Nyugat, 1934. január-június (27. évfolyam, 1-11. szám)

1934 / 7. szám - GELLÉRI ANDOR ENDRE: HÁZ A TELEPEN - PAP KÁROLY: A BÖLCSŐ

A BÖLCSŐ Turgovics Pált a vonaton éccaka álmából zavarták fel. Egészen ki­­tonos módon a kocsiban egyszerre hárman ismerték fel még tavalyra amikor Tóbogárdon betört a zálogos Kemnitzerékhez. A komor, sz­­ós tekintetű embert még nyűgözte az álom, csak morgott, s kiköpő az álmát és magát szidta; tagadni nem volt érdemes: a sok holmi köz amit annak idején elvitt, egy kis női láncot meg is találtak nála. A cser őrök megbilincselték, aztán az állomás épületében felvették róla jegyzőkönyvet s mingyárt bekísérték a járásbíróság börtönébe. Turgovics kábultan ment kísérői közt, még az állomás nevét sem tudta, ahol leszállították, nem látott többet, mint a ködös őszi éccakát, amelyben elmerült az út, a házak, az ég, a fák... Egy ideig forgatta a fejét, aztán megkérdezte: —­ Hol vagyunk, csendőr urak? Azok is léptek néhányat, csak aztán mondta az egyik: — Mindegy az magának. — De a másik megmondta: — Nagy fehérben. Turgovics megköszönte, aztán mentek tovább. A sár pocsogott, ahogy léptek. Annyit tudott, hogy sohasem járt itten bent a városban s nem is törődött tovább ezzel. Holnap majd tovább viszik Tóbogárdra, ahol betört, ott fogják elítélni, s ő majd leüli, amit rásóznak. Legutóbb másfél évet kapott, ha most többet adnak, arról sem tehet. Félálomban, dideregve, meghajlottan ment a csendőrök közt, nyomta az ősz s a köd, s a félálom, s ő hagyta tocsogni a lábát, kókadni a fejét, lógni a bilin­csen a kezét, hagyta a ködöt ködnek, a sötétséget sötétségnek, az utat útnak, szeretett volna már a cellájában lenni s aludni. Mielőtt azonban odaérkeztek volna, szokatlanul heves szél rohanta meg őket. Turgovics a kalapjához kapott, a két csendőr is megigazgatta a magáét, a szél azonban forgott közülük, mint a kutya föl-fölugrott rájuk, s őszi, ködös, nedves nyelvével élesen végignyaldosta az arcukat, aztán letorpant a lábukhoz, s tovarohant, megnyúlva, megnőve az égig. S míg ott tovazúgott, egy-kettőre széttépte a ködöt, a felhőket, odafent valahol elült, a hold pedig, megfogyatkozott őszi fényével, nedvesen, ridegen ragyogott az uccára, amelyen Turgovicsék a börtön felé mentek. Turgovics dünnyögött, a szél kifújta szeméből a maradék álmot s míg kénytelen-kelletlenül nézett maga köré, a holdsütötte házak so­rán valahogy ismerősnek érezte a kicsi uccát, amelyből éppen ki­fordultak. Turgovics nem gondolt hozzá semmit se, úgy ahogy jött, mingjárt szét is foszlott benne az egész, inkább az égre nézett egyéb kettőt, aztán már hamarost elérkeztek a börtönhöz. Turgovicsot a csendőröktől átvették a börtönőrök, felkísérték a második emeletre, a 88-as számú egyes cellába, ott rázárták az ajtót, ő pedig a vak sötétben mingjárt leterült a pallóra s elaludt. Másnap a harangszó ébresztette fel. Turgovics felült a pallón, hallo­gatta jó ideig, lassacskán úgy érezte, mintha már hallotta volna vala­mikor ... Míg jól megnyálazta a szemét, arcát s kiköpdöste álma keserű

Next