Nyugat, 1937. január-június (30. évfolyam, 1-6. szám)

1937 / 4. szám - Hevesi András: Petőfi

PETŐFI Petőfi a legnagyobb költői diadal a magyar irodalom történetében, egyik-másik költeményét Erdélyi János a nép ajkáról jegyezte fel, mint népdalt, eljutott oda, ahonnan sarjadt, amiért élt, költött és meghalt, a magyar néphez. Tündöklő siker, a szellem és a valóság páratlan ölel­kezése, amire germán ég alatt hiába keresünk példát és ami Goethe sza­vát juttatja eszünkbe a Tassot éneklő velencei gondolásról. Költői maszkja és legendája csakugyan a nemzet közkincse lett, ponyva és olajnyomat, a tömegek dadogó és esetlen hálájának szívettépő kifeje­zése ... De mint irodalmi lendület, mint szellemi erő hamar zátonyra futott az ötvenes évek gyatra tanítványain, akik tudtukon kívül a kri­tika leggonoszabb és legigazságtalanabb fajtáját, a paródiát művelték. Gyulai Pál nagyszerű Petőfi-tanulmánya miközben meghatározta Pető­fit, elállta a petőfizmus útját, megszabadította a magyar költőket attól a kényszerképzettől, hogy Petőfi maga a költészet, a költői mondani­való csak Petőfi hangján nyilatkozhat meg. A magyar irodalom ezután Arany János szellemében fejlődött és kialakult a fegyelmezett, megfontolt, szűkszavú és szemérmes, halkan szenvedő és befelé vérző magyar ember eszménye, aki visszafojtja indulatait és gazdálkodik az erős szavakkal. Ezzel párhuzamosan szinte törvényerőre emelkedett az a költői nyelv, amely inkább márványba vésett volt, mint szabadon csapongó, inkább művészien gondos és nemes veretű, mint légiesen könnyed és szeszé­lyes. A magyar klasszicizmus, amely bizonyos tekintetben megfelelt a tizenhetedik századi francia klasszicizmusnak és amelynek Gyulai Pál volt a Boileauja, más, földízűbb, terebélyesebb, dialektikálatlanabb és valósághoz tapadóbb józan észre, de ugyancsak a józan észre épült és a hozzá tartozó kritikai szemlélet a józan ésszel mérte a költészetet. Miközben Petőfi költészete egyre több kiadásban árasztotta el az orszá­got, miközben megalakult a Petőfi Társaság és egész könyvsorozatot, — mi tagadás elég selejteset — szentelt a Petőfi-kutatásnak, miközben a költő minden életrajzi adatát összegyűjtötték, úgyszólván élete min­den napját feldolgozták, előállt az a képtelen helyzet, hogy Petőfi a szel­lemi törekvések titkos, be nem vallott, de könyörtelen összeesküvése következtében hazátlanná vált a magyar irodalomban. Azoknak a köve­telményeknek, amelyeket az Arany—Gyulai-féle klasszicizmus a költé­szet elé állított, Petőfi nem felelt, nem felelhetett meg. Petőfi nem volt «szemérmes», nem volt «mértéktartó». Bánatát világgá kürtölte, nem fojtotta magába. Érzelmei és indulatai aránytalanok voltak, hadilábon álltak a józan ésszel, nyelve olyan könnyű és csapongó, mint a lepke... Nem ennek a cikknek a feladata elejétől végig elmondani a Petőfi-mű történetét. De nyilvánvaló, hogy a két költő, Petőfi és Arany, bár jól megfér az olvasók szerető elragadtatásában, parancsoló kényszerrel választásra szólítja fel az alkotókat. Két nemzedék Aranyt választotta, Petőfi a különcök és mellőzöttek, Meltzl Hugók és Tolnai Lajosok bál­ványa maradt, egyszerre az ország legnépszerűbb költője és félre is­

Next