Ország-Világ, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1984-05-16 / 20. szám
1! I ^ ii j n £¥7l 11 ] 11 10 „Ha New Yorkban lenne a Pokol — metrónak hívnák” — John Steinbeck majd három évtizeddel ezelőtt papírra vetett megállapítása ma igazabb, mint valaha. A New York-i metró cseppet sem derűs hétköznapjairól olvashatnak az alábbiakban. „Aki metrón akar utazni New Yorkban, meg kell tanulnia együttélni a bűnözéssel. Ha metróra száll, sohasem tudhatja az ember, mi történik majd vele” — ilyen és hasonló szavakkal figyelmeztetik a New York-iak más városból, vagy külföldről érkezett barátaikat, mielőtt útnak engedik őket — városnézésre. Mondják, hogy a New York-iak már a „biztonságos utazás alapelveit” is kidolgozták, s ezt szájról szájra terjesztik. Az alapelvek sorában az első parancsolat: „Sohase viselj ékszereket a metrón, ne legyen karodon értékes óra.” Lényeges szabály, hogy „Tettesd magad diáknak! Vigyél magaddal könyvet, újságot és olvass, mint a diákok szokták. Mert azt még a legelvetemültebb New York-i bűnözők is tudják, hogy a diákoktól nincs mit rabolni.” Fontos szabály az is, hogy „Ne keresd mások tekintetét, ne hívd fel magadra a figyelmet!” Gyakorlati tapasztalatok diktálták a következő tanácsot: „Sohase ült a szerelvény utolsó kocsijába, mert a legtöbb bűntényt éppen az utolsó kocsiban követik el.” Aminek az a magyarázata, hogy a mozgékony fiatalok nem sokkal az indulásjelzés előtt csapnak le áldozatukra, és sokszor a már összecsukódó ajtók között siklanak ki zsákmányukkal a kocsiból. Az alapszabályok ajánlják: „Lehetőleg próbálj a középső kocsiba szállni a szerelvényen, hiszen ott ül a kalauz, aki az ajtók nyitását, zárását szabályozza és közbe tud lépni, ha észrevesz valamit.” Nehezen kivédhető szabály, de ez is hasznos: „Ha a metrón biztonságban akarsz utazni, ne légy öreg, ne légy félénk, ne látsszál gyengének, vagy ne legyél mozgássérült." Mert öregek, félénkek és mozgássérültek a legtöbb bűntett áldozatai. Betartani vagy be nem tartani? — ez az alapkérdés az alapszabályokkal szemben. E tanácsok igazságát senki sem vitatja New Yorkban, megfogadásukra mégsem mindenkinek van esélye. Több okból is. A metró egyrészt New York leggyorsabb közlekedési eszköze. Másrészt New York legolcsóbb közlekedési eszköze. A kilencven centes menetdíj a kiterjedt hálózat valamennyi vonalára érvényes, ha az ember akarja, a teljes hálózatot végigutazhatja. Sőt — mivel a New York-i metró éjjel-nappal közlekedik — ha akar, a metróban alhat, lakhat — mint ahogy azt egyesek meg is teszik. Harmadrészt a metró az, amely a legnagyobb távolságokat hidalja át a városban, segítségével a város szinte minden szeglete viszonylag gyorsan elérhető, ezért sok esetben egyszerűen kiiktathatatlan a használata. Ez magyarázza, hogy a föld alatt is egyre növekvő bűnözési hullám ellenére, még mindig napi 3,4 millió New York-i veszi igénybe. És ez a szám aligha csökken. Az 1904-ben megnyílt New York-i metrón — állítólag — 1911-ben követték el az első rablást, s azóta a föld alatt elkövetett bűntettek száma folyamatosan növekszik. 1970-ig a föld alatt elkövetett bűntettek száma napi háromra növekedett, majd 1970 körül a bűnözési hullám különösen fellendült, s azóta már a napi harmincas átlag fölött jár. Azaz a metrón elkövetett bűntettek száma másfél évtized alatt megtízszereződött! Szinte ezzel a bűnözési hullámmal együtt bukkantak fel a „sgrafitti-készítők”, azok a fiatalok, akik különféle festékspray-kkel értelmes, vagy értelmetlen vonalak egész sorát „varázsolták” a falakra. E vonalak az idők során nemcsak elszaporodtak, szinte minden állomást telefirkáltak már, de a koszosság érzetét is keltik. Az eltávolíthatatlan, vagy csak nagyon nehezen eltávolítható „sgrafittik” gusztustalanná és vaddá teszik az állomás képét. A bekoszolt falakat nem érdemes rendbe hozni , mert rendbehozásuk után, órákkal már újabb mázolmányok kerülnek rájuk. A sgrafittik a vadság és kosz érzetét keltik és félelmetes légkört kölcsönöznek a megállóknak