Az Érem, 1981 (37. évfolyam)
1981 / 1. szám - Gáspár Dorottya: Éremlenyomatok egy római kori ládikavereten
a római jogi állásponttól távol állt volna. A konfliktust a keresztények monoteizmusa okozta, amely nem engedte, hogy az egy Istenen kívül másokat is tiszteljenek, ezért aztán fokozatosan szembe kerültek a császárkultuszt megkövetelő uralkodóval. Az I. században ez csak Nero 54—68) és Domitianus (81—96) alatt okozott nagyobb problémát, akik elsőként helyeztek nagy súlyt a császárkultusz következetes megtartására. A II. század császárai e téren jóval határozatlanabbak voltak. Trajanus (98—117) rescriptuma ellentmondást tartalmaz, amennyiben megengedi a feljelentettek bántalmazását, méghozzá pusztán vallásos voltuk miatt is. Ez a leirat minden bizonnyal hozzájárult az utódaik alatt tapasztalható helyi pogány buzgósághoz, amely az adott esetben nagyobb nyugtalanságot okozhatott, mint maga a keresztény vallásgyakorlat, így Hadrianus és Antoninus Pius intézkedései — keresztény szimpátia nélkül is — szükségszerű politikai lépések lehettek. Csak a III. században vált a kereszténység és a pogány állam között az összeütközés alapvetővé, amikor az állam az új vallásban új hatalom lehetőségét látta felcsillanni, amely a pogány állam létét is veszélyeztetheti. A keresztényüldözés időszakonkénti felélénkülésének vagy ellanyhulásának okát minden bizonnyal abban kereshetjük, hogy az uralmon levő császár mennyire tekintette az államra nézve veszélyesnek a kereszténység potenciális hatalmi bázisát. Hogy pedig az illető császár személyes vélekedése döntő volt, azt a tetrarchia idején kiadott ediktumok különböző alkalmazása mutatja. Constantius Chlorus nem csak hogy nem tartotta saját hatalmára nézve veszélyesnek az új vallást, hanem maga is szimpatizált vele: udvarában keresztény papok is voltak, egyik lánya, Anastasia (amely név csak keresztény és zsidó körökben fordul elő) feltehetően keresztény volt, a másik, Constantia pedig biztosan az. Maga Chlorus Diocletianus (284— 305) edictumai (az egész birodalomra érvényes rendelet) közül pedig csak az elsőt, a templomok lerombolását hajtotta végre. Az elmondottakból levonható az a következtetés, hogy Antoninus Pius és Constantius Chlorus egyéniségének és politikájának közös vonása az volt, hogy egyikük sem tekintette a kereszténységet személyes ellenségének. Így érthető a két császár propagandisztikus egymás mellé állítása, politikai értelemben történő összekapcsolása. További lényeges kérdés viszont, hogy e propaganda tárgyi bizonyítéka miért éppen Pannóniában került napvilágra? Antoninus Pius említett rescriptuma ugyanis a birodalom keleti felére vonatkozott, Constantius Chlorus pedig Britanniában — Eburacumba (ma York) helyezve székhelyét — politikai értelemben meglehetősen visszavonult életet élt, és hatalmi köre sem terjedt ki Pannóniára. Továbbá azt is lényeges megjegyezni, hogy a vizsgált ládikavereten található Constantius Chlorus érem verőtöve keleti verdében készült. Tehát szemmel láthatóan sem Constantius Chlorusnak, sem a szóbanforgó éremképnek nem volt közvetlenül köze Pannóniához. A ládikaveret itteni felhasználását tehát más okokkal kell magyaráznunk: ilyen okokat legvalószínűbben Chlorus fia, Nagy Constantinus (324—337) uralkodása szolgáltathatott, tekintve, hogy ő udvarát hosszú időn keresztül a pannoniai Sirmiumban (ma Mitrovica) tartotta. Mi tehát a helyzet ebben az időben Pannóniában? 308-tól 314-ig Pannónia Liciniushoz tartozott. 314- ben Constantinus Trierből Pannóniába jött és október 8-án Cibalae (ma Vinkovce) mellett legyőzte Liciniust. Pannónia Constantinusné lett, aki 324-ig kisebb-nagyobb megszakításokkal Sirmiumban tartózkodott. A cibalaei csatával Constantinus és