Nyugat, 1935. január-június (28. évfolyam, 1-6. szám)
1935 / 4. szám - Hegedűs Loránt: Petőfi És Kossuth
Hegedűs Lóránt: Petőfi és Kossuth 281 és lelkük igazi lényege. Ebben van azonban magyarságuk is, mert a magyar történelem tíz százados ködéből csak azok a korszakok emelkednek ki a világesemények távlatában, amelyekben fajunk hű maradt a szabadság eszméjéhez és csak azok maradtak a nemzet lelkesítő eszményei, kik egyúttal szabadsághősök voltak. Ennek a megfigyelésnek rendkívüli fontossága van a mai időkre és a mai magyar irodalomra. A nemzet ma történelem nélküli időket él át és az egész emberiség lelki lehanyatlásában szenvedi azt a rettentő vérvesztést, amelyet az embertörténet legnagyobb szerencsétlensége, a világháború a mi és gyermekeink szerencsétlen nemzedékére zúdított. Minden valószínűség szerint azt kell tehát mondanom, hogy ez a korszakunk sötétben fog maradni a későbbi krónikák megvilágításában és az újságokat megtöltő nevek legföljebb többnyire confetti papírszeletekként fognak széthullani, de nem tudnak odatapadni a történet boltozatára. Nekünk magyar íróknak és költőknek, akik a magyar szó hatalmánál fogva úgyszólván egyetlen összekötői vagyunk ma a politikailag széttagolt magyarságnak, meg kell szoknunk azt a kegyetlen gondolatot, hogy nevünk nem fog fönnmaradni, hogy műveinkre nemsokára, mihelyt behunytuk szemünket, a feledés vár. A magyar író és költő történeti hivatása és halhatatlansága ma másban van. A mi névtelen lehelletünkkel kell élesztenünk azt a zord időkben itt pislákoló kis mécsest, amelyet a nagy ősök, politikusok és költők a szabadság lángja gyanánt hagytak reánk. És mind az ősök között leginkább és feledhetetlenül Petőfi Sándor és Kossuth Lajos hagyatéka ez. Nevünket, hírünket, írótársainkkal szemben való viselkedésünket, mind alá kell rendelni annak az egyetlen mély tudatnak, hogy a magyar fajra csak addig van szükség Európában, ameddig nem lesz hűtlen a szabadság lángjához. Bármily gyönge is lehelletünk nekünk, íróknak és költőknek, széttagolt és vérző nemzet gyermekeinek, egy sorssújtotta nemzedéknek minden kis lehelletét a zord éjszakában arra, csak arra szabad használnunk, hogy a szabadság kis mécsesét égve tudjuk tartani és átadni szerencsésebb nemzedékeknek addig, míg az ismét lobogó fáklyává változhatik, azzá a fáklyává, amely ott égett Petőfi Sándor és Kossuth Lajos világraszóló lánglelkében. Írótársak és költők, nagyobb felelősséget még nem viselt irodalmi nemzedék, mint mi. Ha rajtunk erőt vesznek a szabadságellenes áradatok, akkor elfújták azt a mécsest, amely a magyarság egész európai történetében melegítette és élesztette a nemzetet. Máskor is voltak zord idők és elmúltak, mert ez a láng megmaradt. A mécs még ég, lángja még lobog s körötte járnak a magyar éjszakában Petőfi és Kossuth. Mertlement a nap, de csillagok nem jöttének, sötét az ég. Közel s távolban semmi fény nincs, csak mécsvilágom s honszerelmem ég» énekelte Petőfi Sándor «A hazáról.» ő kérdi: «Mécsemnek lángja mért lobog? Mitől lobog? Mi lengeti?» És mi vele folytathatjuk a verset «ti lengtek itten mécsem körül ti, népem ősei!» Petőfi és Kossuth lengik kör 20