Nyugat, 1917. július-december (10. évfolyam, 13-24. szám)
1917 / 20. szám - Boross László: A világháború Grey hattyúdaláig
628 (Boross László: A világháború Grey hattyúdaláig) hadsereg is, hogy a központi szövetség ultimátummal lepje meg Romániát és folytassa az offenzívát az oroszok ellen még az orosz hadsereg retablirozása előtt, Románián keresztül. Ez nem történt meg a baráti érzelmeknél fogva, melyekkel irányadó tényezők a központi szövetség körében Románia, — és különösen a román királyi udvar iránt tápláltak. A világháború ezzel megint holtpontra jutott. Az 1916-iki események nem tudtak lendíteni ezen. A nyugati harctéren bekövetkezett a tervezett német offenziva — de Verdunnél, az 1915-iki harcászati tanulságok értelmében, melyek után noyoni offenziva már nem látszhatott ajánlatosnak. Volt egy magyar-osztrák offenziva Olaszországban is, melyet felváltott aztán a retablírozott orosz hadsereg egy eleinte nagyon veszedelmesnek látszó, de — az elért eredményekhez képest — hamar kifuladó offenzívája. Különben az offenzívák közül egynek sikere sem ért fel az áldozatával. Ezt az oláhok beavatkozása követte, kik természetesen az oroszok nagyobb állóképességére számítottak. Nyilvánvaló, hogy már zavarban volt az entente is, mikor a központi szövetség csökkenő iniciatív tevékenységére nem tudott mással felelni, mint áttörési kísérletek veszteségteljes erőszakolásával és egy oly szövetséges verbuválásával, kinek hadi célja az entente koncepciójába sehogy sem illik. Ezt megvilágították az első hadi operációk is, mert Oláhország nem alkalmazkodott az entente haditervéhez, nem kereste a találkozást az entente Salonikiből előre törő utolsó balkáni hadseregével, bár a szerencse folytán jó hátvédet nyert ilyen operációhoz az erdélyi határszorosokban. Romániát sokkal hevesebben csábította Erdély, hol azonban az oláh hadsereg hamar megtorpant, a központi szövetségesek aztán elfoglalták Oláhországot, melyből az ententának haszna kevés, csak új gondja jön. Az oláh harctéren a központi szövetségesek keleti szuperioritása szintén érvényesült, egy nagyon szép haditerv keretében, melyhez hasonló azonban Oláhország földrajzi fekvésénél fogva mindig lehetséges volt. 1917-ig érve — különben minden év végén — a világháború ismét holtpontra jutott és felmerült az a kérdés, hogy vannak-e még egyáltalán látható hadicélok vagy talán a háború csak a tehetetlenség törvényével folyik-e már? A diplomaták, már 1916. ősszel, megint átvették a szót. Mind a két fél még kezében tartotta ugyan az utolsó tromfját. Az entente már csak a háború elnyújtásától várhatta csak túlzereje érvényesülését a megmaradottak csatájában, a hullahegyeken, miközben a központi szövetség kifogyna már anyagi segédforrásaiból is, melyek a védekezést az entente blokádja ellen táplálják. Ezzel szemben a központi szövetség is csak 1917-ben folyamodott utolsó tromfjához, a szigorított búvárhajó harchoz, nem véve tekintetbe többé az Egyesült Államok tiltakozását, így indult meg, az utolsó tromfokkal 1917. Mily messze voltak már ezek az utolsó tromfok a kezdet reménységeitől. De szörnyen hason?