Ország-Világ, 1981. július-december (25. évfolyam, 26-52. szám)
1981-11-04 / 44. szám
átokat szerzett a nagyon jó orosz kapitánynak, akivel elmennék a világ végére is. Ibolya, 944. XII. 22.) A professzor felszabadultan csókolgatta a feleségét... Már Budapesten voltunk, Rákosszentmihályon állomásoztunk, amikor ismét parancsot kaptunk: segítsünk az emberiség és a magyar nép számára fontos emberek megmentésében. Hozzuk ki őket a hadizónából, gondoskodjunk róluk. Kis csoportunk első feladata az volt, hogy keressük meg a Nobel-díjas magyar tudóst, Szent- Györgyi Albertet. A városban harcok voltak. Nem volt semmi támpontunk, egyáltalán hol keressük a tudóst. Végre találtunk két olyan embert, Földes Jenőt és Bakos Viktort, akik ismertek egy harmadikat, egy Dunai nevűt, aki tudta az utat a professzorhoz. A Városliget felől közelítettük meg térkép alapján a megjelölt helyet, az Andrássy útról nyíló Vörösmarty utcán. (Iván Vologyinnak még kutatnia sem kell az emlékezetében, pontosan emlékszik rá, és tisztán mondja a magyar utcaneveket, a mai Népköztársaság útját, az akkori Andrássy utat is egy életre megjegyezte.) Nehéz utunk volt, mert Budáról a németek belőtték az Andrássy utat. Szinte állandóan tűz alatt tartották az egyik oldalát. Végül is sikerült megtalálnunk a professzort, aki akkor a feleségével és a sógornőjével tartózkodott egy pincében. (Részlet Szent-Györgyi Albertnek, a Magyar Televízióban elhangzott visszaemlékezéséből: „A legvégén a Városliget szélén bujkáltam. Az út túloldalán már az oroszok voltak, és oda a Gestapo ügynökei nem tudtak kijönni, mert féltek, hogy agyonverik őket. Veszélyes hely volt, mert ágyúval lőttek, de kevésbé volt veszélyes, mint a német titkosrendőrség. Ott már nem mertem a feleségemmel együtt bujkálni, az túl veszélyes lett volna, ő néhány utcával beljebb volt. A Vörösmarty utcában lakott, és amikor az utca felszabadult, akkor én átmentem és megkerestem őt. Folytak a harcok, jobbra-balra repültek a golyók, az utcában hullák feküdtek, de megtaláltam a feleségemet. Alig értem oda, egyszerre jelentkezett nálam egy orosz őrnagy, aki jól beszélt angolul, és azt mondta, hogy itt van egy csoporttal és neki személyes megbízatása van Molotovtól, hogy engem megtaláljon és biztonságba helyezzen. Nagyon kedvesek voltak velem, s mikor azt mondtam, hogy én a feleségem nélkül nem megyek, és a feleségem azt mondta, hogy ő a családja nélkül nem megy, akkor, hogy megoldják a dolgot, az egész tizenkét tagú családot levitték Szegedre, ahol már biztonság volt, engem pedig elvittek Enyingre, Malinovszkij főhadiszállására, ahol egy szép házat adtak és egy tisztiszolgát...”) Beültünk egy személygépkocsiba. Én előre a gépkocsivezető mellé, a professzor hátra a feleségével és a sógornőjével. És akkor egy olyan jelenet játszódott le, ami nagyon mélyen belém vésődött, éppen a kontraszt miatt. Kint lőttek, háború volt, nagyon kemény harcok a fasiszták hátraszorításáért. A kocsiban bent pedig egyszer csak azt látom, hogy a professzor odafordul a feleségéhez, átöleli, szorítja, csókolja boldogan, felszabadultan, annak az embernek a boldogságával, akinek a számára véget ért a háború. A családomra gondoltam, és valami nagyon megszorította a torkomat. „Ő az az orosz, aki kenyeret hozott.. A Köröndre értünk, amikor a professzor azt kérte, álljunk meg egy percre. Egy házra mutatott: — Ott lakik egy nagyon jó barátom, Kodály Zoltán. Segítsen neki is. Mondják meg neki, hogy én már biztonságban vagyok. Először Rákosszentmihályon helyeztük biztonságba a tudóst, a feleségét és a családjukat, majd visszaindultunk, Kodály Zoltán lakására. Másodszorra találtuk meg. Egyedül volt otthon és nagyon-nagyon szomorúan fogadott bennünket. Teljesen összetört ember benyomását keltette. Elmondtuk Szent-Györgyi üzenetét és megkérdeztük: — Van-e szüksége segítségre? — Nem — felelte. — Nekem nincs szükségem segítségre, de az Operaház pincéjében sok művész rejtőzik, azokon kellene segíteni. — Felöltözött és velem jött. Az Andrássy útnak nem az Opera oldalán, hanem a másik felén mentünk a házfalakhoz lapulva, mert igen erős tűzbe kerültünk. Budáról szinte állandóan lőtték ezt az utat. Végre odajutottunk. Kodály megkeresett egy kis ajtót az épület oldalán, egy szabályos jellel kopogtatott és ki is nyitottak nekünk. Valóban sok ember volt ott. Ott volt Kodály felesége is, egy pici asszony. A következő fordulót már kocsival, hátulról odakerülve tettem meg. Zsákokban kenyeret és más élelmet vittünk az Operaházban bujkáló művészeknek. Jó néhány évvel később, amikor Magyarországon jártam, akkor Kodállyal ismét találkoztam. Odavitt a feleségéhez és azt mondta neki: — Látod, ő az az orosz, aki a kenyeret hozta. Itt befejeztük a beszélgetést, de az olvasó számára még egy történettel adós lennék, ha itt az írást befejezném. Beszélgetésünk után néhány nappal Iván Vologyint, az Üzbég Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat elnökét Szolnok megyei partnerei baráti beszélgetésre hívták a városba. Felidéződtek a régi emlékek is, és előkerült a fénykép, Ibolya képe. A jelenvoltak közül valaki felkiáltott: „hiszen ezen a kislányon egy gimnáziumi egyensapka van, ebből megtudhatjuk, hová járt iskolába, s talán a nevét is.” Rövid leszek: amíg Iván Vologyin városnéző sétán volt, amíg elfogyasztották az ebédet, féltucat ember indult el keresni az édesanyát és a lányát. S amikor Iván Vologyin már búcsúra készült, megjelent egy idős asszony a teremben és az ajtóból hangosan kiáltott: — Iván! Ez nem lehet igaz! Itt vagy, Iván?! Az édesanya volt. Ibolyához együtt mentek el a munkahelyére. Ibolya sírt, nevetett, szemrehányást tett, amiért előbb nem találkoztak, s beszélgettek hosszan, életről, örömökről, bajokról, unokákról. Azután címet cseréltek. SARD! MARIA - orszag-villo