Nyugat, 1910. január-június (3. évfolyam, 1-12. szám)

1910 / 9. szám - FIGYELŐ - SCHÖPFLIN ALADÁR: PETŐFI A MAGYAR KÖLTŐK LANTJÁN

Hiszen ezek a versek jólesnek nekem és szivesen olvasom őket. Il gyárfal alatt, hol szennyes a part, Sötétlik egy emberi váz — És vár és vigyáz és remeg és dalol És dalol és remeg és vigyáz. Barna szemén Men arca tüzel Szomorú himnuszt búg a november: Átkozott koldus mind aki bátor ! S könnyekbe fúl a sikátor .. . Ez most igaz és megható, de csak, ha történetesen nekem is eszembe­jut egy sikátor és egy november . . . De eszembejut és Somlyó Zoltánnak igaza van. Ő azt mondja : „Mea“ — ez affektált és pressziőzködő, — de íme, nem baj, én emlékszem Meára és én is szerettem őt. És így történe­tesen, Somlyó Zoltán verseiből forró, zakatoló szélroham csap felém — mit jelent ez ? Estefelé már jönnek az árnyak Első Beethoven s ő muzsikál Lábam bokáig süpped szivedbe . .. Már ez a tánc a gyáva halál. Sarkam kisenyved éjjeli órán Salome tánca sziveden ég. Érzed, kisenyvedt minden inam más S kérdem: a táncot járjam-e még ? Keskeny, kiszáradt nyelved elájul, Vállaid éle összerogyott. Szivedre ontod forró tiz ujjad S szédülő lábam most lefogod. Nyilvánvalóan azt jelenti ez, hogy Somlyó Zoltán lírája becsületes, meleg, jóhiszemű líra és verseinek fenekén átélt élet vajúdik. Igaz , túl sok és túl­­vastag a koloratúra — de a színeket melegen, ideges erővel és szenve­délyes erőlködéssel rakja egymásra a költő — meghat, hogy szépet és erő­set akar, s bizonyos, hogy úgy szeretné, ha ez a szép és erős az ő indulatá­hoz hasonlítana, nem valami külső dologhoz. Költő, lírikus lélek, külön indulat- és érzeleméletet élő egyé­niség, amit elsősorban hangsúlyozni és ismételni kell, amikor Somlyó Zoltán kötetét olvasásra ajánljuk, s az esztétika nem döntötte még el, vájjon a lírában is a megnyilatko­zás hideg formája, avagy a költő indulatából az én szubjektív indula­tomra ható nagyobb intenzitás-e a teljesebb érték — és a hosszas ered­ménytelen esztétizálás csődje talán azt jelenti, hogy ezt a problémát nem is az esztétika hivatott megoldani. KARINTHY FRIGYES PETŐFI A MAGYAR KÖLTŐK LANTJÁN „Olyan ez a gyűjtemény — mondják a Petőfi-könyvtár ily című kötetének szerkesztői, Endrődi Sándor és Baros Gyula, — mint egy ünnepi koszorú, melyet szerető kezek fontak s amelynek minden levele és virága más és más tisztelő ajándéka.“ Koszorúnak csakugyan koszorú, de olyan, amilyet ízlésben szűkölködő szegény emberek szoktak csináltatni. Minden virága viaszból való, megvan a színe, a virág­ formája, csak éppen élet nincs benne és illata nincsen. Egynéhány híján száz vers, vagy nyolcvan egynéhány szerzőtől és ha elolvastam, nem találtam közöttük egyet, amely meg tudott volna fogni, amely éreztetni tudta volna Petőfit, életre keltett volna valamit a képzele­temben egyéniségéről,­vagy legalább arról tenne tanúságot, hogy a szer­zője csakugyan érzett valami elragad­tatást, lelkesedést, meghatottságot, vagy akármi más érezni valót. írása közben. Áradozó megasztalások, szó­noki közhelyek, hazafias frázisok, szá­raz elmélkedések, a legjobb esetben verejtékes elmésségek, — egy igaz hang, egy lendületes, vagy meleg strófa alig akad köztük. Versek, versek, versek, elolvasásuk után úgy zörögnek a rímeik, a jambusaik a fejemben, mint a dió a zacskóban,­­ egy szín nem maradt a szemem előtt, egy rit­mus nem muzsikál a fülemben. A Petőfiről egy félszázadnál hosszabb idő alatt írt versek tömegének ez a

Next