Ország-Világ, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)

1981-02-11 / 6. szám

Tél vége felé lekerülnek a nehéz bundák, s könnyebb kabátba bú­junk. Változott-e a kabátdivat — amely tavaly eléggé magán vi­selte az 1980-as év jegyeit — ér­deklődtünk a szakemberektől. — Szerencsére a szabászati vo­nal nem változott, csupán a rész­letek. A kabátok tehát ismét H, Y és Y vonalúak. Érdekességük a szűkített hónalj, a különleges gallérmegoldás és a féloldalas gombolás. A kabátok hossza hétnyolcados, és térdet takaró. Ismét divat a pelerin, amelyet bélelt formában, kötött páinfeldol­­gozással, ellentétes mintázatú és színű béléssel terveztek. Igazi hangsúlyt a díszítések kaptak: a tűzés, a gombok, bőr­szegély stb. Ami az idei divatszíneket il­leti : a klasszikus kabátok sem­leges színűek, az idősebb kor­osztály számára barna és vörös színárnyalatokban, a fiataloknak pedig kékes és olívzöld színek­ben tervezték a kabátokat. Örök divat természetesen a fehér és fekete. Az anyagok laza szövésűek, tweed és kártolt fésűs szövetek dominálnak. Képeinken hazai és külföldi modelleket mutatunk be. A hazai modellek közül olya­nokat választottunk ki, amelyek az üzletekben is kaphatók. E szép, praktikus kabátokat a Minta Női Szabó Szövetkezet készítette, s kabátjaik a hazai üzleteken kí­vül eljutnak legnagyobb megren­delőjükhöz, a Szovjetunióba is. (BANGÓ) A Herzen utcában, a Zeneaka­démia és a Majakovszkij Színház közötti háztömbben levő aprócska éttermet kevesen ismerik. Vendégei többnyire a környező munkahelyekről és a főiskoláról szaladnak be egy-egy gyors ebédre. Kicsi az étterem, nem nagyobb az irodája sem, ahol már várt bennünket Szem­­jon Grisin, Moszkva, de talán az egész Szovjetunió legöregebb sza­kácsa. Az asztalra tiszteletünk­re odakészítette Magyar Elek: Szakácsművészet és a magyar konyha című könyvének orosz fordítását. Szemjon Grisin, közel a 100 esztendőhöz (97 múlt nemrég) meglepően fürge mozgású, friss szellemű bácsi. Munkatársai, akik nagyapónak szólítják, elmondták, hogy mindennap reggel 7-től dél­után 4-ig bent van. Segít a kony­hai munkában és dirigálja a fő­zést, tanácsokat ad. — Százéves koromig akarok dolgozni. Már nem sok idő van addig. Meg nem tudok én már emberek nélkül lenni. Itt, a mun­kában sokkal fiatalabbnak érzem magam, legalább 30 évvel fiata­labbnak — mondta vidáman. — Szemjon Fjodorovics, mikor és hol került erre a pályára? — Egy kis faluban születtem, 1883 júliusában. Szegénységben élő szüleim negyedik, legkisebb gyereke voltam. Apám korán meghalt, ezért nekem tízéves koromtól dolgoznom kellett. Egy moszkvai rokonom bevitt engem a Prága étterembe, akkoriban ez volt az egyik legelőkelőbb étterem Moszkvában, és bemutatott a fő­szakácsnak. Ő szigorúan megné­zett, megtapogatta izmaimat. Lát­hatólag elégedett volt, és felvett kifutófiúnak. Hát futnom azt kellett, nem is keveset, nemcsak a munkám miatt, hanem a sza­kácsnak is vodkáért. — Hogyan tanulta meg a szak­mát? Szeretet és szorgalom... TALÁLKOZÁS MOSZKVA LEGÖREGEBB SZAKÁCSÁVAL — Ez bizony nehéz dolog volt azokban az időkben, a szakácsok tudásukat titokban tartották még egymás előtt is. Ma odaállhat a háta mögé, és nézheti, mit hogyan kell csinálni, kérdezhet is, meg­magyarázzák. De akkor ravasz­sággal, ügyeskedéssel lehetett csak kifigyelni, ellesni a meste­rek munkáját. Én viszont tudni akartam, és ezért nagyon igye­keztem. Később aztán olvastam is sokat, elődeink szakácskönyveit. A római epikureus, Apicius köny­vét, amely állítólag időszámítá­sunk szerint 40-ben íródott, aztán egy első ízben még Gutenberg ki­adásában 1474-ben megjelent konyhaművészeti könyvet. Eze­ket olyan izgalommal olvastam, mint a regényeket. — Voltak-e híres vendégei? — Nagyon sokan jártak hoz­zánk, az akkoriban híres ügyvé­dek, bírák még Péter­várról is jöttek, de legszívesebben, egy esetre emlékszem, mert akkor nagyon megijedtem, még fiatal voltam és kezdő. Azon az estén én voltam ügyeletes. Kiadtam az ételeket, minden rendben ment, egyszer csak jön a pincér, hogy az egyik asztalnál ülő jól öltözött társaság hívja a szakácsot. Na, gondoltam, ha valami baj van, holnap kidobnak. Megyek ki, se élő, se holt nem vagyok. Az asz­talnál ülő urak között volt egy olyan muzsikféle. Ő öntött nekem egy pohár bort, pénzt adott és megköszönte a vendéglátást. Utá­na tudtam meg, hogy ő Lev Nyi­­kolajevics Tolsztoj. — Melyik étel volt a kedven­ce, amit a legjobban szeretett csi­nálni? — A rasztyegajt. Ma is készí­tik, például a Szlavjanszkij Ba­zárban, de az már nem az igazi. Ez egy különleges rétesféle tész­tából készül, hallal, hússal töltöt­tük, hasonló a piroghoz, de nem beburkoltuk a tölteléket, hanem a tetejére tettük. Húsleveshez, rákleveshez adtuk. — Kell-e ehhez a hivatáshoz tehetség? — Tehetség? Én azt tartom, hogy a mi szakmánkban a döntő a szeretet és a szorgalom. Ezer salátát elkészíthetsz, míg sikerül a SALÁTA csupa nagybetűvel. Én örülök, hogy szakács lettem, mert bár nagy és szép dolgok vannak az életben, mostanában például a kibernetika, az űruta­zás és mások — de a táplálkozás — ez mindig fontos dolog volt és maradt. Ettől függ az ember egészsége. BAN MAGDA FOTO: ACS IREN Liszt Ferenc tér 9.), ahol tájé­koztattak, hogy a könyv náluk megvásárolható 29 forintért, vagy olvasónk kérésére utánvéttel is elküldik . Haladay Béla egri olvasónk Orion Delta Lux televíziókészülékéhez szeretne A59—12W képcsövet vá­sárolni. Megtudtuk, hogy ehhez a viszonylag régi típusú televí­zióhoz már nem gyártanak kép­csövet, ezért a híradástechnikai üzletekben nem kapható. A Gelka vevőszolgálatánál arról tájékoz­tattak, hogy a javítóhálózatban még akad ilyen méretű képcső. Azt tanácsoljuk, keresse fel a Gelka egri kirendeltségét, ahol vásárolni ugyan nem lehet, de ha van ilyen képcsövük, beszere­lik televíziójába. Szórakozik velem, mama? — Na mi az, mamikám? Vendé­geket vár? — csapta az öt deka párizsit egy cetli papírra az el­adónő, ami persze a mérleg ta­núsága szerint nyolc dekát nyo­mott. A blokk viszont tízről ta­núskodott, ugyanis annyit szá­molt a „kedves” kisasszony. A mamika nyolcvanöt körül járhatott, s bűne csupán annyi volt, hogy öt deka parizert meré­szelt kérni. Merthogy egyedül élt , kinek is vásárolt volna többet, a cicus is rég kimúlt már, és ma­radt tegnapról egy kis sajt is. — Kérem, mérje le újra — re­megett kezében a hanyagul be­csomagolt felvágott. — És vegye le azt a két szeletét, én csak öt dekát kértem! — mondta hatá­rozott, de fakó hangon. — Mit szórakozik velem, ma­ma? Mit gondol, nyavalyás öt de­kát le tudok mérni pontosan? Nem érek rá, nézze meg, menyi­nyien állnak maga mögött! Ne tartsa fel a sort. Majd elteszi hol­napra azt a két szeletet — har­sogta kezében késsel hadonászva a pult teljhatalmú úrnője. És csodák csodája, a „sor” meg­szólalt. Védelmezte — az eladó­nőt. Nem az idős asszonyt, nem a becsapottat, a megalázottat, a lehordott ártatlant, nem! A be­csapót, a megalázót, a lehordót. — Mozogjon már, mire vár, gyerünk-gyerünk — harsogták többfélét is. És mindezt miért? öt deki a parizerért, ami tulaj­donképpen nyolc deka, vagyis a blokkon tíz. Holott ötnek kellett volna lennie — mindenütt! BENCZE SZ. P.□ ORBZAO-mÁO

Next