Magyar Csillag, 1944 (4. évfolyam, 1-7. szám)
1944-01-01 / 1. szám
VILÁG ÉS HOLDVILÁG Nálunk nem egészen olyan a világ, mint a szabályos népeknél. Úgy alkonyodik például mindig a nap, mintha először csinálná. A kandi hegyek között az ég és a föld már kora délután összedugják a fejüket és az alkonyat minden árnyalatára tervet csinálnak. Majd az időt is megelőzve és tűnő szomorúságnak látszódva magát, a völgyeken és a bukkanó utakon elindul lebegve az első borongó fuvalom. Télen különösen. Így érkezett meg az alkonyati fuvalom azon a napon is, idő előtt és tele cselvetéssel. Először a fákat és a varjakat hódoltatta meg, majd óvatosan megszállta a külső város elgyengült utcáit. Utolsónak a fogadó adta meg magát. Tehette is ez a fogadó, mert fehérre meszelt falakkal küzdött, mint széles villogó kardokkal, s nagy havas tetővel, akár egy óriási patyolat buzogánnyal. S amellett fortélyos, öreg harcos is volt a fogadó, hiszen nagyapáink is ilyennek ismerték, amilyen jelenleg. Akkor is úgy állt a Küsküllő partján, ahogyan most: egy kicsit megbillenve és hegyes sapkában, mintha éppen minden pillanatban nótára akarna gyújtani, hogy együtt énekeljen a székelyekkel, akik ugyancsak úgy ülnek benne, egy kicsit megbillenve és nagy hegyes sapkában. Csendben és elszántan folyt a harc. Aztán az eresz alatt kereken megragadta a fogadót az alkonyat, majd az eresz alól meghódította a falakat és diadalmasan lopakodott a tetőre fel. Aztán beborította a két pej lovat is, amely módos falusi szekérbe fogva, ott állt a fogadó előtt. Szénával volt a szekér dereka tele s felette uras ülés díszlett elől; maguk a lovak pedig tarka pokróc alatt engedelmesen várakoztak. A gazda nyilván bent volt a fogadóban, s illogatott. Azt mondom, hogy bent volt és illogatott? Isten bocsássa meg nekem a hirtelen beszédet, mert a híd irányából, ártatlanul és tiszta józanon, éppen feltetszik egy ember a vastag alkonyatban. Egyenesen és fürkészve odament a szekérhez és belenézett a szekér derekába. Utána megérintette az ülést és csillanó szemekkel köszöntötte a lovakat. Emígy körüljárta meleg szívvel a szekeret, aztán egy pillanatra megállt, majd hirtelen mozdulattal megindult a fogadó ajtaja felé. Egy perc múlva már csak a reménység maradt künn, hogy nem illogatni ment. Élesedett és múlt egyre az idő. De mielőtt a reménység megfagyott volna, kilépett az ember a fogadóból. Itt az ideje, hogy hazafelé lásson, gondolhatta magában, mert az ostor is ott volt nála, becsapva a hóna alá. Első dolgával szénát dugott a csengőbe, nyilván azért, mert ilyenkor feküsznek, végig az utcában, csendes imával a gyermekek. Utána a lovak hátáról az ülésre vetette a két pokrócot, igazgatott valamit a lovak szerszámján, majd kivezette az akaratos két állatot az országútra, ott felült a szekérre és elindult a városból kifelé. Behúzott nyakkal hajtott, de egyre jobban riasztotta a lovakat. Amikor kiérkezett a város fölött a tetőre, akkor bukkant fel nagy fényűzéssel a hold. Egyszeriben tündöklő tó lett az egész környék, zegzugos és játékos fenékkel, s víz helyett fényességgel teli gazdagon. Az ember felállt a tündéri holdfényben, hogy magára terítse az egyik taka-