Az Érem, 1934 (7. évfolyam)

1934 / 1. szám - Szentgáli Károly: Erdély pénzei - 2. Az erdélyi pénzkibocsátók időrendben

csakis ötvösök lehettek elsősorban, mert a térbeli lehetőséget oly szellemben hasz­nálták ki, ahogyan azt a csökönyös formák szabályai között mesterré lett érem­vésők nem merték volna tenni. S ha utasításra dolgoztak volna is, akkor sem si­került volna a stílusos, könnyed és tetszetős címerképek ily változatos és válasz­tékos megtervezése elsőrangú díszítő készség nélkül. Határozottan föl lehet ismerni kompozíciójukban olyan elemeket, melyek násfákról, forgókról, vagy éppen edé­nyekről valók. Az erdélyi pénz legjellegzetesebb vonását azonban nem a címeres, hanem a mellképes oldal viseli. Báthori Zsigmond vértes és buzogányos mellképei nyitják meg sorát annak a sajátságos képsorozatnak, mely viselettörténeti vonatkozásával is jelentős szerepet tölt be nemzeti múltúnk emlékei között, meg amely éremkép­sorozat a gyűjtők világában páratlan érdeklődést vált ki. Eleve meg kell állapítanunk, hogy az arcmások ,a művészet és a hűség szem­pontjából, aligha érnek többet a kor egyéb hasonló mintázásainál. Annyira azonban mindegyik karakterisztikus, hogy az első tekintetre felismerhető. Következetes­ségük pedig arra vall, hogy legalább is megközelítően hitelesek. Tudjuk, hogy a nagy műízlésben nevelkedett Habsburg-házi királyaink kö­zül III. Károly ragaszkodott először ahoz hogy pénzeire élethű portrait kerüljön, ezért ebből a célból éremvéső művészének modellt ült. Előtte fontosabbnak látszott, hogy a király, családjának törvényei szerint, a spanyol etikett által megjelölt öltözetben és jelvényekkel ábrázoltassék, melyek mind tartozékai voltak annak a fölmagasztosító páthosznak, melyet minden kis fejedelem, hatalom és dicsőség nélkül is, kötelezőnek tartott akkor és ami a XVI—XVII. sz. pénzeinek mellképeit oly feltűnően merevvé tette. Ezzel szemben az erdélyi fejedelmek oly ízlésbeli teret nyitottak vésnökeik­nek, amit bátran szabadelvűségnek is tarthatunk és aminek párját ritkító jellegze­tessége alkotja az erdélyi pénzek legbecsesebb vonását. Az üstökre növesztett haj, a bajusz- és szakállviselet, a szinte polgári erkölcsök mellett tüntető ruházkodás! A kucsma, a kalpag, vidám forgóval, vitézkötéses mente is néhol. Mindez, az elma­­radhatatlan mellvérttel oly szokatlan elemek szerencsés keveréke, melyet másfelé hiába keresünk és a viselettörténet szempontjából figyelmünket kelet felé tereli. Az egyszerű buzogány, vagy jogar tölti be a hatalom jelvényének szerepét. Az öl­tözet bár pompás és komoly, de könnyed is, a fejedelem vitéz, de nem mindenáron fenyegető, nem zordonan harcias jelenség. Együttvéve pedig magyarosak és ezért nekünk különösen szépek is. Amit a mellképről (néha arcmásról) mondtam, az az első pillantásra ra­gadja meg figyelmünket. A részletekre is kiterjedő vizsgálódásunk közben pedig látjuk, hogy a bélyegváltozatok nagy gazdagságában dúskálkodhatunk. Főleg a mellvért nyújt teret arra, hogy a díszítés kifogyhatatlan ötletességéről tegyenek tanúságot azok a vésnökök, kik valami oknál fogva még mesterjegyüket sem hagy­ták az utókorra. Kár, mert bárkik is voltak a magyaros szellemű éremtípusok megteremtői, így a névtelenség homályában maradtak. Erdély pénzein gyakran találkozunk családi jelmondatokkal, vagy a kor protestáns divatja szerint alkalmazott vallásos idézetekkel. Ezek elhelyezésében, hangsúlyozásában nem fejlődött ki általánosan jellemezhető szokás; inkább ötlet­­szerűek és sem a legendák, sem más szöveg betűiről, térmegoldásáról külön föl­jegyezni valót cikkünk terjedelméhez mérten nem találunk. A legfontosabb tudnivalókról a következő fejezetben lesz szó. 2. Az erdélyi pénzkibocsátók időrendben. 1538—1540. I. Zápolya János aranypénzeit származásuknál fogva szokták Er­dély pénzei közé sorozni, bár az elszakadás később következett be. Teljesen magyar típusra készültek pénzei. Titulusát a Madonnás vagy címeres oldalon tünteti föl. A hátlapon mindig Szent László alakja. 4

Next