Ország-Világ, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
1968-09-25 / 39. szám
momentumán egy ragyogó, egy briliáns ötlet. Tíz centigramm! Mi ez egy olyan intelligens embernek, mint jó és szerény magam? Egy tizedgramm! A gramm egy tized része! A kiló egy tízezred része, a mázsa... de hagyjuk. Semmi! Sőt, még a semminél is kevesebb. A papír — ki ne tudná? — felettébb nedvességtároló anyag, vagyis — köznyelven szólva — roppant könnyen teleszívja magát a környezet, elsősorban a lég nedvességével, minek következtében jelentős súlygyarapodás következik be. Na, kérem, ha már most, ezen papírt visszakényszerítjük eredeti száraz állapotába, rögvest megkönnyebbül. Nosza, én és patikus barátom, azonnal hozzáláttunk bürokráciaellenes merényletünk fizikai és kémiai kivitelezéséhez. A művelet roppant egyszerű volt: a bélyegbírsággal sújtott levelet a gyógyszerész spirituszlámpája fölé tartottuk, minek utána a levelem olyan gyorsan és hathatósan lesoványodott, mint egy zsoké, kit szigorú fogyókúrára fognak. Mikor lemértük, örvendezve állapítottuk meg, hogy a levél kilencvenöt centigrammot veszített iménti súlyából, s imigyen ismét a rendes határsúly alá esett, azaz a gyűlöletes portó minden értelmét és indokát elvesztette. Füstbe ment, igen a szó szoros értelmében füstbe ment a bélyegbírság! Máris felkaptam, és loholtam vele a hivatalba, hol nagy örömmel láttam, hogy az én édes Lilikém csücsül a tolóablak mögött. — Beszélni szeretnék a főnökével, drága Liliké. — Éppen villásreggelizik — rebegte a kis bájos. — Akkor tegye le a villáját és lássa el a hivatalát! — dörögtem. — Hívja ki! Úgy látszik, a tiszt meghallotta, mert még tojástól sárga száját törölgetve, máris megjelent, s a zsémbes házsárt, vagy a házsártos zsémle legfelső fokán szólt rám: — Mit okvetetlenkedik, uram? Van valami kívánsága? — Mi az, hogy van! — dohogtam. — Felszólítom, hogy azonnal és tüstént térítse nekem vissza azt a tizenöt centime-ot, azaz három garast, amelyet az ön elhamarkodott meghagyására az a derék levélhordó bevasalt rajtam! És az orra alá dugtam a levelet! — Bocsánat, jó uram — diadalmaskodott a bürokrata. — Én saját kezűleg foganatosítottam a mérést. — Ugyan milyen vágóhídi marhamérlegen ? — kérdeztem kihívóan. — A hivatal hitelesített, államilag ellenőrzött, abszolút megbízható, tizenöt milligrammig pontos és csalhatatlan mérlegén — vágott vissza vérig sértett postatiszt, s úgy elkezdett csuklani, böfögni és nyeldekelni, hogy azt hittem, mindjárt viszontlátja a rántottáját. Már szinte megsajnáltam, és féltem, hogy a marhamérlegre tett célzástól megüti a guta. — Ismételten felszólítom, adja vissza a három garast! — kötöttem az ebet a karóhoz. Végül is a postatiszt felhajította az átkozott levelet a mérlegre: — Győződjön meg, uram, saját szemével, hogy meghaladja a súlyt! Mindketten a mérleg serpenyőjét, illetve mutatóját néztük. Én kéjesen, mérgesen. Ugyanis rögtön látta: igazam van, lévén, hogy a levél csupán tizennégy grammot és huszonöt centigrammot nyomott! Visszakaptam a három garast. Ami pedig az én bájos kis Lilikemet illeti, őt közbenjárásomra felhelyezték a fővárosba, méghozzá egy olyan postahivatalba, mely nem messze van a legénylakásomtól. Magyarra átdolgozta: Bajomi Csázár Endre „DIE GOLDENE BRtlCKE” (Német nyelvű népmesekönyv) „Die goldene Brücke”, azaz „Az arany híd” a címe annak a „Bohmann-Verlag”-nál megjelent műnek, amelynek kiadásában a magyar „Corvina” is részt vállalt. Osztrák és német népmesék mellett különösen nagy számmal szerepelnek a vonzó külsejű, vaskos kötetben németre fordított magyar népmesék: az „Égigérő fa”, a „Jankó, aki nem akarta elmesélni az álmát”, a „Fából való Péterke” stb. A jól összeválogatott gyűjtemény fordítása kiváló munka, amely az eredeti „termés” minden zamatét, izét átmentette a német olvasó számára. A kötetből nem derül ki a fordító neve — Margit Pflagner, mint szerkesztő és átdolgozó szerepel a könyvben. Hadd említsük meg még azonban Würtz Ádámot, aki a könyvet illusztrálta. Naiv bájt és modern „raffináció”-t remekül egyesítve. A. G. BUDAPESTI KIRÁNDULÓHELYEK Az útikalauzok sorában jelentős helyet foglal el a hazánk fővárosának kirándulóhelyeiről írott könyv. A szerzők a Duna mentén Aquincum bemutatása után az északra húzódó, állandóan terjeszkedő üdülőtelepeket: a Római-partot, Csillaghegyet, Pünkösdfürdőt mutatják be. Ehhez a kirándulókhoz csatlakoznak az Óbuda nevezetességeit feltáró séták, amelyeket követ az Óbuda környéki hegyek szépségeinek és érdekességeinek leírása. Ezek után a nyugati kirándulóhelyekről sem feledkezik meg a könyv — a többi között Városmajoron át Hűvösvölgyig — majd a sűrűn látogatott Szabadság- és Széchenyi-hegyre vezeti el a turistát. A déli látnivalóra is felhívja a figyelmet Tabánon át Nagytétényig kalauzolja el a kirándulókat. (Panoráma 198.) Sz. K. ILLYÉS GYULA: Iláthatár Magasodj, — annál hamarabb ledönt a szél — De magasság-e, hol aggódni tudsz még az életedért? Csúcs-e, honnan lenézve nem mosódik el a régi ház, a régi völgy, kis honod is a többivel? S láthatár-e, mely nem daloltat, nem részegít, nem hív, nyújtva még ragyogóbb kilátás habzó serlegét? Meddig megyek, nem is tudom, de föl, tovább — halkul a féltő szerelem hangja lent, halkul a világ. Kis halmaim, szelíd Dunántúl, hogy nő, forog a lenge csúcs, amelyre léptem észrevétlenül rólatok. Próba és példa vár. Velem lebegjetek, ha emelkedni kell, szelíd tehenek, néma béresek ... Táguló hazám, négyfelé iitek világ, a meddig szemem, szavam elég pásztorként vigyázok reád. 1937. RÓNAY GYÖRGY: Ireja Főbb nevezetességei szép régi román temploma, meg hogy itt él Falu Tamás, a nyolcvanötéves költő — amiért is a két torony közt nyárestéken kigyullad egy törékeny ívű, csöndesen sugárzó, bölcsen egyszerű, változatlanul fiatal, halkan zsongó, tapintatos, egy csöppet ironikus és nagyon emberséges szivárvány. 13