Nyugat, 1939. július-december (32. évfolyam, 7-12. szám)
1939 / 7. szám - Justh Zsigmond: Magyarországi naplójából (Közli: Halász Gábor)
JUSTH ZSIGMOND MAGYARORSZÁGI NAPLÓJÁBÓL Az író hazatért Párisból és a lélekben műveltek módjára nem fölényt hozott magával, csak éleslátást, de a megtérés kirobbanó pátoszát sem, hanem egyensúlyérzéket. Európainak lenni az ő szemében annyit jelent, mint otthonosan viselkedni — még idehaza is. Két évet vár párizsi naplóírása után, míg (1889-ben) elérkezettnek látja az időt, hogy itthoni életéből is kiragadjon és megrajzoljon egy tudatosan kikerekített részletet. Három hónapját mutatja fel, pesti írók közt forgolódását, vidéki kastélylátogatásait, feltáruló kollégákat és zárkózott, befelé élő barátokat, feltörő egyéneket és elfáradt családokat; már nemcsak érdekességeket gyűjt, hanem tanulságokat is. Gyorsan érett meg, nyugtalan lelkén kívül az egyre betegebb test hajszolja és az egyre erősebb hivatástudat elemzése alá fogni, a maga higgadt ítéletével közelíteni meg a hibákat, amelyekhez addig szenvedély nyúlt és hirtelenkedés. A társadalom izgatja, de az egyéni arcokon keresztül, művészi, játékos ösztönét nem sorvasztja el a meglátott feladat. Kritikája meglesett személyes gyöngéken épül fel, apró torzításokkal tapogatja ki a lényeget, hálás jeleneteket dolgoz ki; csak annyira igazságtalan, hogy hatásosabb legyen belső igazsága. Árnyéka sincs benne a pamfletírónak; elfogultsága nem a rontó kortársé, hanem a formáló művészé. Az ő lírája is, egy-egy mozgalmas napján átütköző belső bágyadása, ernyedt gyönyörködése az élet sokféle látványában. Minden perce betöltve és szívében a céltalanság érzése, mulatságból megy mulatságba finom fájdalmat hurcolva. Tettrekész és szemlélődő, makacs és akaratgyenge, ironikus és szomorkodó. Századvégi? Az örök művész. A BOHÉMEK Március 22. péntek Néhányan jönnek: Hubay Jenő, Flesch (Feledi) Tivadar, Burger Lajos, Géza, Hubay Jenő. Aki felületesen ismeri, az csak azt a Hubay Jenőt látja meg, amelyet az élet és a hangversenyterem mintáztak. Bele kell látni a lelkébe, hogy az ember megismerje a telivér művészt. Igen csinált és igen igaz. Az előbbi vonást a struggle of life (amelyet praktikus fivére magyaráz neki) és a nagy publikum hozta be egyéniségébe. Túlságosan virtuóz, bár nem eléggé arra, hogy a nagy művészt elfedje. Sokat áldoz a publikumnak, de még mindig elég anyag maradt a kiválasztottaknak. Fiatom éven keresztül minden évben találkoztam vele Párisban, első évben antipathikus volt, másodikban közönyös, harmadikon (tavaly) ezt írom róla párisi jegyzeteimben: «Egyike az érdekesebb magyar művészeknek. Egészen német, s tán ezért minden ízében művész. Felületesen ismerve nem rokonszenves, túlságosan virtuóz az allure-jeiben, jobban belelátva lelkébe, megszereti az ember. Első látásra képzelődőnek, elbizakodottnak hinné az ember. Miért? Mert minálunk nem apreciálják érdemei szerint, így aztán mértant és kissé keserű lett. Il voudrait être à la place laquelle lui est due. Alapjában azonban csupa szív, ez már a zenéjéből is érzik.» Ezt írtam róla tavaly. Nos, ma is aláírom. Német? — igen. Pesti német, de csak külsőségeiben. Zenéje francia zene wagneri formákban. Kár, hogy külsőleg sok a csinált rajta. Szőke hosszú hegyes