrázoltassék, melyek mind tartozékai voltak annak a fölmagasztosító páthosznak, melyet minden kis fejedelem, hatalom és dicsőség nélkül is, kötelezőnek tartott akkor és ami a XVI—XVII. sz. pénzeinek mellképeit oly feltűnően merevvé tette. Ezzel szemben az erdélyi fejedelmek oly ízlésbeli teret nyitottak vésnökeiknek, amit bátran szabadelvűségnek is tarthatunk és aminek párját ritkító jellegzetessége alkotja az erdélyi pénzek legbecsesebb vonását. Az üstökre növesztett haj, a bajusz- és szakállviselet, a szinte polgári erkölcsök mellett tüntető ruházkodás! A kucsma, a kalpag, vidám forgóval, vitézkötéses mente is néhol. Mindez, az elmaradhatatlan mellvérttel oly szokatlan elemek szerencsés keveréke, melyet másfelé hiába keresünk és a viselettörténet szempontjából figyelmünket kelet felé tereli. Az egyszerű buzogány, vagy jogar tölti be a hatalom jelvényének szerepét. Az öltözet bár pompás és komoly, de könnyed is, a fejedelem vitéz, de nem mindenáron fenyegető, nem zordonan harcias jelenség. Együttvéve pedig magyarosak és ezért nekünk különösen szépek is. Amit a mellképről (néha arcmásról) mondtam, az az első pillantásra ragadja meg figyelmünket. A részletekre is kiterjedő vizsgálódásunk közben pedig látjuk, hogy a bélyegváltozatok nagy gazdagságában dúskálkodhatunk. Főleg a mellvért nyújt teret arra, hogy a díszítés kifogyhatatlan ötletességéről tegyenek tanúságot azok a vésnökök, kik valami oknál fogva még mesterjegyüket sem hagyták az utókorra. Kár, mert bárkik is voltak a magyaros szellemű éremtípusok megteremtői, így a névtelenség homályában maradtak. Erdély pénzein gyakran találkozunk családi jelmondatokkal, vagy a kor protestáns divatja szerint alkalmazott vallásos idézetekkel. Ezek elhelyezésében, hangsúlyozásában nem fejlődött ki általánosan jellemezhető szokás; inkább ötletszerűek és sem a legendák, sem más szöveg betűiről, térmegoldásáról külön följegyezni valót cikkünk terjedelméhez mérten nem találunk. A legfontosabb tudnivalókról a következő fejezetben lesz szó. 2. Az erdélyi pénzkibocsátók időrendben. 1538—1540. I. Zápolya János aranypénzeit származásuknál fogva szokták Erdély pénzei közé sorozni, bár az elszakadás később következett be. Teljesen magyar típusra készültek pénzei. Titulusát a Madonnás vagy címeres oldalon tünteti föl. A hátlapon mindig Szent László alakja. 4