Orpheus, 1994 (5. évfolyam, 14-16. szám)

1994 / 1. szám

fellibbentésével, mintha csak egy ékezetet akarna valahová pettyinteni - meg hogy a legnagyobb művészi hatások épp ott keletkeznek, ahol a vonal úgy fut, mint a folyóírás (milyen gyönyörű rajzai voltak neki magának is, ilyen „fel nem emelt” toll modorban), és ahol a szerző­festőnek nem metafizikai elvei vannak, hanem a tinta, az ecsetszőr, a tollszár súlya, a papír szívásos vagy rovátkolt volta a döntő. Bianca kezének éles ellentétei voltak szobrászbarátjának ujjai: kitűnő hegedűs is volt, csak úgy szórta a Bach szólószonáták hangjait a szobrokkal körülvett kottaállvány mellől; a festő maga is utánozta ezeket az éles ujjtöréseket, és noha barátja kezét magasztalta, mikor utánozta őt, hogy másoknak is fogalmat adjon róluk, a maga kezének ezer tengeripók­ ízét is élvezte. Kéz a hegedűn és dobozban heverő gyertyák: ez a két véglet, melyet a szobrász és Bianca kezei képvisel­tek. Milyen gyönyörűen hasonlította a szobrász ujjainak chaconne-já­­tékát, egy patakban mohásan meggömbölyödött kavics vagy a piszt­ráng-csermely partján jégcsapokkal agyoncsillározott, agyonhajszolt fa­­tuskó alakjához, kezével állandóan formált természetesen a levegőben, és ebben együtt volt a hegedűs kifinomult tücsöktánca, a bazaltot idomító kőmunkás ősi egyszerűsége, az erdélyi úrifiú, szinte Justh Zsigmond­ Arczp­ójába illő századvégi gróf előkelő hadonászása. Mintha a kezek szórásának táncmozdulata egész testét, lelkét, vagyonát, min­denét a szélnek pazarolná, a dekadens dzsentrik nihilizmusával­­ ugyanakkor csupa jóság, simogatás volt ez a közjáték, kamaszosan fojtott érzékiség és az érett, klasszicizált férfi áldása egy feleségre vagy halott erdei vadra. Szinte suttogni tudott hajlékony, „százlábú” kezeivel. Ezt az illúziót persze nagyban elősegítette hangja lágysága, ami viszont kurucos, bajszos arcával eleinte éles ellentétben látszott lenni. Különös volt, hogy térben és időben két ilyen egymást kizáró közjáték került a szerző szeme elé, ki tudja, hogy e kezek kétszólamú­­sága milyen lényeges vagy tán fölösleges visszhangokat fog támasztani a még csak képzeletben élő, el sem kezdett mű sötét kagylójában? Alighogy Bianca leült, megkérdezte, talán kissé árulóan túlerőlte­tett hangon: - Miért olyan ideges, hogy délután jöttem? talán valami dolga van? el kell mennie? - Igen - válaszolta a festő határozottan és durván. Mire Bianca: - Ó, ez nagyszerű, nekem is el kell mennem, különben is erede­tileg nem is akartam idejönni, csak erre jártam és gondoltam... Ő mindig „csak erre járt”. A festő nem válaszolt, gondolta, itt hagyja a faképnél és lemegy a kocsmába. Ott a kiskertben olyan sűrű lombok voltak, mintha egy zöld kas közepében ült volna az ember. Mikor a pincér félig levedlett régi Beszkárt-zubbonyában hozta a bort, úgy kellett a flaskával egymástól 110­­.

Next