Ország-Világ, 1980. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1980-02-27 / 9. szám

lett lenni, hogy a fagy egyre keményebb lesz, és ha előbb jön meg az erős jég­zajlás a folyón, mint ahogyan elkészül a munka, akkor csak tavasszal lehet foly­tatni és a főváros, sőt az ország hónapokra két részre szakad. Új elhatározás született. A december 24-i estét kivéve egyetlen pillanatra sem szüneteltették a munkát. Tehát dolgoztak karácsony mindkét napján, szilveszterkor és újévkor is éjjel-nappal. Január 9-én, amikor megindult a komoly jégzajlás, már az aszfaltozás, a korlátok készítése folyt. A hegesztést azonban még nem fejezték be. Magyar és orosz robbantó különítmé­­nyek védték az em­ték állványait a jég­től. Ha az állványt előbb viszi el a víz, mint ahogy befejezték volna a hegesztést, min­dennek vége. Január 10-én a jégzajlás el­vitte a cölöpözött, illetőleg pontonra épí­tett „Manci-hidat”, ami a Sziget utca ma­gasságában, részben, a Margitszigeten ke­resztül vezetett Budára a Császár fürdőig. Szörnyű hóvihar tombolt ezen a délután. Sokan Pesten rekedtek a budai lakosok közül, szinte pánik tört ki: mi lesz velük, hol fognak enni, hol fognak aludni, hol fognak melegedni, hiszen akkor saját ma­gukról sem tudtak gondoskodni az em­berek. És már másnap, január 12-én megin­dulhatott a Kossuth-híd egyik járdáján a forgalom. Hosszú sorban várakoztak az emberek, hogy átjussanak, de átjuthattak. Január 18-án pedig megtörtént az ünne­pélyes átadás. Soha Duna-hídon olyan forgalom nem zajlott le, mint ezen. Reggel hatkor nyitották, este nyolckor zárták. A szekereket és gépkocsikat rend­őrök — csaknem száz teljesített szolgála­tot állandóan — sorolták az oszlopokba. Szerencsés esetben egy kocsi fél óra alatt átjutott a hídon. Nagyobb forgalom esetén fél napot kellett rászánni az átkelésre. És a híd nemcsak egyszerűen híd lett. Hanem jelkép is. Ahogy akkor fogalmaz­ták: a magyar élniakarás jelképe. Legen­da vált belőle, színdarabot mutatott be róla a Nemzeti Színház. A hídépítőket úgy ünnepelték, mint ahogy mostanában az űrhajósokat szokás. A Kossuth-híd emlékét ma már csak egy emléktábla őrzi a Bem rakparton. Mi­után feladatát betöltötte, lebontották, várta őket az új munka: még az évben augusztus 20-ig, vagyis hét hónap alatt helyre kellett állítaniuk a Szabadság­­hidat. Lehetővé téve ezzel nagyobb szál­lítmányok áthaladását a Dunán és a fővá­ros két része közötti villamosforgalom helyreállítását is. A budapestiek nemcsak nézték a híd­építést: két kezük munkájával részt is vet­tek benne. Több mint 60 ezer óra társa­dalmi munkát — ahogyan akkor nevez­ték: rohammunkát­­ végeztek a Szabad­­ság-hídon. És mind a pesti, mind a budai oldalon a szikrázó augusztusi napsütés­ben százezernyi ember gyűlt össze a híd­­avatásra. Major Tamás messzehangzó han­gon szavalta el József Attila Dunánál cí­mű versét. A hídavatók nevében Széchy Károly — elévülhetetlenek az érdemei hídjaink újjászületésében —, a közlekedés­­ügyi minisztérium hídosztályának vezetője beszélt: — Mi, hídépítők, a híd minden szögét és deszkáját a tíz körmünkkel kapartuk össze, saját legsúlyosabb nélkülözéseink és verejtékes munkánk közepette! Óriási üdvrivalgás köszöntötte a villa­mosokat, amelyek elindultak Pestről Bu­dára, illetőleg a Gellért térről a pesti ol­dal felé. A tudósító utolsó sorai érzékel­tetik a boldog, optimista hangulatot és mindazt, amit ez a hídavatás jelentett az országnak: „Magyar dolgozó! — vetette papírra ma kissé patetikusan hangzóan. — Ha átmész ezen a hídon, emeld fel fe­jed és meríts erőt magadnak a további munkához.” A TÍZ KÖRMÜKKEL KAPARTÁK ÖSSZE A hídemelők a következő esztendőkben gondoskodtak arról, hogy valamennyi fel­robbantott Duna-híd újjászülessen. Első­nek a Szabadság-hidat állították véglege­sen helyre. A mérnökök és munkások, alig­hogy 1916. január 18-án egy, a szokásos­nál bőségesebb, sűrűbb gulyáslevessel megünnepelték a híd hivatalos átadását, 36 MILLIÓ A 44 MILLIÓ FORINTBÓL És volt erejük folytatni a hídépítőknek is. A Margit-híd jött sorra. 1947. novem­ber 16-án fél szélességében, 1948. augusz­tus 1-én pedig teljes szélességében átad­ták az átépített hidat. Itt léptek be a le­gendás hídépítők soraiba a hamarosan ugyancsak nagy tiszteletnek örvendő bú­várok. Ezer veszély közepette dolgoztak a víz alatt a mainál jóval kezdetlegesebb felszerelésükben, gyakran veszélyeztette életüket még fel nem robbant, a hídron­csokban megakadt vízi akna vagy más robbanószerkezet is. De a víz alatti híd­­munkások maguk is dolgoztak robbanó­anyaggal. Jó néhány méterrel a víz szintje alatt olyan ügyesen robbantották szét az egyes ívtartók közötti kapcsolatokat, hogy az úszódaruk kiemelhették a tartókat. Ez­zel az eljárással megtakarították az ad­dig szokásos roncskiemelés költségeinek nyolcvan százalékát. Következett a Lánchíd, amelyet 1949. november 20-án, eredeti avatásának 130. évfordulóján adtak át. A szabadságharc centenáriumának esztendejében a híd új­jáépítésének költségeire meghirdetett gyűj­tést nemcsak Budapest, hanem az egész ország népe lelkesen fogadta. A szükséges 44 millióból 36 millió forint gyűlt össze ilyen módon. A hídépítők féltő gonddal ügyeltek rá, hogy megőrizzék a történelmi becsű híd íveinek és pilléreinek csodás szépségét, de az új nemcsak mása lett a réginek, hanem szélesebb és erősebb is. Egy esztendő múlva pedig — 1950. novem­ber 7-én volt ez a hídavatás — az Ár­­pád-hidat vehették birtokukba a buda­pestiek. Aztán a Petőfi-hídhoz költöztek a hídépítők. Ezt 1952. november 25-én ad­ták át a forgalomnak. Ezzel — bár az Erzsébet-híd újjáépítése még hátravolt — befejeződött a fővárosi hidak újjáépí­tésének nagy korszaka. A még 1957-ig for­galomban levő Kossuth-híddal együtt már eggyel több közúti híd ívelte át Budapest­nél a Dunát, mint 1944 őszén, amikor egy esztelen háború bűnösei ekrazitot, robba­nóanyagokat szereltettek fel a főváros két partját és ezzel az ország két részét is összekötő büszkeségeinkre. Nagy tetteket hajtottak végre a magyar­­ hídépítő munkások, mérnökök. Lehetetlen­ Pn nek látszott, amire vállalkoztak, amire az így élet kényszerítette őket. A budapesti hi­dak nemcsak egyszerűen vasból, betonból épültek. Hevesség, áldozatkészség és fele­lősségtudat hozta létre a szilárd kapcso­kat a Duna két partja között. (Folytatjuk)

Next