Nyugat, 1912. január-június (5. évfolyam, 1-12. szám)
1912 / 3. szám - Lengyel Géza: Jókai szobra
JÓKAI SZOBRA Jókai szobor*ügyénél tanulságosabbat, változatokban gazdagabb tünet* sorozatot régen termelt a magyar közélet. A név, mint írói jegy kétségen kívül a legelső és a legnépszerűbb ma Magyarországon. Nincs, akinek könyveit többen és többet forgatnák, akinek siker, keresettség dolgában bárki nyomába léphetne. Nagy, drága díszmű alakjában, vagy olcsó népies kiadásban egyaránt vezetnek ezek a könyvek, nem ártott nekik az idő, a divat, a változó irodalmi ízlés. Nem ártott az írónak, mint közéleti férfiúnak hirtelen és igazságtalanul megcsappant népszerűsége sem. Ez csupán a szobornak ártott. Jókai szobrára igen lassan és igen csekély mennyiségben gyűlt a pénz. Akik feljogosítottnak vélték magukat egy teljesen magánjellegű cselekedet megbírálására, halála után büntették meg a költőt: megtagadták az emlékére kért adományokat. Befolyásos rokonság a költő után nem maradt és a csendes, szervezetlen bojkott eredményesen működhetett. Ez az eredmény annak az egyébként sem könnyen tagadható ténynek bizonyítéka, hogy a nagy, tehát nehezebben befolyásolható tömegek értékelése nem fejeződik ki pompázó emlékekben. Mások olvassák a költőt, mások szeretik, rajonganak hőseiért és ismét mások szerepelnek az adakozók minél többször kinyomtatott listáján. Vörösmartyt az újabb kritika bizonyára teljes joggal méltányolja. Közismertség dolgában azonban nem is hasonlítható Jókaihoz. Ha ez volna a mérték, Jókai szobrára kellett volna százezreknek összegyűlnie és Vörösmarty tisztelői tanakodhatnának most azon, hogy a rendelkezésre álló, aránylag igen szerény, talán százezer és még valamennyi koronányi összegből, hogyan lehetne tisztességgel megörökíteni a költő emlékét. Ez a tanakodás épp oly furcsán ment végbe, mint maga a gyűjtés. A szoborbizottság a múlt év végén nagyon praktikus és művészi szempontból is egészen helyénvaló határozatot hozott. Abban állapodott meg ugyanis, hogy nem hirdet nyilvános pályázatot, — mert a rendeltetésére álló összeg csekély, mert még a legjobbakat sem tudná kellőképen honorálni — hanem négy művészt szólít fel szűkebb versenyre. Nagyon indokolt intézkedés. Minden pályázat tömérdek erőpazarlással jár. A szobrászi pályázatok még külön, a résztvevőkre nézve alig elviselhető anyagi áldozattal. Ezzel szemben csaknem minden magyar pályázat eredménye csalódás, keserűség, felháborodás, sőt botrány. A legjobb, a valóban legkiválóbb mű diadala kivétel. Némi túlzással azt lehetne mondani, hogyha a bizottság tagjai magukat a véletlenre bízva, behunyt szemmel bökték ki, kik vegyenek részt a szűkebb versenyen, nagyobb igazságtalanságot aligha követtek volna el, mint amilyen a pályázat való.