Nyugat, 1934. január-június (27. évfolyam, 1-11. szám)
1934 / 7. szám - GELLÉRI ANDOR ENDRE: HÁZ A TELEPEN - PAP KÁROLY: A BÖLCSŐ
A BÖLCSŐ Turgovics Pált a vonaton éccaka álmából zavarták fel. Egészen kitonos módon a kocsiban egyszerre hárman ismerték fel még tavalyra amikor Tóbogárdon betört a zálogos Kemnitzerékhez. A komor, szós tekintetű embert még nyűgözte az álom, csak morgott, s kiköpő az álmát és magát szidta; tagadni nem volt érdemes: a sok holmi köz amit annak idején elvitt, egy kis női láncot meg is találtak nála. A cser őrök megbilincselték, aztán az állomás épületében felvették róla jegyzőkönyvet s mingyárt bekísérték a járásbíróság börtönébe. Turgovics kábultan ment kísérői közt, még az állomás nevét sem tudta, ahol leszállították, nem látott többet, mint a ködös őszi éccakát, amelyben elmerült az út, a házak, az ég, a fák... Egy ideig forgatta a fejét, aztán megkérdezte: — Hol vagyunk, csendőr urak? Azok is léptek néhányat, csak aztán mondta az egyik: — Mindegy az magának. — De a másik megmondta: — Nagy fehérben. Turgovics megköszönte, aztán mentek tovább. A sár pocsogott, ahogy léptek. Annyit tudott, hogy sohasem járt itten bent a városban s nem is törődött tovább ezzel. Holnap majd tovább viszik Tóbogárdra, ahol betört, ott fogják elítélni, s ő majd leüli, amit rásóznak. Legutóbb másfél évet kapott, ha most többet adnak, arról sem tehet. Félálomban, dideregve, meghajlottan ment a csendőrök közt, nyomta az ősz s a köd, s a félálom, s ő hagyta tocsogni a lábát, kókadni a fejét, lógni a bilincsen a kezét, hagyta a ködöt ködnek, a sötétséget sötétségnek, az utat útnak, szeretett volna már a cellájában lenni s aludni. Mielőtt azonban odaérkeztek volna, szokatlanul heves szél rohanta meg őket. Turgovics a kalapjához kapott, a két csendőr is megigazgatta a magáét, a szél azonban forgott közülük, mint a kutya föl-fölugrott rájuk, s őszi, ködös, nedves nyelvével élesen végignyaldosta az arcukat, aztán letorpant a lábukhoz, s tovarohant, megnyúlva, megnőve az égig. S míg ott tovazúgott, egy-kettőre széttépte a ködöt, a felhőket, odafent valahol elült, a hold pedig, megfogyatkozott őszi fényével, nedvesen, ridegen ragyogott az uccára, amelyen Turgovicsék a börtön felé mentek. Turgovics dünnyögött, a szél kifújta szeméből a maradék álmot s míg kénytelen-kelletlenül nézett maga köré, a holdsütötte házak során valahogy ismerősnek érezte a kicsi uccát, amelyből éppen kifordultak. Turgovics nem gondolt hozzá semmit se, úgy ahogy jött, mingjárt szét is foszlott benne az egész, inkább az égre nézett egyéb kettőt, aztán már hamarost elérkeztek a börtönhöz. Turgovicsot a csendőröktől átvették a börtönőrök, felkísérték a második emeletre, a 88-as számú egyes cellába, ott rázárták az ajtót, ő pedig a vak sötétben mingjárt leterült a pallóra s elaludt. Másnap a harangszó ébresztette fel. Turgovics felült a pallón, hallogatta jó ideig, lassacskán úgy érezte, mintha már hallotta volna valamikor ... Míg jól megnyálazta a szemét, arcát s kiköpdöste álma keserű