Nyelvünk és Kultúránk - az Anyanyelvi Konferencia Védnökségének tájékoztatója, 46. szám (1982)
Maróti Gyula: Kodály Zoltán
mászó, nem oly hajrázó, zárkózottabb, keményebb. Ez elszórt dallamok hívogattak arra felé, ahol termettek, amikor a millennium mámora elszállt, és az itt maradt sivárságban egyre bizonyosabb lett: ez nem a teljes magyar élet, kell még egy mélyebb magyarságnak lenni, igazi arcát még rejti előlünk.” Sejtésük nem csalt. De ki tudja, örömük volt-e nagyobb, hogy meglelték a magyar nép zenei anyanyelvét, vagy a fojtogató keserűség, mivel hogy népük jó része elfeledte azt, s már csak az erdélyi hegyek közt, csallóközi és Nyitra környéki falvak zsuppfedeles paraszti házainak homályában, a városból számkivetetten élt tovább? 1906-ban a „Húsz magyar népdal” előszavában Kodály nem takargatja a véleményét: „A magyar társadalom túlnyomó része még nem elég magyar, már nem elég naiv, és még nem elég művelt ahhoz, hogy ezek a dalok közelebb férkőzzenek a szívéhez.” Azért hite és meggyőződése felől sem hagy kétséget: „...a magyar népdal a hangversenyteremben! — különösen hangzik ma még. Hogy egy sorba kerüljön a világirodalom remekeivel, ... megjön az ideje ennek is .. . Mikor nem csak a ritkaságok néhány kedvelője tudja majd, hogy másféle ’magyar népdal’ is van a világon, mint a ’Ritka búza’ és az ’Ityóka-pityóka’.” Ez a folyamat azonban lassúbbnak bizonyult, mint az ember hinné. Az igazi népdal elfogadtatása nem ment simán. A két elszánt reformer minden megnyilatkozását a nyílt és burkolt támadások özöne fogadta. Bartók — érzékenyebb lévén — nehezebben viselte az atrocitásokat. Kodály már szívósabb volt, benne — bölcsészdoktori végzettsége révén — a tudós, a publicista, a pedagógus és a zeneszerző alkat igen szerencsésen ötvöződött. A támadások nem szegték kedvét, ellenkezőleg: a megvívandó harc tervszerűbbé tételére sarkallták. Amikor 1925-ben legjobb zeneszerző növedékeinek (Ádám Jenő, Bárdos Lajos, Horusitzky Zoltán, Kerényi György, Seiber Mátyás, Serly Tibor, Szelényi István és mások) bemutató hangversenyét a kritika arra használta fel, hogy egész munkássága ellen dühödt támadást indítson. Kodály válaszcikkében keserű szájízzel, de elszántsággal jegyzi meg: „A magyar zene újjáépítői csak félkézzel dolgozhatnak. Félkezükkel állandó védekező harcot kell viselniük. De épül a fal.” S valóban épült. Ám még 1927-ben is újra és újra vissza kellett térnie írásaiban a népdal művészi értékeinek a bizonygatására: „Én is előbb jutottam el Párizsba, mint Kászonújfaluba. De még elég jókor megtudtam, hogy itt is van annyi keresni valónk, mint ott. ’Közönség’—’parasztság’, hallom, mi köze lehet a művészethez? Az, hogy a magyarság egészéből egyedül őrizte meg a szikrát, amelyből, ha van mivel táplálni, felgyúlhat a nemzeti művészet tüze.” Nemzeti zeneművészet! Hozzá alapnak, kiindulásnak a néppel való fogódzás, a hagyomány elegendő; létrejöttéhez azonban kevés. Ehhez „három dolog kell” — vallotta Kodály — „először: hagyomány, másodszor: egyéni tehetség, harmadszor: sokak lelki közössége, amely az egyéni tehetség megnyilatkozását mint magáét fogadja”. Bartók és Kodály zsenialitása az évek folyamán szorgos méhek módjára kaptárba gyűjtött — népzenei anyagból műzenei magaslatokba emelt, európai mércével is magasrendű nemzeti zeneirodalmat alkotott. Hogyan? Ez külön tanulmányt érdemel. Ám Kodály második feltételként az egyéni tehetséget hangsúlyozta. Ezért indokolt, hogy most kivételesen a két nagy egyéniség — egymást kiegészítő — sajátos kvalitásait villantsuk fel. A nevük közé — megszokásból — odatett „és” kötőszó úgyis óhatatlanul elmossa ezeket a sajátos eltéréseket.