Ország-Világ, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-12 / 15. szám
t a Hat évtized nagy alkotói r-----|jeának okát is. „A valóság plasztikus varázsa a gyárban oly erőssé vált, hogy a dol-L___figok kicsúsztak a kezünkből" — írta. I Nemcsak a művek színpadra állításának Ms tekintetében kellett az alapokig visszaásni, ÉL, hogy felhúzható legyen az új, sohasem látott építmény. A forradalom után felmerült az a probléma is, hogy az antagoniszictikus osztályellentétek megszűnésével nem szűnik-e meg a konfliktus is, mint olyan, s ezzel a drámaírás lehetősége? Luna- ■Jcsarszkij e tévedés ellen A nap feladatai 13 című tanulmányában emel szót. Makaren- Joko pedig így ír: „Éppen életünk szabadsága idézi elő a konfliktusok felszínre törését, a konfliktus elleni támadás lehetőségét, s a társadalom érdekében való sikeres leküzdését.’’ A konfliktus ellentmondásos értelmezése esetén természetes, hogy komoly problémát okoz, miilyen legyen a drámában a pozitív hős. A kor nagy művészei felemelték szavukat a sematikus, papírízű figurák ellen, amelyek lehetetlenné tesznek minden valóságos drámai konfliktust. „Minden alakot önnön ellentmondásossága éltet, minden cselekvés ellencselekvésbe ütközik, amely a cselekvést kihívja és megerősíti” — írja Sztanyiszlavszkij. Nyemirovics Dancsenkónak Gorkijhoz intézett levelében pedig a következőket olvashatjuk: „Ön egy korszaknak egy darabját ragadja meg, s azt nem az eseményekhez láncolva tárja fel, hanem művészi portrék jellemző csoportosításán keresztül.” Az újfajta színházért és drámáért folytatott küzdelemben természetszerűleg felvetődik az a kérdés is, amely a jelenlegi színházi vitáknak is örökös témája: kié a vezérszerep a színházban? Az íróé vagy a rendezőé? Sztanyiszlavszkij az utóbbi mellett dönt: „A rendező önállóan gondolkozzék, úgy építse fel munkáját, hogy az a szándéka szerinti gondolatokat ébressze a nézőben.” Mejerhold sem hajt fejet a drámaíró akarata előtt, hanem mindenkor saját koncepcióját igyekszik megvalósítani. Érdekes azonban, hogy más színházak gyakorlatát figyelve, művészi érzéke tiltakozik a drámaíró elgondolásának „átformálása” ellen. Sztanyiszlavszkij Cseresznyéskert-rendezését például azzal vádolja, hogy a rendező megváltoztatta a jelenetek időbeli arányát, s ezzel „azok a szereplők, akik Csehovnál nem lényegesek, csupán eszközül szolgálnak, a Művész Színházban túlságosan nagy súlyt kapnak, s ezáltal a darab lírai, misztikus vonatkozása homályban marad”. Tajvov, e korszak kiemelkedő rendezője is amellett kardoskodik, hogy „a színpadi cselekmény a folyamatokban érlelődő öszszeütközések eredménye, s a rendezőn múlik, hogy ezek az összeütközések ne legyenek véletlenszerűek”. De azért a legöntudatosabb rendezők is igyekeztek a legjobb szerzők műveit színpadra vinni. Shakespeare, Csehov és Gorkij műveit. Mindenki mondta a magáét, és főként tette a magáét. Talán nem elég látványosan vágta át Csehov már jóval korábban a gordiuszi csomót, nem kiáltotta olyan hangosan, hogy máig is elhangozzék, ezért hát ismételjük el annyiszor, ahányszor csak lehetőségünk nyílik rá: „A színpad az élet kvintesszenciája’’. Kamcsiik Ildikó Gogol A revizor című vígjátéka a Mejerhold Színházban (Mejerhold rendezése — 1926) jetékes körzeti rendőrségen. A városi osztag mellett külön partizáncsoportokat szerveztek a peremkerületekben, a vasútnál és a kikötőben is. Badajev és Bojko hamarosan találkozott. Badajev részletesen ismertette elképzelését a városiak tevékenykedéséről. Közösen szereztek illegális lakást is. A Nyezsinszkaja utcában volt egy lakatosműhely, ez látszott a legalkalmasabbnak. Még a szomszédoknak sem tűnt fel, ha sok idegen fordul meg egy lakatosműhelyben ... Ide költözött immár Bojko néven Anton Fjodorovics a feleségével, s Jakov Gorgyijenko a bátyjával. A városi partizánosztag részére a fegyvert és lőszert természetesen nem a katakombákban helyezték el, hanem több illegális fegyverraktárban a város területén. Egy-egy helyen nem tároltak sokat. Lassan minden rendeződött. Megszervezték az összekötőhálózatot a központiak és az illegális alakulatok, a város és a katakombák, Badajev és Salamon csoportjai között. Éppen ideje volt. Hosszú, nehéz harcok után, 1941 októberében a város az ellenség kezébe került; október 16-án a román királyi csapatok bevonultak Ogyesszába. Akkor Badajev már a katakombákban berendezett „főhadiszállásán” tartózkodott, s ide hozták a híreket a megszállókról. A felderítőosztag nagyszerűen működött. Néhány nap alatt tökéletes képet kaptak a bevonult román hadsereg létszámáról, fegyverzetéről, még a román titkosszolgálat embereiről is. Ott feküdt Badajev előtt a román katonai elhárítás vezető munkatársainak névsora. Azonosították Curueraru őrnagyot és Argir századost is. „Odafent” a megszállók megalakították az új rendőrséget. Több megbízható kommunistának, aki már előre vállalta a népszerűtlenséget és a veszélyt, sikerült beépülnie ennek szervezetébe is. Egy héttel a megszállás kezdete után az ogyesszai katakombák egyik titkos kijáratán keresztül a rádiós kiment a szabadba és továbbította a megszállással kapcsolatos első jelentést. Megteremtették a kapcsolatot a Nagy Földdel. És másnap a román megszállók is megismerkedhettek az ogyesszai ellenállással. A partizánok felrobbantották a parancsnokság épületét. Két román tábornok és sok tiszt halt meg ott. Még aznap éjszaka eltépték a románok valamennyi telefonvezetékét. Másnap levegőbe repült egy vasúti szerelvény, néhány órával később a pályaudvar két kijáratánál a sínhálózatot robbantották fel. A román parancsnokság kétségbeesve kért segítséget a német hadvezetőségtől. Ezt viszont legalább annyira idegesítette az ogyesszai ellenállás, mint a város „rendjéért” felelős románokat. A robbantások gátolták a front utánpótlását, s ezen azonnal változtatniuk kellett. Mind a németek, mind a román elhárítás számára nyilvánvaló volt, hogy az ogyesszai ellenállás bázisa a katakombarendszer, ezért úgy döntöttek, hogy lezárják, körülkerítik. Ginerar tábornok, román városparancsnok plakátokon felhívást tett közzé. „A város minden polgára, akinek tudomása van bármilyen katakombabejáratról vagy föld alatti kőbányáról, a jelenlegi parancs kihirdetésétől számított 24 órán belül köteles írásban jelentést tenni az il